Mikor kimentem és a kétoldalas, 150 méter hosszú, 7 méter magas falon kerestem a helyet, találomra kiválasztottam egy részt, lekentem és másnap ide alkottam. Nem is igazán néztem meg, kinek a képére kenek, de nem is igazán fontos ez. Ez egy legális hely, mindenki fed mindenkit, maximum, ha valami kimondatlanul is királyi színvonalú kép kerül fel egy nagymestertől, akkor esetleg hónapokig kinn pompázhat, senki nem érinti. Komoly etikettje van ennek is, illegális graffiti festésnél például, vannak olyan érinthetetlen csapatok, vagy személyek, hogy van Budapesten olyan PNC nevű banda által felkent kép, ami 25 éve egy sín mellett üzen alkotóiról, és senki nem merte eddig lefesteni. Ez sok mindent elmondhat azért.
De majd később az etikettről...
A hely kiválasztásánál azért megmondom őszintén, talán picit benne volt az is, kire festem rá a diszperzit felületet, hogy ismertem névről az egyik valakit. Egy SAJU nevű festő, valami két éve fest a városban és engem idegesít. Nem ismerem személyesen az illetőt, mint ahogy általában nem ismerem azokat, akiknek a képeik a falakat borítják. Nem járok graffitis közösségbe, nem járok igazából graffitifesztiválokra, nincs időm rá, illetve azt hiszem, megváltoztam, és ezzel már nem tudok vitatkozni, nem tudok hazudozni magamnak, meg nem is szeretnék.
Hogyan kezdjek bele?
Feltételezem, olvasóim közül, marginális számú embernek van bármilyen élménye graffitifestőkkel, utcai firkászokkal, ezzel a roppant titokzatosnak tűnő, éjszaka lovagjaiból álló fantom falanxszal.
Senki nem látja őket, minket, ha lehet így fogalmazni. Ha egy hír megjelenik egy esetleges károkozásról (drága új vonatokon, egy belvárosi épületen, valami kiemelt helyen), a kommenteket szoktam olvasgatni, amelyek általában acsarkodó kívánalmak, letépendő kezekről, akasztásról, ezeréves börtönbüntetésről.
Egyszer a ma 85 éves nagybátyám, aki mai napig praktizáló orvos zseni és egyetemi tanár, valami 25 éve azt mondta, tarkón lőné az összes graffitifestőt. Családi ebéd volt, az én családrészem csendesen nézett előre, szüleim és két leánytestvérem... Nem akasztottuk meg a moralizálást. A másik nagybátyám, aki vasútőr volt a Keletiben, egy 70 kilós harci ebbel, meg azt mondta, kivégezne minden kutyaütő vandált. Mikor évekkel később, mindenki értesült a családunkban gyanús üzelmeimről az éjszakában, azért volt meglepetés, hümmögés, kicsit mindenki visszavett a büntetési tételekből, hiszen a fantom szerű falanx arcot kapott és ezt nem lehetett negligálni. A vasútőr nagybátyám aztán bocsánatot kért, az orvos pedig elolvasta a könyvem, egy nap alatt (a Ma Hatna Gandhi című könyvem, amely megvásárolható, sok helyen vicces és mindenképpen gyanús fiatalkori dolgaimról szól nagy részben...), ami azért nagy szó, mert kizárólag orvosszakmai cikkeket olvas, négy nyelven. Mintegy ezzel ő is megkövetett és kinyilvánította elfogadását felém.
Skóciában, hiába ismerkedtem meg számtalan graffitifestővel, már nem tudtam beépülni egy csapatba, nem tudtam olyan intim baráti viszonyt kiépíteni, mint otthon, anyanyelvemen, olyan időkben, mikor a fiatal férfiaknak olyan fontos a baráti kapcsolat, mint egy rokoni. Az otthoni közegem elsodródott, az én döntésem miatt, hogy külföldre költöztem, itt meg nem épült fel az új.
