Én is járok hajnal óta,
falak között ingaóra,
úgy folytatom léptedet.
Nyugtunk soha nem lehet.
Járok, mint ki ítéletre,
bitóra vár nem remélve,
nyugtalan is megnyugodva,
azt kattogja minden óra:
sorsunk bevégeztetett,
Szárszó, Abda egyre megy.
Börtön éj a magyar éjjel,
véget nem ér nappal, déllel,
mert a hajnal, bár már lángol,
e vaksötét lelkeket
fénybe vinni nem lehet.
Tengeren túl, sorson innen,
sokan kérdik: van-e Isten?
Tévedés, ha kérdezed.
Azt szeretném tudni végül,
mert az ember balgán vénül,
hogy e földön, ahol sírban
annyi széttiport remény van,
hogy e rónán – puszta tenger,
születik-e néha ember?
Ide-oda, faltól falig,
Járok estétől hajnalig.
Már elmúlok, elgyötrődöm,
inga-járásom megőrzöm.
Ítéletre, vagy bitóra
várunk.
Tovább jár az óra.
