Regnáló kormányunk tizennégy éve örvendeztette meg hazánkat újdonatúj Alaptörvénnyel, és ezzel az állami egyházpolitika alapjait is gyökeresen megváltoztatta. Az időközben eltelt évek alatt sok minden átalakult Magyarországon, a vallásosság visszaszorult, de a hatalom egyre inkább csúcsra járatja az egyházak támogatását.
A 2022-es népszámlálás szerint a magyar lakosságnak mintegy 42 százaléka vallotta magát hívőnek, a katolikusok aránya a 30 százalékot, a reformátusoké a 10 százalékot, az evangélikusoké az 1,8 százalékot, a többi felekezet aránya pedig még a 2 százalékot sem érte el a népesség körében. Figyelemre méltó, hogy a katolikus válaszadók száma húsz év alatt több mint 2,6 millió fővel, a reformátusoké kb. 678 ezer fővel, az evangélikusoké 128 ezer fővel, amíg az izraelitáké mintegy 5 ezer fővel lett kevesebb.
Sokat mond az is, hogy a 2001-es népszámláláskor még csak a népesség 10,8 százaléka, 2022-ben viszont már 40,1 százaléka nem is válaszolt a vallásra vonatkozó kérdésre. Templomba pedig becslések szerint csak az emberek 7-9 százaléka, ezen belül a 30 év alattiak 4 százaléka jár hetente, és részben inkább csak azért, mert szokás a faluban, elvárja a munkaadó, stb.. Megjegyzendő, hogy Európa legnagyobbrészt szekularizált, és az országok többségében a vallás magánügy, továbbá az egyház tagjai adót fizetnek.
Az egyházak finanszírozása igencsak változatos, a majdnem teljes szétválasztást megvalósító francia modelltől a meglepő belga megoldásig sok minden előfordul: ott nemcsak az egyházak, hanem az ateista (!) szervezetek is kapnak támogatást a büdzséből.
A MAGYAR STATISZTIKA MINDENESETRE DRASZTIKUS ESÉST JELEZ. Úgy tűnik, hogy az emberek egyre kisebb hányada igényli valamiféle transzcendens entitás közreműködését. Ezt a világszerte érvényesülő tendenciát, amely az egyházi intézmények befolyásának csökkenéséhez vezet, a leggyakrabban a modernizációnak, a szekularizációnak és a technológiai fejlődés hatásának tudják be. Gondoljunk a természeti jelenségekkel kapcsolatos egykori félelmekre, a tudatlanságra, ami mára jelentősen visszaszorult, vagy arra, hogy a tudományos gondolkodás terjedésével egyre nyilvánvalóbbá vált a vallásos hit és az előbbi helyébe lépő „észszerű bizalom” lényegi különbsége.
Az észszerű bizalom (reasonable trust) kifejezés egy olyan bizalmi állapotot ír le, amely nem a puszta érzelmeken, hanem logikus bizonyítékokon és tapasztalatokon alapul. Ez a magatartás élesen különbözik a (vallásos) hittől, mivel nem igényli a racionálisan bizonyíthatatlan mítoszokat és hiedelmeket, hanem inkább a megbízhatóságra és a józan észre apellál. Pl. elfogadom, hogy létezik Amerika, pedig sohasem jártam ott, de láttam róla fotókat, filmeket, telefonon beszéltem a Bostonban élő nagybácsival, stb.. Mindez elegendő ahhoz, hogy közvetlen érzéki benyomás nélkül is biztosan állíthassam, Amerika létezik.
Az ismert történész, Yuval Harari szerint a homo sapiens nevű majomfajtát elsősorban az különbözteti meg a többi állattól, hogy az utóbbiak csak a fizikai-biológiai valóságban élnek, amíg az ember képes létrehozni egy képzelt valóságot is, és ennek révén nagy tömegeket közös célokért hatékonyan egyesíteni. Ezt az imaginárius valóságelméletet ő alapvetően az intézményesült vallásokra, vagyis az egyházakra vetíti ki, elismerve azoknak a történelemben betöltött fontos szerepét.
