A magyar politika egyik legszórakoztatóbb – és egyben legdrágább – műfaja lett az utóbbi években a politikai látszatgyártás. Olyan, mintha egy ország teljes kommunikációs gépezete azon dolgozna, hogy valami nagyon fontos történjen, miközben valójában csak pénzt égetnek.
Az elmúlt idők két híre különösen szépen mutatja ezt a jelenséget. Az egyik szerint a Digitális Polgári Körökhöz köthető háttérszervezetek körül feltűnt egy Facebook-hirdetési hálózat, amely kamuprofilok segítségével futtatott politikai reklámokat. A történet akkor lett igazán érdekes, amikor a cikk megjelenése után a hirdetések hirtelen leálltak. A magyarázat pedig az lett, hogy valaki visszaélt a szervezet nevével. Vagyis valaki – ki tudja, kicsoda – több millió forintért futtatott politikai reklámokat pontosan azokkal az üzenetekkel, amelyeket az érintettek egyébként is használnak, és épp a kampány üzenetekkel cseng össze. Micsoda véletlen. Ennél talán még szürreálisabb történet bontakozott ki a Magyar Péterről szóló dokumentumfilm kapcsán. A vetítéseire ugyanis több moziban felvásárolták a jegyeket, majd Bohár Dániel és megafonos pajtásai arról posztolgattak, senkit sem érdekel a film, kong a mozi.
Másképp nézve a sztorit, ott tartunk, hogy emberek fizetést kapnak mozijegyek vásárlásáért, hogy aztán a kolléga üres székeket fotózhasson. Ez már a teljes őrület. Az egész történet leginkább azt mutatja meg, milyen jelentős erőforrások mozdulnak meg a politikai színház díszleteinek felépítéséért.
Trollfarmok a közösségi médiában, mesterséges elérések, megvett mozijegyek, gondosan komponált fotók. De végső soron mégis felmerül egy nagyon prózai kérdés: mindez pontosan hány szavazatot hoz?
Mert hát valahol mégiscsak az volna a cél, hogy az emberek végül a Fidesz mellett döntsenek. Nem állítom, hogy minden propaganda-kísérlet sikertelen volna, különben nem tartanánk itt. De az biztos, hogy a hatalom kommunikációs gépezete egyre inkább saját maga számára gyártja a bizonyítékot a saját sikeréről. A közönség helyett mintha a tükörnek játszanának.