Néhány hónappal ezelőtt, amikor Juhász Péter Pált letartóztatták, e hasábokon arra kívántam felhívni a figyelmet, hogy a hazai gyermekvédelmi rendszerben nagyon sokan dolgoznak szakmailag korrekt módon, tisztességesen és becsületesen, és ők mind elismerést, megbecsülést érdemelnek. (Akik a világot mentik meg, június 17.) Most, amikor a Szőlő utcai intézmény kapcsán súlyos botrányokra derül fény, nem vagyok nyugodt. Úgy is mint egykor a gyermekvédelemben tevékenykedő, gyakorló pedagógus és ma is aktív szakember, vívódtam, meg kell-e szólalnom egykori és mai kollégáim érdekében. Vagy még inkább: a gyermekek ügyében.
Közismert, hogy egy gyermeknek a születését követően temérdek dolgot kell megtanulnia ahhoz, hogy a világban életképes, boldogulni tudó legyen. Ennek nagy részét a gyermekek szüleiktől tanulják, később azoktól a felnőttektől, akikkel kapcsolatba kerülnek. A hosszú és összetett folyamatban akadnak olyan helyzetek, amik veszélyeztetik a fejlődésüket. Nem ők tehetnek arról, hogy szüleik vagy a velük kapcsolatban lévő felnőttek veszélyes helyzetet teremtenek körülöttük. Elhanyagolják, bántalmazzák őket fizikailag, érzelmileg, vagy túl sok a családban a probléma. Naponta olvashatunk ilyen esetek gyermekáldozatairól.
Fontos hangsúlyozni: a gyermekek ilyenkor a felnőttek áldozatai, a trauma, amit a felnőttek okoznak nekik, beléjük ég, kitörölhetetlenül. Ezek a traumák aztán a sorsukat alakító tényezőkké válnak. Nem születtek drogfogyasztónak, alkoholistának, bűnözőnek, prostituáltnak, nagykorúvá válva hajléktalannak, de a felnőttek hibái, bűnei miatt azzá válhatnak. És nem is minden, az állami gondoskodás rendszerébe kerülő gyermek végzi deviáns, kriminális élethelyzetben, de sajnos sokan közülük. Ők a társadalom perifériájára sodródnak, áldozat-alanyokból következmény-áldozatok lesznek.
Az államnak a gyermekek védelme ügyében, éppen kiszolgáltatottságuk miatt, feladatai vannak. Ezt szolgálja a gyermekvédelmi jelzőrendszer, az alapellátás és a szakellátás. A másfél milliónyi magyar gyermek közül a százezret meghaladja azok száma, akik valamilyen a fejlődésüket hátrányosan érintő ok miatt alapellátási segítségre szorulnak; huszonötezer körüli gyermekkel már a szakellátás intézményeiben kell foglalkozniuk a szakembereknek. Ők azok, akiket a köznyelv állami gondozottnak nevez.
Közülük tizenötezren nevelőszülői családoknál élik mindennapjaikat. A nevelőszülők kevesen vannak: ötezerötszázan. Ahhoz képest mindenképpen kevesen, hogy ez a gondozási-nevelési ellátás kedvezőbb minden más szakellátási megoldásnál a rendszerben. Hogy mennyire nincsenek elegen, arra a közelmúltban nagy figyelmet kapó helyzet, a kórházakban maradt újszülöttek, csecsemők magas száma világított rá.
A gyermekvédelmi törvény rendelkezése szerint az újszülött vagy csecsemő korukban elhagyott gyerekeket – az örökbefogadásig, illetve akkor is, ha nem adhatók örökbe - nevelőszülői családoknál kell elhelyezni. Ha van ilyen család. De napnál is világosabb, hogy nincs, hiszen szakmai számítások szerint kétezer nevelőszülő hiányzik a rendszerből. Az így az életüket éppen csak elkezdő kisdedeket már a start pillanatában hátrány éri, és a kényszerű kórházi tartózkodás miatt a korai kötődés hiánya, a hospitalizációs ártalom lesz osztályrészük. Ennek következményei aztán életük végéig elkísérik őket.
