vandalizmus;graffiti;Skócia;

Az ego teher ám!

„Miért takartad le a fele cuccom, haver?” Az üzenet az Instámra érkezett, semmi puszi vagy pá, hellóka-bellóka, csak így, bele a közepébe. Mellé egy kép csatolva egy graffitimről, amit a legutóbbi cikkem mellé csatoltunk a Népszavában, négy emberkémmel kiírva a művésznevem. Helye a Loanhead felé vezető kerékpárút melletti aluljáró fala, legális graffitifal. A kép két napja készült, nagy hidegben. A falat már korábban lefestettem hengerrel, mert olyan lassú a száradás, hogy egy napot rá kell hagyni az ilyesmire, aztán jön a spraytechnika.

Mikor kimentem és a kétoldalas, 150 méter hosszú, 7 méter magas falon kerestem a helyet, találomra kiválasztottam egy részt, lekentem és másnap ide alkottam. Nem is igazán néztem meg, kinek a képére kenek, de nem is igazán fontos ez. Ez egy legális hely, mindenki fed mindenkit, maximum, ha valami kimondatlanul is királyi színvonalú kép kerül fel egy nagymestertől, akkor esetleg hónapokig kinn pompázhat, senki nem érinti. Komoly etikettje van ennek is, illegális graffiti festésnél például, vannak olyan érinthetetlen csapatok, vagy személyek, hogy van Budapesten olyan PNC nevű banda által felkent kép, ami 25 éve egy sín mellett üzen alkotóiról, és senki nem merte eddig lefesteni. Ez sok mindent elmondhat azért.

De majd később az etikettről...

A hely kiválasztásánál azért megmondom őszintén, talán picit benne volt az is, kire festem rá a diszperzit felületet, hogy ismertem névről az egyik valakit. Egy SAJU nevű festő, valami két éve fest a városban és engem idegesít. Nem ismerem személyesen az illetőt, mint ahogy általában nem ismerem azokat, akiknek a képeik a falakat borítják. Nem járok graffitis közösségbe, nem járok igazából graffitifesztiválokra, nincs időm rá, illetve azt hiszem, megváltoztam, és ezzel már nem tudok vitatkozni, nem tudok hazudozni magamnak, meg nem is szeretnék.

Hogyan kezdjek bele?

Feltételezem, olvasóim közül, marginális számú embernek van bármilyen élménye graffitifestőkkel, utcai firkászokkal, ezzel a roppant titokzatosnak tűnő, éjszaka lovagjaiból álló fantom falanxszal.

Senki nem látja őket, minket, ha lehet így fogalmazni. Ha egy hír megjelenik egy esetleges károkozásról (drága új vonatokon, egy belvárosi épületen, valami kiemelt helyen), a kommenteket szoktam olvasgatni, amelyek általában acsarkodó kívánalmak, letépendő kezekről, akasztásról, ezeréves börtönbüntetésről.

Egyszer a ma 85 éves nagybátyám, aki mai napig praktizáló orvos zseni és egyetemi tanár, valami 25 éve azt mondta, tarkón lőné az összes graffitifestőt. Családi ebéd volt, az én családrészem csendesen nézett előre, szüleim és két leánytestvérem... Nem akasztottuk meg a moralizálást. A másik nagybátyám, aki vasútőr volt a Keletiben, egy 70 kilós harci ebbel, meg azt mondta, kivégezne minden kutyaütő vandált. Mikor évekkel később, mindenki értesült a családunkban  gyanús üzelmeimről az éjszakában, azért volt meglepetés, hümmögés, kicsit mindenki visszavett a büntetési tételekből, hiszen a fantom szerű falanx arcot kapott és ezt nem lehetett negligálni. A vasútőr nagybátyám aztán bocsánatot kért, az orvos pedig elolvasta a könyvem, egy nap alatt (a Ma Hatna Gandhi című könyvem, amely megvásárolható, sok helyen vicces és mindenképpen gyanús fiatalkori dolgaimról szól nagy részben...), ami azért nagy szó, mert kizárólag orvosszakmai cikkeket olvas, négy nyelven. Mintegy ezzel ő is megkövetett és kinyilvánította elfogadását felém.

Skóciában, hiába ismerkedtem meg számtalan graffitifestővel, már nem tudtam beépülni egy csapatba, nem tudtam olyan intim baráti viszonyt kiépíteni, mint otthon, anyanyelvemen, olyan időkben, mikor a fiatal férfiaknak olyan fontos a baráti kapcsolat, mint egy rokoni. Az otthoni közegem elsodródott, az én döntésem miatt, hogy külföldre költöztem, itt meg nem épült fel az új. 

Azonban egy dolgot el kell mondanom. Én megértem, hogy ha valaki ideges a várost átfestő illetőkre, de ez a közeg, olyannyira nem homogén, mint a horgászoké, vagy a motorosoké. Nagyon sokan vannak, akik soha nem okoznak kárt másoknak, csak „elfogadható” helyre festenek és persze vannak, akik botrányt keresnek, adrenalinvadászok és vandálok. Az általam ismert közeg, jó pár tucat embert ölel fel (akik valaha is festettek, vagy ma is aktívak...), szóval ez a közeg fantasztikus embereket mutat, akik valaha lehettek közellenségek, de a művészetük kifinomodott, s ma aktív, adófizető emberek, tudatosak, olvasottak, világlátottak és műveltek. Filmipari emberek, hatalmas falakat pénzért festő művészek, fotósok, lemezlovasok, filmrendezők, számítástechnikai zsenik, reklámszakemberek, egyetemi tanárok, festőművészek, dizájnerek, galériatulajdonosok, jómagam középiskolai tanárrá avanzsáltam, s onnan szánkáztam át Skóciába.

Az alkotás folyamata, a megalkotott mű örökös rejtélyként villanhat fel a befogadó számára. Az ÁGOTA Közösség gondozásában kiadott Én írom a sorsom antológiában szereplő, nehéz háttérrel induló fiatalok munkái bámulatra adhatnak okot, megelőlegezik, hogy létezhet még a szép és a jó által körülhatárolt világ. Weiner Sennyey Tibor költő, író, szerkesztő, méhész november 18-án beszélgetett az antológiában szereplő négy fiatallal és a könyv szerkesztőjével, Boldog Zoltán pedagógussal, a Szeged-Csanádi egyházmegye Szent Ágota Gyermekvédelmi Szolgáltató tehetséggondozásért felelős munkatársával a Kettőspont Irodalmi Színpadon.