Eljött, de még inkább eljön a tömegek kora – írta le a huszadik század nagy hatású szellemtörténeti kötetében a spanyol filozófus, Jose Ortega y Gasset az 1930-ban megjelent, A tömegek lázadásában. Tíz évvel Oswald Spengler A Nyugat alkonya után jelent meg, attól korántsem függetlenül. A tömeg Ortega értelmezésében nem történelmi vagy politikai kategóriát jelent, hanem az emberi minőség hiányát. Ők ketten látszólag másról, mégis ugyanarról írnak. A német szellemtudós fausti kultúrának nevezi a Nyugat világfelfogását, aminek hanyatló korszaka a civilizáció. A kultúra mindig civilizációvá silányul, mert az emberhez hasonlóan életkorokat jár be az emberi kultúra is. Az idő egy irányba halad. Így teszi meg az ember az utat a gyerekkortól az aggastyánkorig. A kultúrából pedig így lesz törvényszerűen civilizáció. A Nyugat közel százötven éve nem kultúra, hanem civilizáció. Spengler ezért írt a Nyugat alkonyáról.
Spengler agyembernek nevezi korunk minőségi emberét, aki intelligens. Számára „csak külső lehetőségek léteznek, vagyis célja a külső expanzió, hatalomszerzés, a külső világban való érvényesülés, a siker (…)” Ortega tömegembere igénytelen, híján van a legalapvetőbb ismereteknek és műveltségnek. Leginkább a minőség oldaláról kapcsolódik Spenglerhez. Szerinte a kor tudósa szaktudós, valójában szakbarbár. Egy-egy tudomány részterületéhez ért, de ezen kívül semmi máshoz. Például mindent tud a fonalférgekről, de a világon másról szinte semmit. Esetében nem beszélhetünk klasszikus értelmiségi szerepről. Szűk tudományterületén kívül, legyen akadémikus, egyetemi professzor vagy docens, annyit ért a világból, mint egy hidegburkoló. Bár magára nem így tekint.
A legnagyobb gond, hogy a képzettnek nevezett tömegemberből a világban való eligazodás igénye is kiveszett. Kivételek mindig léteznek.
A szaktudós nem rendelkezik átlagműveltséggel. Egy jogásznak fogalma sincs az irodalomról, az alapműveket sem olvasta, egy irodalmár semmit nem tud a római jogról, általában a történelemről, a természettudományokból az alapfogalmakra sem emlékszik. Egy matematikus alig rendelkezik humánműveltséggel, Nádas Péterről, Závada Pálról és Krasznahorkai Lászlóról találgatnának, hogy focisták vagy rock zenészek.
Nemrégiben egy egyetemi irodalomoktató állított meg az utcán, és elmesélte: szemináriumi csoportjában élénk vita robbant ki, hogy a Szózat szerzője Vörösmarty vagy Kölcsey. Fele ezt mondta, fele azt. Másik ismerősöm nemzetközi jogból vizsgáztatott, és a legkönnyebbnek szánt kérdésre: mely öt állam alkotja az ENSZ Biztonsági Tanácsának állandó tagját, a hallgatók tekintélyes része kettőt, hármat tudott felsorolni. Vajon mennyit tudhatnak, akiket nem vettek fel?
Egy chatcsoport tagjaként egy találó Victor Hugo idézetet kaptunk, amire azt válaszoltam: „Azért tud ez az Hugo.” Nem volt reakció. „A nyomorultja” – provokáltam. Megint semmi. „Közepesen gyenge szóvicc” – zártam. Ekkor lett világos, a szóvicc megértésének volna egy alapfeltétele. Ez hiányzott.
A kör bezárult.