Lázár János országjáró körútjain rendre elmondja, hogy pártolja a halálbüntetést: érzékelhetően az érzelmekre hatva akar támogatókat szerezni a szavazatmaximálás érdekében. Meglátásom szerint azonban a halálbüntetés visszaállítása nem lehet érzelmi kérdés. Az, hogy máshol - például az Egyesült Államokban - létezik, nem ad felhatalmazást arra, hogy nálunk is polgárjogot nyerjen.
A társadalomnak kétségkívül meg kell védenie az állampolgárait, de ez nem feltétlenül a szabályok szigorítását kell, hogy jelentse. Bár egy-egy bestiális bűncselekmény után mindig fellángol az indulat a társadalomban, és érzelmi alapon követelik a büntetési tételek szigorítását, ezen az alapon minden közlekedési balesetet követően szigorítani kellene a KRESZ-t is.
Az állam büntetőhatalma nem terjedhet ki az élet elvételére. Vannak olyan alapvető emberi jogok, amelyektől senki, még egy gyilkos sem fosztható meg, és ezek közé tartozik az élethez való jog is. Az állam már csak azért sem olthatja ki halálbüntetéssel egy bűnöző életét, mert az ugyanolyan emberölés lenne, mint a gyilkosé, és ezáltal az állam is (erkölcsileg) arra a szintre süllyedne, ahol a gyilkos van. S ha követjük ezt a logikát, akkor a gyilkos kivégzése után ki kellene végezni a hóhért is, majd a hóhér kivégzőjét és így tovább.
Bűncselekmény elkövetésekor a cél az elkövető ártalmatlanná tétele. Mivel a bűncselekményt már nem tudjuk meg nem történtté tenni, a fizikai megsemmisítés nem megoldás. Elég, ha az elkövetőt elzárjuk a társadalomtól, akinek a visszavezetése a társadalomba halálbüntetés esetén fogalmilag kizárt.
A halálbüntetés híveinek felfogása szerint a büntetés célja az igazságos megtorlás, vagyis az arisztotelészi ún. „osztóigazság”, a „szemet szemért, fogat fogért” elv érvényesítése. Tehát a halálbüntetésre azért van szükség, mert az arányos az elkövetett tettel, és csak ez képes a társadalom igazságérzetét kielégíteni. Az ellenzők szerint viszont ha a gyilkos életét csak azért kellene elvenni, mert ez megnyugtatná az emberek igazságérzetét, akkor az adófizetési kötelezettséget is meg kellene szüntetni, hiszen a társadalom nagy része egyetértene ezzel.
A bűnözés legerősebb fékje nem a büntetés kegyetlensége, hanem a számonkérés, a felelősségrevonás elmaradhatatlan volta kell legyen. Egy mérsékeltebb, de biztos büntetés hatásosabb, mint egy végletekig súlyos, amelyet van esély elkerülni. Minél jobb a bűncselekmények felderítési aránya, minél több bűnözőt kapnak el, annál kisebb lesz annak a valószínűsége, hogy valaki bűncselekmény elkövetésére vállalkozik.
Nincs bizonyíték arra, hogy bárkit is visszatartott volna a bűnelkövetéstől a halálbüntetéssel való fenyegetés. A kivégzés viszont ad absurdum azt az üzenetet közvetíti a potenciális gyilkosoknak, hogy az erőszak megengedett, hiszen az állam is alkalmazza. Egy alkotmányos jogállamban – ami jelenleg nálunk nem létezik – az állam sem tehet meg olyasmit, amit a társadalomnak megtilt. Ha az emberölés tilos, akkor az államnak is az. Nem tehetünk különbséget az emberölés megítélésében, mondván hogy az állami szintű emberölés más, mert büntetés. Az államnak nincs joga ahhoz, hogy önmaga számára lehetővé tegye azt az emberölést, melyet másnak megtilt.
A halálbüntetés emellett ösztönözheti is az erőszakot. Ha valaki már gyilkolt, és ezért halálbüntetéssel kellene számolnia, nincs semmi, ami eltántorítaná őt attól, hogy újra gyilkoljon. Megölheti a szemtanút, a rendőrt, a börtönőrt, hiszen már nem kerülhet nehezebb helyzetbe. De a halálbüntetés ellen szól az is, hogy nem individualizálható. Míg a szabadságvesztés vagy a pénzbüntetés kiszabása esetén figyelembe lehet venni a tett súlyát, körülményeit, az elkövető személyiségét, indítékát, célzatát, bűnössége fokát, a tettnek és elkövetőjének a társadalomra való veszélyességét, addig a halálbüntetés esetében mindez lehetetlen. Halálbüntetésből nem lehet súlyosabbat vagy enyhébbet kiszabni.
A halálbüntetés mint büntetési tétel tehát a társadalom egyik lényeges problémája. Alkalmazhatósága rossz irányba terelheti a figyelmet, a társadalomban azt a látszatot kelti, hogy az életellenes bűnözés kérdését megfelelően kezelik, ezáltal háttérbe szorulnak a fontos feladatok:, hogy gondot fordítsunk a megelőzésre, a nevelés és az oktatás javítására, az alkoholizmus, szegénység, tudatlanság felszámolására. A halálbüntetés elvonja a figyelmet arról, hogy sok bűncselekményért maga a társadalom is felelős, amikor nem a bűnözés okainak megszüntetésére, hanem csak a tünetek kezelésére ösztönöz.
Jelenleg az tényleges életfogytiglan a legsúlyosabb büntetési mérték. Akit ezzel büntetnek, annak a halálbüntetés kiszabásához hasonlóan már nincs vesztenivalója, így kezelhetetlenné válik. Meggyőződésem szerint csak a határozott idejű büntetési tételek elfogadhatók, amikor az elítélt előtt még ott a remény, hogy esetleg valamikor, egyszer még kikerülhet a börtönből, és így ez a tudat határozza meg a cselekedeteit.
Végezetül: életről vagy halálról dönteni pusztán gazdasági indokok alapján nem szabad. Így még ha igazuk van is azoknak, akik szerint egy gyilkos kivégzése olcsóbb, mint a haláláig tartó őrzése és gondozása, ez akkor sem lehet érv a halálbüntetés mellett, bármennyiszer hangozzék is el.
Az állam sem isten, hogy önmagát felruházza a tévedhetetlenség, a mindenhatóság, az öntörvényűség privilégiumaival. Jusson mindig az eszünkbe: a nyolc vétlen áldozat halálával járó 2002-es móri bankrablás kapcsán első körben a bíróság két olyan személyt ítélt el, akikről később kiderült, semmi közük sem volt a borzalmas tetthez. Ha lett volna akkoriban halálbüntetés, akkor olyan személyeket végeztek volna ki, akik a vérengzésben vétlenek voltak.
Az állam újra és újra döbbenetes összegű kártérítést fizet ki olyanoknak, akiket jogerősen elítéltek, pedig nem ők követték el a terhükre rótt cselekményt. És bár ezt mindenki tudja, ennek láttán érdekes módon nem horgad fel a társadalmi indulat.