Százhatvanöt éve ezen a napon halt meg (lett öngyilkos) gróf Széchenyi István, a legnagyobb magyar. Biztosan lesznek megemlékezések róla, de nem vagyok biztos benne, hogy ezek között lesznek politológusi megszólalások is. Nem is csoda: régi események és történelmi alakok kapcsán nálunk politológusok a legritkább esetben szólalnak meg – ez a történészek terepe –, amit persze tekinthetünk természetesnek (politológus maradjon a jelennél), de az embernek - politológusként - lehet hiányérzete.
SZÉCHENYI-PROBLÉMÁK. Már csak azért is, mert például Széchenyi politikus és politikai gondolkodó volt, ez pedig vastagon magában rejt politológusnak való témákat is. Ezek közül ebben a cikkben négyet érintek röviden: 1. Széchenyi politikai etikája. 2. Az érzelmi és a számító politika különbsége; 3. Széchenyi gondolati rendszerének következetessége; 4. Miért nem lett „alapító atya” Széchenyi?
1906-ban a kor ismert politikatudósa, Réz Mihály Széchenyi-problémák címmel adott közre egy hosszú értekezést; a fenti első három pont is ebben szerepel. Én úgy látom: mindhárom olyan, ami a mai magyar politika felől nézve is érdekes. Írásom tehát nem pusztán a legnagyobb magyar iránti érdeklődésem és elismerésem kifejezése, de kísérlet is arra, hogy a mai magyar politikát összekapcsoljam a múlttal, és rámutassak: gróf Széchenyi mindhárom témában máig érvényes gondolatokat vázol fel.
A POLITIKAI ERKÖLCS KÉRDÉSE. Réz a politikai erkölcs vizsgálatával kezdi nagy dolgozatát, ezért én is ezt teszem. Kiinduló állítása az, hogy nem szabad összekevernünk az etikát és a politikát. „A politikai igazság annyiféle – mondja -, amennyifélék a viszonyok s így természeténél fogva mindig relatív”. Az etika tehát abszolút, a politika viszont relatív, épp ezért az etikába nem szabad belevinni a politika relatív szempontjait, és viszont: a politikába sem szabad belevinni az etika abszolút szempontjait. „Mert ha belevisszük – vonja le a következtetést –, „akkor a tömeg az eseményekből semmit sem tanulhat”.
Ez a felütés két szempontból is meghökkenti az olvasót. Egyrészt azért, mert a mai közbeszédből „úgy tudjuk”: a politikai erkölcs nemigen különbözik a „tiszta” erkölcstől, azaz a politikában is jogos abszolút erkölcsi mércét alkalmazni. Réz Mihály hosszasan – és Széchenyire vonatkoztatva – bizonyítja az ellenkezőjét. De még ennél is meglepőbb, amit Réz a tanulásról mond. Azt állítja ugyanis, hogy a tömeg nem tanulja meg a politika lényegét, ha nem tanítják meg neki a különbséget a politikai és a „sima” erkölcs között. Izgalmas és elgondolkodtató, hogy vajon a mai magyar politika az elmúlt 35 évben megtett-e mindent a „tömeg” ez irányban történő tanulóképességének javítására.
Tovább menve, szóba kerül kötelesség és jog viszonya, ami megint csak érdekes lehet a mai életünk felől nézve is. Bizonyosan kijelenthető ugyanis, hogy napjainkban a kötelesség fogalma szinte egyáltalán nem része a politikának és az etikának, miközben Réz arra jut: a gróf életpályájának középpontjában éppen a kötelesség eszméje állott, megelőzve a jogok eszméjét. Ráadásul a kötelesség és a jog egymáshoz való viszonya szempontjából beszél agresszív és produktív politikáról. Rendkívül érdekesnek találom, hogy agresszív politikaként azt mutatja be, amely a/ mindig jogokat keres; b/ a magyar hátramaradás okát mindig másokban találja meg. Ezzel szemben a produktív politika „kötelességeket parancsol; önmagunkban találja meg haladásunk feltételeit”.
E rövid bemutatásból is kiderülhet: mindazok a törésvonalak, amelyek ma oly nyilvánvalók a hazai politikában, a messzi múltba nyúlnak vissza, s Réz Mihály az „agresszív” versus „produktív” politika megrajzolásával saját korán túlmutatva, egyfajta örök törésvonalra talált rá.
