Élet a Világszép közösségben

A 18. év betöltése, a nagykorúvá válás jogilag egy komoly választóvonal: véget ér a gyerekkor, onnantól kezdve lehet szabadon italt, cigit vásárolni, voksolni, döntéseket hozni. Valójában azonban a felnőtté válás nem köthető egy naptári naphoz, sokkal inkább egy folyamat, ami még azoknak is gyakran okoz nehézséget, akik szerető családban nőttek fel. Azok a gyerekek pedig, akikről az állam gondoskodik 18 éves korukig, ezen a nevezetes napon arra kényszerülnek, hogy elhagyják az addigi – legalább valamelyest – biztonságot adó intézményt, és védőháló nélkül ugorjanak a teljes bizonytalanságba. De hogyan, amikor gyakran a legalapvetőbb normákkal és olyan, az átlagember számára teljesen hétköznapinak tűnő dolgokkal sincsenek tisztában, mint például egy mosógép bekapcsolása vagy egy önéletrajz megírása?

A Magyarországon élő, 50 év alatti hajléktalanok harmada (32,9 százaléka) korábban állami gondozásban élt, ami egyértelműen jelzi a rendszerből kikerülők súlyos helyzetét – erre hívja fel a figyelmet a Világszép Alapítvány, amely 15 éve azért dolgozik, hogy a maga eszközeivel segítse azokat a gyerekeket, akiknek nincs módjuk megtapasztalni, milyen az, ha valaki családban nő fel. Munkájuk sikerességét a számok is alátámasztják: míg a kutatások szerint az állami gondozásból kikerülő fiatalok 40 százaléka tapasztalja meg élete során valamilyen formában a hajléktalanságot, addig a Világszép Alapítvány által aktívan támogatott fiatalok körében ez az arány mindössze 2 százalék. Ezeknek a gyerekeknek az oktatási adatokban is szembetűnő a lemaradása: míg az átlagnépesség fele legalább érettségivel rendelkezik, addig a 2022-es adatok szerint az utógondozottak 58 százaléka legfeljebb az általános iskolát fejezte be.

„Jelenleg több mint 200, öt budapesti gyermekotthonban élő, 3-25 év közötti fiatalt támogatunk valódi, egyénre szabott figyelemmel” – mondta el lapunknak Marton Kriszta, az alapítvány vezetője. Egészen kicsi korban fogják meg a gyerekotthonokban élő fiatalok kezét, és még azután sem engedik el, hogy nagykorúvá válnak. A kicsiknek élőszavas mesemondást, az iskolásoknak nyári táborokat szerveznek, hétköznapokon délutáni foglalkozásokat tartanak, és a gyerekek ekkor kapnak egy mentort, aki csak rájuk figyel, csak velük foglalkozik hetente egy alkalommal. A legnagyobbakat már karriertábor és önkéntesképző várja, ahol megtanulhatják, hogyan vállaljanak felelősséget először egy kis feladatért, aztán másokért, egy csapatért, majd saját magukért Amikor pedig nagykorúvá válnak, ami Marton Kriszta szerint legalább akkora trauma, mint amikor kiemelték őket a családjukból, az alapítvány továbbra is mellettük áll, és akár krízislakással, ösztöndíjprogrammal támogatja annak érdekében, hogy könnyebben induljanak el a felnőttek sokszor túl bonyolult, számukra ismeretlen világában. Az átlagemberek sokszor nem is értik, miért olyan nehéz ezeknek a fiataloknak a helyzete. „Gyakran olvashatjuk kommentekben, hogy nekem sem volt könnyű elindulni, én sem kaptam lakást, autót a fenekem alá. De gondoljunk bele, ezeknek a gyerekeknek az az alapvető megélésük hiányzik, hogy egyáltalán mit jelent családban élni. Ezt pedig nem lehet két félnapos képzésen átadni, ezt a családban felnövő gyerekek is hosszú évek során tanulják meg” – tette hozzá.

„Nálunk a siker és a kudarc fogalma egészen más, mint a hétköznapi emberek számára. Van például egy fiúnk, most 24 éves, aki megtanulta, mit jelent felelősséget vállalni saját magáért, villanyszerelő szakmát szerzett, összekuporgatta egy albérletre a kauciót, így megkezdhette az önálló életét, sőt még egy öreg autót is vásárolt magának. Egy átlagember számára ez a rozzant tragacs vajon siker lenne? Nem valószínű. De a mi szemünkben az ő története abszolút sikersztori, hiszen pár éve a boldogulására egy fillért nem tettek volna egy fogadóirodában. Én pedig a rozzant tragacs helyett is azt a hatalmas akaraterőt és küzdelmet látom, ahogyan ez a fiú saját lábára áll abból a kilátástalan borzalomból, ahonnan jött. Az ő helytállása pedig példát is ad sok sorstársának, akik ugyancsak gyermekotthonban nevelkednek. Ilyenkor mindig azt gondoljuk róluk, mekkora túlélők. Ő is a mi munkánknak köszönhetően látott maga előtt jó mintákat, például hogy egy családban vajon hogyan zajlik az élet, milyen az, amikor reggel anya, apa felkel, és elmegy dolgozni, hó végén megkapja a fizetését, és aztán ezt beosztja. Ezeket a teljesen hétköznapi dolgokat nagyon nehéz megmutatni egy olyan gyereknek, aki 18 éves koráig egy doboz tejet nem vett a boltban, és 10-12 másik gyerekkel osztozott két nevelő idején úgy, hogy ráadásul a két nevelő körülbelül évente kicserélődött. Így nagyon nehéz kötődéseket kialakítani, ami az érzelmi biztonság és az egészséges fejlődésük alapja lenne. Miután arról sincs képük, hogy a társadalom többsége hogyan él, hogyan boldogul, gyakran alakul ki torz elképzelésük arról, hogy mit várhatnak a felnőtt élettől. Nálunk is sok gyerek arról álmodozik, hogy majd milliomos influenszer lesz, és az első fizetésüket öt perc alatt képesek elszórni olyan úri huncutságokra, amelyekről azt gondolják, hogy ez mindenkinek jár. De közben a pozitív példákat egy jó mintaként láthatják maguk előtt. Ez a kortárs segítés, példamutatás remekül működik.”