Amennyiben Hararinak igaza van (én hajlok arra, hogy igen), akkor a vallás és az egyházak egyre fölöslegesebbnek tűnnek, mivel az emberi kooperáció már alapvetően nem rájuk épül. Szerepüket fokozatosan átveszi más: gondoljunk a felvilágosodásra, a nemzetállamok létrejöttére, a gazdasági globalizációra, vagy akár a világot behálózó, internetalapú közösségi platformokra. A mai társadalmakban a vak hit helyett az észszerű bizalom megléte elengedhetetlen a kooperációhoz. Folyamatosan nő a másokkal való együttműködés iránti függőség, a vallásos hit jelentősége pedig visszaszorul. Ehhez járulnak még azok a tudományos eredmények, amelyek egyre kevésbé igénylik isten jelenlétét.
A FENTIEK TÜKRÉBEN IGAZÁN NEM MEGLEPŐ A VALLÁSOSSÁG VISSZASZORULÁSA. A tendencia töretlen, annak ellenére, hogy a 15 éve regnáló kormány mindent megtesz az egyházak életben tartásáért, egyre kevésbé ügyelve bármiféle törvényességi látszatra. Mind a vonatkozó jogszabályok, mind az állami gyakorlat súlyos törvénytelenségekkel terhelt, az egyházak folyamatosan pozitív megkülönböztetésben részesülnek.
Talán nem árt felidézni, hogy a magyar állam és egyház közötti viszonyokat az alaptörvényen kívül jelenleg három további alapvető jogszabály határozza meg: a 2011. évi CCVI. törvény (vallásszabadság); az 1997. évi CXXIV. törvény (működési feltételek); továbbá a 2013. évi CCIX. törvény (vatikáni szerződés módosítása).
Az Alaptörvény „nemzeti hitvallásnak” nevezett badarságai szerint számunkra óriási büszkeség a keresztény Európa részévé válásunk, és elismerjük a kereszténység nemzetmegtartó szerepét. Erre rímel a regnáló miniszterelnök gyakori kijelentése, amely szerint ma Magyország nemzeti és keresztény. Az „alapvetésben” persze már komolyabb dologról is szó esik. Eszerint „az állam és a vallási közösségek különváltan működnek”, ami lényegi visszalépés a ’89-es alkotmány megfogalmazásához képest („a Magyar Köztársaságban ma az egyház az államtól elválasztva működik”), és a felvilágosult állam tagadásaként utat nyit a szekularizáció gyakorlatának megszüntetéséhez.
A 2011. évi CCVI. törvény részletezi az egyházak elismerési menetét, a nyilvántartási, működési szabályokat. Ezek szerint az elismert felekezet mentes egy sor gazdálkodási, pénzügyi megkötöttségtől, és ezen felül az állam kiemelt támogatását is élvezi, ami jogtalan pozitív diszkriminációt jelent. Például a vallási közösség európai uniós forrásokból pályázati rendszeren kívül, egyedi döntés alapján támogatásban részesülhet. Ugyancsak érdekes rendelkezés, hogy „a vallási közösség fokozott szabálysértési és büntetőjogi védelemben részesül”. Továbbá: „A hitéleti oktatás költségeit […] az állam biztosítja.” Még egy gyöngyszem: „Az egyházi jogi személy vonatkozásában nem minősül gazdasági-vállalkozási tevékenységnek a hitélethez szükséges kiadvány, kegytárgy előállítása, értékesítése…”. Az ízelítőül felsoroltak mind olyan szabályok, amelyek elfogadhatatlan módon tesznek különbséget civil szervezetek között.
Lépjünk tovább az 1997. évi CXXIV. törvényhez, amely még inkább erősíti a bevett egyházak kivételezettségét. Ha a magánszemélyek személyi jövedelemadó felajánlásai nem érik el a teljes befizetett adótömeg 1%-át, akkor a költségvetés kikerekíti az összeget, és így az egyház akkor is megkapja közpénzből az „előirányzott” summát, ha esetleg egyetlen híve sem adományoz neki egy adófillért sem.
AZ 1997. ÉVI VATIKÁNI SZERZŐDÉS OKÁN AZ EGYHÁZAK ÖRÖKKÉ HÁLÁSAK LEHETNEK HORN GYULÁNAK. A szocialista miniszterelnök volt az, aki a „történelmi megbékélés” jegyében csaknem harminc évvel ezelőtt tető alá hozta a katolikus egyház finanszírozásáról szóló megállapodást. Az állam később más felekezetek támogatását is ehhez a megállapodáshoz igazította (garantált juttatások, pl. ingatlanjáradék).
