A párizsi premierek illusztris közönségéből ketten őszintén gyűlölték a filmvásznon feltűnő rémalakot. Egyikük, aki kitalálta, a másik, aki eljátszotta. Sorban jött ki a három nagyszabású akcióvígjáték, a Fantomas (1964), a Fantomas visszatér (1965) és a Fantomas a Scotland Yard ellen (1967). Kasszasiker lett a trilógia, előbb a francia mozikban, majd szerte Európában; bemutatták nálunk, még a Szovjetunióban is. Milliók ámultak és izgultak rajta, szórakoztak a pénzükért. Már zajlottak a negyedik film előkészületei, azt Moszkvában akarták forgatni.
Tiltakozott viszont a történetek alapjául szolgáló regények írója, Marcel Allain (1885–1969). Zokon vette, hogy híres főgonosza a moziban nem eléggé félelmetes. „A nézők röhögnek, mi viszont nem azért teremtettük meg Fantomast, hogy az emberek röhögjenek” – háborgott. Hogy milyen volt az állítólag megcsúfolt eredeti? Az első, 1911-ben megjelent kiadás címlapján egy álarcos alak lakkcipőjével Párizsra tapos. Ő az, a modern világ szörnyetege: arctalan, gátlástalan, elpusztíthatatlan. Látványosan öncélú gaztetteket követ el, szenvedélye a rombolás.
Ponyváról kapkodták a puha fedelű olcsó könyvecskéket a borzongani vágyó franciák. Ontotta a folytatásokat Allain és szerzőtársa, Pierre Souvestre (1874–1914). Ihletüket bűnügyi hírekből merítették. Megbeszélték a cselekményt, de a záros határidők miatt külön-külön dolgoztak a fejezeteken. A szöveget viaszhengerre mondták, éjszakánként gépírónők kopogták le papírra. 32 közös krimijük jelent meg, Souvestre korai halála után Allain szólóban írt újabb tizenegyet. A régebbi filmváltozatok közül említésre méltó a magyar rendező, Fejős Pál thrillere (1932).
Fantomast a tetszhalálból keltette életre a francia filmipar, mégpedig a ’62-ben debütáló brit rivális, James Bond ellenében. Csakhogy a főszereplő, a kosztümös-romantikus szupersztár Jean Marais (1913–98) szenvedett attól, hogy háttérbe szorul. Ellopta a show-t komikus partnere, az ügyefogyott felügyelőt játszó Louis de Funès (1914–83). Nem is bocsátott meg neki soha. Egyik utolsó tévés fellépésén a már kiérdemesült hősszerelmes azt mondta róla: színészként elismeri ugyan, de mint embert ki nem állhatta, mert Funès „idegesítő fickónak született”.
Az önsajnálatban lubickoló Marais-nál is hiúbb volt Allain. Az író nem érte be a panaszkodással, 82 évesen szerzői jogainak megsértésére hivatkozva beperelte a Gaumont filmgyártó vállalatot. A bulvárlapok címoldalon hozták a szenzációt: a bíróság igazat adott neki. A százezer frank kártérítést már nem maradt ideje elkölteni, de nem is a pénzért csinálta. Hűtlen hősén akart bosszút állni, mert féltékeny volt rá. Egyszer nyíltan ki is mondta: „Az volt Fantomas utolsó gyilkossága, hogy elintézett engem. Fantomast mindenki ismeri, Marcel Allaint senki.”
A sértett öreg még az ítélethirdetés évében elhunyt, ám további jogvitáktól tartva a moszkvai forgatást inkább lefújták, a filmipar pedig végleg lemondott az arctalan rémalakról. Fantomas így veszett el – James Bond és Allain ellen.