A SZÁMÍTÓ ÉS AZ ÉRZELMI POLITIKA. Más fogalmakkal, de ugyanerről beszél Réz, amikor a számító és az érzelmi politika kettősségét elemzi. Mondanom sem kell, hogy e felosztásban Széchenyi a számító politikus, de itt a „számítás” a legkevésbé sem negatív fogalom, hanem olyasvalami, hogy a politikus képes számolni saját magatartásán túl ellenfelei magatartásával, szándékaival is. Réz kiindulópontja itt az, hogy „Az érzelmi politika kérdése hosszú nemzedékek súlyos problémája volt. Meg kellett vele legnagyobb politikusainknak küzdeniük, és állást kellett vele szemben foglalniuk." „A politikai kérdések eldöntése – folytatja Réz – mindennél inkább relatív, viszonylagos szempontok szerint történik. Az érzelmi politika legfőbb hibája ezzel szemben az, hogy a politikába abszolút szempontokat visz bele”.
Ezt a mi korunkra is érvényesnek tarthatnánk akár. Már az is fontos megállapítás, hogy az érzelmi politika a teljes magyar politikatörténetet monopolizálta. De Réz azt is mondja egy helyütt, hogy az érzelmi politika jogot formál arra, hogy ő mint az egyetlen lehetséges erkölcs képviselője szerepelhessen. Ami azt is jelenti, hogy az érzelmi politikával szemben álló másik felfogás csak erkölcs híján lévő lehet. Ezzel szemben Réz kifejtésének igazi újdonsága az, hogy e két felfogásban két egyenrangú erkölcsi pozíciót lát. Nagyon plasztikusan fogalmazza ezt meg: „az az érzelmi politika – soha meg nem bocsátható – hibája, hogy oly irányra mond etikasújtó ítéletet, mellyel ellentétest követni lehetetlen. Nem képes mást teremteni az emberek lelkében, mint diszharmóniát”.
A számító politika az észre, a valóságra apellál, emiatt pedig nehezebben követhető, mint a szenvedélyekre és a koreszmékre jobban támaszkodó érzelmi politika. A Széchenyi-féle számító politika egy olyan idealizmust képvisel, amelynek nehéz az ésszel ellentétbe kerülnie. „Nem az az idealizmus, ami az ideált igen magasra tűzi, hanem az, ami azt leszállítja. Oly mélyen leszállítja, hogy meg lehessen valósítani.” Itt tehát azt mondja nekünk Széchenyi gondolatainak elemzője, hogy csakis a valóság ismeretéből fakadhat hiteles politikai program. A valóság elemzéséhez pedig alkalmazkodni kell a valósághoz. Szerinte az „érzelmi politika nem alkalmazkodik, s az alkalmazkodást etikai hibának nevezi”.
Ugyanakkor Réz érzi azt is, hogy a számító politikának van egy nagy gyengéje: sokkal kevésbé népszerű, mint az érzelmi politika. Írása egy pontján arra jut, hogy miközben a számító (észszerű) politika az, ami egyedül célravezető, az mégis idegen marad a közvélemény számára, mert arra mégis csak az érzelmi politika hat.
Ne felejtsük el: ez a szöveg a dualizmus évtizedei, az erős Kossuth-hatás korában készült. Széchenyi és a Réz Mihály által helyesnek gondolt számító politika népszerűtlen e korban, miközben Kossuth nagyon népszerű. Másképp úgy mondhatjuk, hogy bár értelmileg a Monarchiának nem volt alternatívája, a tömegek érzelmei és vágyai jócskán a Monarchián túlra, egy független Magyarország felé tekintettek.
KÖVETKEZETESSÉG. Réz könyvében egy harmadik tanulmány Széchenyi következetességéről szól. Egyáltalán: következetesnek kell-e lennie egy politikusnak? E kérdésben az ő korában (és manapság is) megoszlanak a vélemények, s sokan vannak, akik szerint a politikusnak követnie kell az idők szavát: ha a politikát körbefonó külső környezet változik, a politikusnak is változnia kell.
Réz ezt mondja erről: „A következetlenség oka a politikusoknál gyakran az, hogy az események napi fordulatainak túlságos súlyt tulajdonítanak. Pedig éppen a latens és állandó erők iránti érzék az, ami az államférfit a tömegtől megkülönbözteti”. De az is a következetlenség jele, hogy ha egy politikus nem tud eléggé konkrét célokat kitűzni maga elé. A konkrétság alatt ebben az esetben Réz a „nemzet egyéniségét” érti, azaz csak akkor lehet konkrét és megvalósítható célokat kitűzni, ha azok ennek a nemzeti keretnek az ismeretéből indulnak ki. Réz szerint Széchenyi ezeknek a kiindulópontoknak maximálisan megfelelt, ugyanis következetes maradt az elveihez.
