Lebilincselő dráma a kiotói jegyzőkönyvről

Kis bátorság és nagy kiváncsiság kellett ahhoz, hogy a színház rajongói jegyet vásároljanak a brit főváros szívében, a két és fél éve megnyílt Soho Place Theatre-be a Kyoto című előadásra. Jobb ajánló levelet el sem lehetett képzelni annál, mint hogy a méltán világhírű Royal Shakespeare Company produkciója az állami támogatásban részesülő Stratford-upon-Avon-i Swan Theatre-ből került át az önfinanszírozó West End ötven éve első kifejezetten színháznak szánt épületébe. A szerzőpáros, Joe Murphy és Joe Robertson 2011-ben, leedsi egyetemi éveik alatt kezdtek együtt dolgozni, majd megalakították Good Chance Theatre nevű együttesüket. Munkásságuk első nemzetközi szintű eredménye a The Jungle, A dzsungel volt, melynek a politikához a Kiotóhoz hasonlóan kötődő témája az e néven emlegetett calais-i menekülttábor volt. Aligha kétséges, hogy a Kyotónak sem London a végállomása.

A színházterembe való belépés előtt minden néző kap egy igazolványt, melynek valójában csak azok számára lesz jelentősége, akik a körszínpad melletti első sorban, a szereplők oldalán foglalnak helyet és így részeseivé válnak a tárgyalásoknak. Ám az egész közönség bevonva érzi magát, mert ritka mozgalmas előadásról van szó, a főszereplők, többnyire mobil telefonjaikkal felszerelve állandóan sürögnek-forognak, ahogy konzultációra vonulnak vissza kormányaikkal.

Az 1997-es kiotói jegyzőkönyv az ENSZ Éghajlatváltozási Keretegyezményéhez tartozó országok (UNFCCC) harmadik konferenciáján született meg. Ebben vállaltak kötelezettséget a fejlett államok arra, hogy az üvegházhatású gázok kibocsátását átlagosan 5,2 százalékra csökkentik, azért átlagosan, mert az Európai Unió országai 8 százalékos korlátozást fogadtak el. A két és fél órás dráma a megállapodáshoz vezető göröngyös út története. A pozitív kicsengés ellenére az első, meghatározónak, de ördöginek bizonyuló szereplő Don Pearlman, amerikai ügyvéd és ipari lobbista. Ő a "Seven Sisters", Hét nővérként aposztrofált meghatározó olajvállalatok megbízásából ki akarja siklatni a tárgyalásokat. A Stephen Kunken által megelevenített figura kapta a szerzőktől a legfrappánsabb sorokat, mint például, hogy "az italokat a BP állja". Rögtön egy Tom Stoppard idézettel kezd a The Real Thing darabból: "Nem hiszem, hogy az írók szentek lennének, de a szavak igen. Megérdemlik a tiszteletet. Ha a megfelelő szavakat helyes sorrendbe teszik, egy kicsit előre lehet lendíteni a világot". A Kyoto, - ahogy erre a WhatsOnStage portál is utal, - "ténylegesen ezt teszi, a közelmúlt rendkívüli fontosságú eseményeit felidézve olyan színművet mutat be, mely hitelesen segít a megértésben. A nézeteltérések korában megerősíti az együttes fellépés erejébe vetett hitet".

Az egyik legkiválóbb angol rendező és producer, Stephen Daldry, a Billy Elliot, Az órák és A felolvasó alkotója nélkül aligha valósulhatott volna meg a dráma színpadi feldolgozása. Sok mindent megtud a néző a klímaváltozásról is, de még többet a tárgyalások irányításának, manipulációjának fortélyairól. A sokat szenvedő konferencia elnök, Raúl Estrada-Qyuela (Jorge Bosch) csak egy a kitűnő figurák közül. A világpolitikában egy kicsit is járatos néző gyorsan felismeri a Ferdy Roberts által alakított John Prescott, Tony Blair miniszterelnök-helyettese minden emlékezetes manírját, melyek ellenére, sőt révén, a legnagyobb meglepetésre hozzájárul a konfliktusok elegyengetéséhez. A közelmúltból kerülnek elő igazi háromdimenziós egyéniségek, mint az 1994-1998 között környezetvédelmi miniszterként szolgált Angela Merkel (Kristin Atherton), Al Gore (Dale Rapley), bár az említett színészek több szerepet is játszanak. Időnként szürreális, ahogy a történelmi figurák egymáshoz vágják érveiket, de megható a Csendes-óceáni Kiribati fiatal női küldöttének kitörése, amikor a sérülékeny nemzetek nevében igyekszik megértetni, hogy ha nem születik megállapodás, nem történik valami, az emelkedő szintű tengerek el fogják nyelni őket. 

Miközben kiábrándító kép alakulhat ki a felszínre törő korrupcióból, az egyes küldöttek egymással szembeni sérelmeiről, alapos betekintést kapunk a gázkibocsátási célpontokba is. Hihetetlen, milyen heves vita folyt minden pontról, kettőspontról, vesszőről, vagy a legtalálóbb melléknevekről, mígnem Raúl Estrada-Qyuela a huszonnegyedik órában hirtelen és bámulatos határozottsággal magához nem ragadja a kezdeményezést és pillanatok alatt elfogadtatja a kompromisszumos határozatokat. Unalomnak egy pillanatra sincs helye, ahogy a cselekményt a színpad két oldalán elhelyezett monitorokról térképek, videofelvételek, adatok, idézetek is küzdenek a nézők figyelméért.