Nem életmentő műtét volt, így 5 hónapot várnom kellett, rengeteg vizsgálat és fölösleges kör. Minden második vizsgálatra vagy nem volt hely, vagy csak fizetősre tudtam menni. A kórházból már másnap kitettek, hiába fájt még mindenem. De nem kaptam el fertőzést, legalább ez jó. Így otthon pihegek, lomhán, lassan, és hálát adok a sorsnak, hogy nem az életem volt a tét. Így talán megúszom valahogy, túlélem a magyar egészségügyet. Lehetne ez egy valóságshow neve akár: Survivor a kórházban… Elmosolyodom és konstatálom, hogy a magyaroknak ha másunk sincs, legalább szarkasztikus humoruk van.
Csicseregnek a madarak a kertben, mintha valami luxi budai villában laknék, de nem, egy mezőgazdaságból kivont területen építettem egy pici házat, ami egyszer már leégett, de újra lakható és itt van. Az aprócska álomotthon, ami nem a banké és nem másé. Hát már sokkal szerencsésebb vagyok mint sokan az országban, ahol vagy a hitelt vagy az albérletet nagy nyögve tudják csak fizetni.
Már délután van, megcsörren a telefon a csendben, a kisfiam az, sír, hogy bántották a többiek, a tanár hisztisnek nevezte és elzavarta hátra, majd közölte vele, hogy nem jöhet az osztálykirándulásra.
Én is sírok és dühös vagyok egyszerre. Nemrég derült ki, hogy aspergeres, de nem hajlandóak tudomásul venni az iskolában, hogy ez mit jelent. Gúnyosan nevetve vágta a szemembe a tanárnő a múltkor, hogy olyan nincs, hogy asperger. Meghallgatom a bánatát, megnyugtatom és biztosítom róla, hogy nem hagyom cserben, kiállok érte és próbálok tenni valamit. De mit és hogyan? Ismerem a tanárokat, az igazgatót, már ezerszer beletört a bicskám. De tárcsázok, és igen, sajnos ingerült hangon kérdem, hogy mi történt ma a kisfiúval, mi volt a konfliktus? A tanárnő nekem is éles hangon reagál, hogy hát egész héten hisztis volt és túlérzékeny és most mit csináljon vele? Emelt hangon felelek, hogy nem nem hisztis, csak aspergeres, csak más. De a másik végén már csak a sípoló hangot hallom, rám nyomta a telefont. Az elképedéstől szóhoz sem jutok, hívom többször és mindannyiszor kinyomja, majd sms-ben jelzi, hogy jövő héten bemehetek hozzá fogadóórára. Nem beszél velem többé. Szomorú vagyok, mert ugyan nekünk ez az utolsó két hetünk, de mást még megnyomoríthat újra és újra.
Bepattanok a kocsiba, míg megérkezik a gyerek veszek valamit a boltban, úgyis mennek le a Balatonra a nagyival hát jó lesz egy kis rágcsa. Érezhető az autóúton a feszültség, mindenki dudál és anyázik, vagy zavarodottan össze-vissza kacsázik az utakon telefont nyomkodva. Mi lehet ennyire fontos, hogy nem figyelnek az útra?! Vajon ez a túl sok inger, ami éri az embert, ez teszi közönyössé a világot?
Beérek a boltba és nagy boldogság, hogy például a joghurt és a tojás fix áras lett. Egy csepp luxust csempésznék a gyermekem kirándulásába, mint például egy csomag ropi, fagyi, esetleg egy kis csoki, vagy bármi, ami nem nevezhető 100 százalékig alapélelmiszernek, ám mindez az elmúlt hetekben érezhetően drágább lett. Megint olyan mértékben nőtt az infláció, ami már jelentősen kimutatható a hétköznapi életben is. Szinte mindenki megjósolta előre, persze a kormány nem. Vajon ők se látják? Vagy csak nem érdekli őket? Mindegy. Illetve nagyon nem az, de valahogy azzal, hogy az életszínvonalat csökkentették hatóságilag és még be is mesélték nekünk, hogy ez jó, azzal azt érték el, amit akarnak. Mindenki a maga kis életében, a maga szeretteivel szeretne kilábalni a nehézségekből és már életcélként csak egy fix áras kávé a madárcsicsergésben sejlik fel a szemünk előtt. Végtelenül szomorú.
Hova lett az összefogás és hova lett a kitartás? Elveszi az energiánkat az, hogy folyamatosan éppen csak a vízfelszín felett tartsuk a fejünket, hogy ne süllyedjünk el.
Pár dolgot azért veszek és hazaindulok, a kocsi alváza zötykölődik, megint egy kátyú, és újra, el kell vinnem szerelőhöz, de ezt is magunknak kell fizetni, mint az egyre növekvő adót az egyre rosszabb minőségi utak meg csak szaporodnak.
Próbálok teljesen pozitív lenni, de egy világából kiábrándult kisfiút kell megvigasztalnom, biztos pontnak lennem az életében. Már itt is van. Megöleljük egymást és hosszasan beszélgetünk az elfogadásról, a szabályokról és arról, hogy bizonyos embereknek korlátai vannak és ennek mi isszuk meg a levét, de nem szabad, hogy ez elkeserítsen minket, hiszen magunkért csak mi magunk vagyunk felelősek. Kérem, könyörgök, hogy bírja ki még azt a pár hetet ami hátra van, de a könnyes szeme láttán a szívem vérzik és inkább elhatározom, hogy velem marad, nem dobom újra a farkasok közé. Majd együtt megoldjuk. Addig is irány a nagyi és a Balcsi. Összepakolunk és elviszem az állomásra. Lepukkant épület, már induláskor 15 perc késésben van a vonat. Itt megállt az idő, semmi sem változott, még a falon ott a vésés, amit kiskamaszként beleírtam, szívecske és virág, ah, már akkor is túl szentimentális voltam. A kissé megfáradt, összegraffitizett vonat lomhán megáll előttünk, nem nagyon működik az ajtaja, de majd beljebb mennek, nem lesz baj.
Feladom a gyermeket és búcsúzom. A menetidő kicsit kevesebb mint két óra, délutánra már ott lesznek. Mire hazaérek még el se indult a vonat. Folyamatosan kapom az üzeneteket, hogy épp vezetékszakadás, fénysorompó, vagy bringatároló hibája miatt állnak meg itt-ott fél órácskára. Légkondi nincs. A két órás útból 4,5 lett, de ugye ez nem késés, mert már nem mutatják a kijelzőn és a statisztikában sincs benne…. Olyan ez az ország mint az én matek házim: kész van, csak nem jó. Már kínomban nevetek egy kávéval a kezemben egy madárcsicsergős kora este.
Mi jöhet még?
