Van már tizenöt vagy talán húszéves is, elképzelhető, mennyire kiültem, vagyis kifeküdtem, merthogy én feküdni szoktam benne, a lábamat feltéve, nem pedig ülni. Amint belehuppanok, fészkelődve keresem az ismerős hepéket a fenekem alatt, a hupákat a hátam mögött, és persze hogy van a nyakhajlatomnak is kettő lanka – attól függően, hogy picit balra vagy jobbra döntöm-e a fejemet ejtőzés közben. Leszűrhető tehát, nem a fotel hibája, hogy olyanná vált, mint a Zalai-dombság, és az is beigazolt állítás, hogy ha elmozdulok a kiült mélyedésekből, igenis rosszulesik a benne levés, kezdődhet a fészkelődés.
Amint elhatároztam a bútorvásárlást, azonmód meggugliztam a foteltípusokat, árakat, amitől elképedtem, és elkezdtem ostorozni magamat, nem állnék ilyen pénzkiadás előtt, ha elhoztam volna a szüleim lakásából a nagyszüleim egyik foteljét. Az ugyanis még amolyan békebeli, fából készült, rendes szövettel kárpitozott, kemény, úgynevezett afrikkal töltött ülésrésszel rendelkező, meglehetősen alacsony támlájú fotel volt, talán a hatvanas években vehették, és az évek során folyamatosan felújíttatták. A bő hat évtized alatt rengetegen ültek rajta, nemcsak a nagyszüleim, hanem a család tagjai, olykor a vendégeik, néha a szomszédjaik – nem voltak összejáró típusú emberek, maguknak valónak mondanám őket. Én az ablak felőli fotelben tévéztem, amikor náluk aludtam, nagypapa a rekamié (vö. kanapé) mellettin ült. Mégpedig szálfaegyenes tartással, karjait összefonva a mellkasán.
Lazításként a hasán kulcsolta össze a kezét, de a testtartása akkor is katonás volt, állát előreszegve, felemelt fejjel ült, még akkor is, ha nagy ritkán elszundikált a híradó vagy kedvence, a nagy műlesikló bajnokság nézése közben.
Soha nem nyeklett-nyaklott, heverészett, nem tette fel a lábát, hanem rendesen, kihúzott háttal, összetett lábakkal, a télen hideg parketta miatt bőrpapucsban ült. Igaz, a fotel dizájnja sem engedte volna a hanyag tartást, mert mint írtam, az ülés része tömött, kemény volt, a támlája meg alacsony. De nem emiatt ült úgy, ahogy. A belső tartás miatt. Nagypapa Nyizsnij Novgorodból jött haza gyalog, 1946-ban. Ő azon szerencsések egyike volt, aki testben relatíve épségben hazaértek. Hogy a lelkében milyen zűrzavar honolhatott, sosem látszott rajta. Otthon szövetnadrágban, vasalt ingben, télen kötött mellényben volt, ha kilépett a Bécsi kapu téri lakásból az utcára, nyakkendőt kötött, kifényesítette a bőrcipőjét, és kalapot tett a fejére. Mondanom sem kell, a tartása akkor is szálfaegyenes volt, amikor a Széna téri piacon az ismerős kofáktól vette a zöldséget, gyümölcsöt, húsárut és tejterméket. Viszont előttük mindig meghajolt a vásárlás végén, és a kalapját is megemelte, mert földműves családból származóként jól tudta, mennyi munka árán lehet megtermelni azokat a javakat, amiket ő a kosarába pakolva vitt a betegsége ellenére, otthon sürgő-forgó nagymamámnak. Nagypapa a katonaságtól való leszerelése után a Kartográfiai Vállalatnál dolgozott, onnan ment nyugdíjba. A háborús PTSD*-jét – és a hihetetlen önuralmát, kitartását – jelzi, hogy a negyedik infarktusába halt bele. Abban a fotelben ült akkor is, amikor a Lepke őrssel, amelynek tagja voltam, ünnepélyesen ellátogattunk hozzájuk, hogy meséljen háborús élményeiről. Köré telepedtünk a földre, olyanok voltunk, mint a tankönyveink fotóján látható, szovjet kispajtások, a pionírok, rajtunk is nejlon nyakkendő vöröslött, és kíváncsian, kicsit borzongva tekintettünk a háborús hősre, aki harcolt a nagy honvédő háborúban, a szovjet katonaelvtársak mellett. Azt, hogy ez történelemhamisítás volt, nem tudhattuk. Én roppant büszkén trónoltam az osztálytársaim között, és kínálgattam őket a nagymamám töpörtyűs pogácsájával és meggyszörpjével, miközben a nagypapám a foteljéből mesélt nekünk.