Az ingatlanjáradékot azért vezették be, mert a költségvetés akkoriban nem volt képes rendezni az államosított egyházi ingatlanok helyzetét. Örökjáradékról van szó, amit elméletileg – hacsak az egyházak nem mondanak le önként a pénzről – az idők végezetéig fizet az állam. A rendszer beüzemelésének első évében, 1998-ban az egyházak akkori áron számítva 67 milliárd forint értékű ingatlanvagyon tulajdonjogáról mondtak le, s az ingatlanjáradék összege 3,2 milliárd forint volt. Számítások szerint az egyházak eddig több mint 200 milliárd forintot kaptak ilyen címen, s a konstrukció az adott felekezetnek komoly éves hozamot jelent, természetesen adómentesen.
Arra persze Horn Gyula sem számíthatott, hogy az ingatlanjáradék összege a jövőben a többszörösére emelkedik. Az infláció mértékének megfelelően amúgy is automatikusan növekszik, ráadásul az első Orbán-kormány jelentősen megemelte a korábban kialkudott ingatlanértékeket is.
A fentiek legalább a törvényesség látszatát adják az egyházak megkülönböztetéséhez, de a 15 éve regnáló kormány ezeken túlmenően is alkalmaz kreatív módszereket, ha a számára kedves felekezeteket kell anyagilag megtámogatni. Legfőképp az utóbbi időben – más okok miatt is – előszeretettel alkalmazott különleges jogrend kereteit használja fel arra, hogy évente tízmilliárdokat csoportosítson át a költségvetésből az egyházak javára, vagy éppen értékes ingatlanokat adjon át ellentételezés nélkül.
Az idők változását (és a politikai köpönyegforgatást) jól mutatja, hogy Orbán 1991-ben, az egyházi kártalanításról szóló törvény parlamenti vitájában még kijelentette: „az, hogy az állam költségvetési támogatásban fogja részesíteni évente az egyházakat, kifejezetten függőségi viszonyt teremt az állam-egyház viszonylatában”.
MA MÁR NEM ILYEN KÉNYES A FIDESZ. A NER-ben az egyházak bizony függenek az állam kegyeitől, és a juttatásokat bőségesen meg is hálálják. Fontos azért kiemelni, hogy nem ismeretesek olyan egyházi direktívák, amelyek direkt politikai kampányt várnának el a papoktól, lelkészektől, a templomokban, kápolnákban, imaházakban folyó kampány a legtöbbször közvetett. A gyülekezeti vezetők jó része ideológiát pakol vallási kontextusba, s burkoltan mondja el azokat a politikai paneleket, amelyeket a NER médiája vagy közvetlen kommunikációja sulykol.
Különösen választások előtt pörög fel az egyházi közvetítésű propaganda, megtámogatva a világi agitációt. Az már csak hab a tortán, hogy egyre erősebb a nyomás a világi oktatási/nevelési intézményeken is, hogy mind nagyobb súlyt adjanak a vallásos világnézetnek, akár már az óvodában is. Az utóbbit tanúsítja az a nemrégiben megjelent kormányrendelet, amely előírja, hogy a jövőben az óvodások ne egyszerűen „kulturális értékekkel«, hanem „keresztény kultúrán alapuló értékrenddel” ismerkedjenek.
KÉTSÉGTELEN, HOGY A REGNÁLÓ HATALOM FONTOS PROPAGANDAESZKÖZKÉNT TEKINT AZ EGYHÁZAKRA. Nem fukarkodik hát a felekezeteknek juttatott pénzügyi forrásokkal sem. Pillanatnyilag úgy tűnik, hogy a demokratikus ellenzék évtizedek óta nem tud mit kezdeni ezzel. Ha lehet, elkerüli a témának még az említését is, nyilván azt sejdítve, hogy az egyházakhoz való semleges viszonyulás politikai előnnyel jár. Ez persze álságos megközelítés, azonkívül hamis előfeltételre épül, mivel az ellenzéki szavazók nem lesznek többen az elfogadó keresztény propagandától, sőt, az inkább elidegeníti azon szavazókat, akik az állam világnézeti semlegességét gondolják mértékadó eszmének.
Ráadásul a Fideszt e téren nem lehet túlszárnyalni, ugyanis már másfél évtizede gyakorlatilag államosították az egyházakat. A mai szomorú állapotok minden bizonnyal velünk maradnak még egy darabig, és csak remélhetjük, hogy egy radikális kormányváltással újra eljöhet a felvilágosodás nagy eszméje, a szekularizáció.
A szerző közgazdász.