Az ötezerötszáz nevelőszülő mindent megtesz, amit csak képes megtenni azért, hogy a rájuk bízott gyermekeknek megadasson a boldog gyermekkor, és idővel boldogulni tudó felnőttekké váljanak. Döntő többségük, azaz szinte mindnyájan „a világot mentik meg” napi munkájuk során. Kétségtelen, hogy olykor hallunk olyan hírt, miszerint egy-egy nevelőszülői családban a nevelésbe vett gyermek visszaélés, netán bűncselekmény áldozata lesz. Előfordul az is, hogy éppen a védelmükre rendelt, a reszocializációt, rehabilitációt szolgáló intézményrendszer működési problémái - szakkifejezéssel: a rendszerabúzus - miatt is kerülhetnek a gyermekek traumatikus helyzetbe.
Nem zárható ki az emberi gyarlóság még a szakellátást biztosító gyermek- és lakásotthonokban sem. Ennek voltunk tanúi most, amikor napvilágot láttak a Szőlő utcai intézményben készült felkavaró képsorok. Viszont az ott nyilvánosságra került bűncselekménysorozat, ez a drámai helyzet sem jelenti azt, hogy ezen otthonokban a dolgozók mindegyike feladata ellátására alkalmatlan ember lenne.
A más felnőttek hibája, esetenként bűnei következtében traumatizált gyerekekkel való foglalkozást vállaló szakemberek munkája semmi mással nem hasonlítható össze. Nekik nemcsak védelmet, nyugalmat kell biztosítani a gondozottaiknak, hanem új pályára kell állítani a kisiklott életeket, pótolni kell mindazt, ami a nevelés folyamtában elmaradt – ezek gyakran az elemi szokásoktól a szabálykövető magatartásig az élet minden területét érinthetik. Végül a felnőtt világban megrendült hitet is újra kell építeni, azaz összességében a gyermekek életfolyamában egy új világot kell teremteni.
Sokan vannak ők is, de ők sincsenek elegen. Egy 2025-ös adat szerint mintegy 600 szakember hiányzik e területről, miközben 1200-1400 férőhely volt üresen a gyermek- és lakásotthonokban, 3000 gyerek pedig otthont nyújtó ellátásra várt. Nincs tehát elég szakember a gyerekek ellátására, és ez azt jelenti, hogy a rendszert működtető állam nem tudja biztosítani a gyermekeknek a nekik megfelelő, élhető és védett otthont nyújtó ellátást, az oltalmazó gondozási-nevelési helyzetet. Akik pedig e rendszerben ilyen körülmények között is feladatot vállalnak, gyakran emberfeletti fizikai és lelki erőfeszítésre kényszerülnek. Úgy, hogy közben a társadalmi környezet - az óvoda, az iskola, a többi intézmény -, amelyben a gyerekekkel együtt ők is élnek, ahelyett, hogy segítené a munkájukat, még nehezíti is a gyermekek sorsát és az ő feladataikat. Erről sajnos gyakran hallani megrendítő eseteket.
Tiszteletet és megbecsülést érdemelnek azok az emberek, akik a nehézsorsú gyermekek közül is a legnehezebb életűek helyzetének rendezésében vállalnak feladatot. Természetesen ez nem jelenti azt, hogy a szakmai hibákat, az akár akaratlanul, vigyázatlanságból vagy figyelmetlenségből elkövetett vétkeket el lehetne nézni, a szándék szerinti bűncselekményeket pedig el lehetne titkolni. Ahogy az élet más területén sem (!) nézhető el semmilyen szakmai hiba, vétség, bűncselekmény. Egy fehérgalléros bankrablás, egy korrupciógyanús birtoképítés, egy túlárazott közbeszerzés, egy közéleti hazugság esetén sem.
Márpedig a következményeket az élet minden területén, így a gyermekvédelmi rendszerben is, mindenkinek vállalnia kell a saját tettei után. Már a helyzetek felismerése is felelősséggel jár, ahogy ennek elmaradása is. Minden esetben vállalnia kell valakinek a felelősséget.
Igaz ez a gyerekekre is, akiknek a kamaszkor környékén, amikor erre fiziológiailag már éretté válnak – azaz a neurobiológiai rendszerük megfelelő elemei éretté teszik őket –, meg kell tanulniuk, hogy a tetteik felelősséggel járnak. Ebben is mi, a felnőttek mutatunk nekik példát. Nem árt időről időre a tükörbe nézni: vajon mi, a felnőtt világ megannyi szereplője, a szülőktől a politikusokig, milyen példát mutatunk nekik? Mert ahol tisztátlanság van, ott söprögetni kell. Nincs ez alól kivétel.