De mi a következetesség tartalma Széchenyinél? Miben is következetes? Nos, abban, hogy végig megmarad „harmadikutasnak”. A kifejezés nem Réztől származik, hanem tőlem, de talán ezzel még pregnánsabban tudjuk kifejezni a lényeget: Széchenyi sem konzervatív, sem radikális nem volt.
Mondhatnánk, hogy akkor liberális volt, de ez azért nem pontos, mert amikor Széchenyi a radikálisokról (Kossuthról és táboráról) beszél, akkor a szabadelvű tábor fő sodrát érti ez alatt. E két tábor egyikébe sem tartozik bele, mert a konzervatívoktól elválasztja, hogy míg azok nem hisznek a fejlődésben, Széchenyi fejlődéspárti. A radikálisoktól pedig elválasztja, hogy azok nem hisznek a fokozatos fejlődésben, míg ő egyértelműen egy ilyen fejlődés híve. „A konzervatív érzületű politikus – írja Széchenyi gondolkodásának következetességét elemezve Réz – túlbecsüli azokat az erőket, melyek a régi rend támaszai; a forradalmár az újabb erőktől azt várja, hogy minden régit egyszerre megsemmisítsenek. A számító politikus igyekszik megtalálni azt az arányt, melyben egymáshoz állanak”.
S hogy az arányokat hogyan lehet megtartani? Hogyan lehet elkerülni a maradiságot és a radikális változást? Úgy, hogy el kell kerülni két végzetes lépést. Egyrészt nem szabad szembefordítani egymással az arisztokrácia és a demokrácia erőit; másrészt nem tehető egymás ellenségévé Ausztria és Magyarország.
A következetesség tehát nem más, mint olyan politika, amit a maga teljességében kell keresztülvinni. Ebből a megközelítésből jut Réz arra a következtetésre, hogy az a politika, amelyet nem lehet keresztülvinni, rossz politika. „Minél több a különbség a dolgok és az azokról alkotott kép között, szükségképpen annál nagyobb a következetlenség a politikusnál”.
SZÉCHENYI MINT ALAPÍTÓ ATYA? A három téma áttekintése után maradt még egy kérdésem: mit kezdjünk ma Széchenyi örökségével? Válaszom itt is politológiai.
Jó lenne, ha Magyarország modern történetének is lennének alapító atyái. A számunkra állandó mintát jelentő Nyugaton két élő példát is tudunk mondani, ahol vannak ilyenek. Az egyik az Egyesült Államok, a másik Nyugat-Európa. Amerikai jelene elképzelhetetlen George Washington, John Adams, Thomas Jefferson, James Madison vagy Abraham Lincoln nélkül. Ugyanígy elgondolhatatlan az 1945 utáni Európa Robert Schuman, Jean Monnet, Alcide De Gasperi, Altiero Spinelli vagy Konrad Adenauer nélkül. Ők a nyugati fejlődés alapító atyái.
Az alapító atyák szinte mindegyike író ember is volt, mélyreható gondolati örökséggel, amely ráadásul egy még nagyobb univerzumba: a nyugati teoretikus gondolkodás örökségébe illeszkedik. Vajon elképzelhető-e egy mai – Amerika geneziséről szóló – diskurzus mondjuk Madison és a jórészt általa írt A föderalista eszmekörének felidézése nélkül? Vagy az Európai Unió mai ügyei kapcsán kihagyhatók-e Robert Schuman vagy Jean Monnet emlékiratai, netán Adenauer kötetekbe rendezett beszédei?
Ha ezeket vesszük alapul, és a fentiek mellé odaképzeljük Széchenyit, azt látjuk: mindene megvolt ahhoz, hogy alapító atya legyen. És sok tekintetben az is lett - de mégsem igazán. Sem belőle, sem másból nem lett igazi alapító atya, ráadásul nem is tűnik úgy, hogy bárkit is érdekelne vagy zavarna ez.
Izgalmas kérdés, hogy Magyarországnak mi a politikatörténete.
A szerző politológus, a Méltányosság Politikaelemző Központ igazgatója.