A változás szele. Sőt, inkább a visszarendeződésé. Mielőtt bárki megijedne, hogy közéleti cikket kezdett el olvasni, mindenkit megnyugtatok: csak egy filmről van szó, Hollywood kontextusában. A Hail Mary küldetés esetében Andy Weir társ-forgatókönyvíró neve már gyanús volt, hiszen ott van a kreditjei között a 2015-ös Mentőexpedíció, amely egy magányos űrhajós túléléséről szól, rengeteg humorral és humanizmussal.
Persze, tudom, ő írta a filmek alapjául szolgáló bestseller regényeket, ám ki gondolta volna, hogy a mostani története még nagyobbat fog durranni, mint a Mentőexpedíció? Hogy azt fogom gondolni: visszautaztam az időben, egészen a kilencvenes évekbe, és olyan emberi mesén izgulok, mint az E.T., a földönkívüli? Amely nem az effektekkel, a vizuális megvalósítással nyűgöz le, hanem azzal, hogy megérinti a szívet?
Tudom, giccses – de büszkén vállalom. Mert igen, szerettem Spielberg filmjében, hogy idegen és földlakó gyermek lehet barát, segíthetik egymást. Vagy ha kell mondanom egy afféle elfelejtett filmet: eszembe jut Nick Castle Az utolsó csillagharcos című, 1984-es rendezése, amelyben Alex Rogan, a lakókocsiparkban élő elveszett tinédzser egy videójátékon keresztül lesz a galaxis megmentője. De ide jöhet még John Carpenter Csillagembere is, amelyben egymásba szeret egy másik bolygóról érkezett lény és egy földi nő.
Nos, a Hail Mary küldetés ezeknek a filmeknek a formuláját élesztette fel több évtized szuperhős-dominanciája után – remélhetőleg a végén –, bizonyítva, hogy a lélek és az érzelmek nem pusztíthatók el.
És noha egy filmkritikában nem túl elegáns ezzel érvelni, a bevételek is azt mutatják, hogy a nézők szeretik az eredeti és emberi történeteket.
A történetet nem részletezve annyi elárulható, hogy nem indul rózsásan: a Nap haldoklik. Sőt, nemcsak a mienk, hanem a galaxisban az összes – egy kivételével, a Tau Ceti csillagával. Indul hát egy lehetetlen küldetés, afféle öngyilkos misszió: ha oda is érsz, nincs visszatérés. Ebbe a korántsem csábító helyzetbe kerül Ryland Grace (Ryan Gosling), a molekuláris biológus, aki egy korábbi formabontó elmélete miatt középiskolai tanárrá csúszott vissza. A magányos fickó arra ébred az űrben, hogy egyedül ő élte túl az odautat, és csak magára számíthat. Vagy mégsem? Észreveszi, hogy ott van egy másik űrhajó is, amelyben szintén egyetlen legénységi tag maradt életben, és hirtelen megemelkednek a tétek. Össze kell barátkozni a pókszerű kőlénnyel, kutatni kell a megoldást, mert immár nem egy világot kell megmenteni, hanem kettőt.
A film két rendezője, Phil Lord és Christopher Miller lenyűgözően profi munkát végzett,
a látvány és a dramaturgia egyaránt klappol, az egész produkció olyan, mint a jó bor – egyensúlyban van.
Természetesen ehhez kellenek a profi alakítások is, amelyek közül a legnagyobb teher Ryan Gosling vállán van. Képes elhitetni, hogy egy kissé töketlen értelmiségi, akinek nagy szíve van. Minden egyes rezdülését elhiszem: hiteles és merész. Ugyanakkor zseniális választás volt mellé a küldetés vezetőjének szerepére Sandra Hüllert felkérni, aki egy kemény német nőt játszik, afféle univerzális, szarkasztikus humorral felvértezve. Mindezek mellett sci-fi maradt a Hail Mary küldetés: bőven van benne tudományos halandzsa, amely biztosan megalapozott (vagy legalábbis el akartam hinni). És az a legjobb, hogy nem ezeken kell nevetni vagy sírni, hanem ott, ahol kell és illik.
Infó: A Hail Mary küldetés. Bemutatja az InterCom.
