cigány;roma;elbocsátás;minisztérium;KÜM;
2013-07-12 07:05:00
A Külügyminisztérium nem nyilatkozik munkatársainak munkaviszonyáról, így azok keletkezéséről, illetve megszűnéséről sem. A gazdasági tárca tájékoztatása is hasonló, szerintük a kormányzati szolgálati jogviszony megszűnésével kapcsolatos adat nem minősül közérdekből nyilvános adatnak, ezért Veressné Buzás Zsuzsanna kormányzati szolgálati jogviszonyának megszűnésével kapcsolatban adatot nem szolgáltathatnak. A jegybanktól nem kaptunk választ, viszont a gazdasági tárca azt is közölte: "A jogviszony megszüntetésére a vonatkozó jogszabályi rendelkezések szerint, azok betartásával került sor. Az érintettnek tudomása kell, hogy legyen a jogviszonya megszüntetésének jogcíméről."
- Pedig nincs. Nem tudom, hogy miért küldtek el egy év alatt három helyről. A legutolsó munkahelyem a Magyar Nemzeti Bank (MNB) volt, onnan áprilisban végén kellett távoznom, szintén indoklás nélkül - kezdte kálváriáját Veressé Buzás Zsuzsanna. - Vidékről költöztünk Budapestre 2009-ben, direkt a munka miatt. Nem sokkal korábban diplomáztam a Corvinus Egyetemen igazgatásszervezőként. A szüleimnek nem volt lehetősége engem taníttatni, de én többre vágytam többre és képes voltam ezért magam képezni magamat - ugyanis magam tanultam meg angolul - , később ebből a tudásból kerestem a kenyerem, a taszári bázison a műszaki kiszolgáló személyzetnek tolmácsoltam. Ma már felsőfokú nyelvvizsgám van. Amikor onnan el kellett jönni, munka nélkül maradtam. Úgy döntötten diplomát szerzek. Tudom, egy kicsit későn kezdtem bele, de akkora érett meg bennem, hogy ez szükséges.
- Hány évesen?
- 37 voltam, három gyerekkel. Korábban csak egy érettségim volt, és egy középfokú nyelvvizsgám. A szüleim nagyon szerény körülmények között neveltek, de tisztességes, munkaszerető emberek voltak és én is 18 éves korom óta dolgozom. Ebben a tekintetben a tenyerén hordozott a sors. Jó munkahelyeim voltak, de nem volt könnyű életem.
- A származása jelentette a nehézséget?
- Nem. Régen nem volt ilyen éles a helyzet. Soha ennyi rossz élménnyel nem találkoztam, mint most.
- Mivel találkozik?
- Szerintem a munkahelyeim elvesztésében is szerepet játszott, hogy roma származású vagyok. Sőt, úgy gondolom, megfigyeltettek. Más magyarázatot nem találok az elbocsátásokra.
- Pedig én nem látom, hogy ön roma.
A minisztériumokban el sem tudják képzelni, hogy oda bejuthat egy cigány származású. Hiába a kormány látszattörekvése, hogy segítik a romákat, Zsuzsanna nem találkozott az intézményekben olyannal, akivel kapcsolatban "csak a gyanú felmerült volna benne."
- Azt mondta, vidékről költözött Budapestre. Hova?
- Albérletbe. Nagyon sok nehézségen mentem keresztül, ezt a lépést anyagilag nem engedhettem volna meg magamnak. De a Külügyminisztérium miatt megtettem. Úgy gondoltam, számomra ez nagy lehetőség, és eleinte támogattak abban is, hogy majd diplomataként folytathassam.
- Ki támogatta?
- Az akkori vezetés; annak alapján amit elértem, nagyra becsültek. És úgy gondolták, alkalmas is vagyok.
- Vagyis ez még a szocialista kormány idején történt?
- Igen, felvettek, de kiderült, hogy egyelőre nem lehetek diplomata. Felajánlottak egy titkárnői állást. én pedig elfogadtam a lehetőséget.
Zsuzsa ekkor már 40 éves volt, három gyereke közül csak az egyiket hozta magával, a többiek Kaposváron maradtak. Kisfiának egyik napról a másikra kellett iskolát váltania. Voltak olyan napok, amikor a Külügyminisztériumban hagyták a bőröndjüket, mert nem volt hova menniük.
- Megérte ez a nagy váltás, és a létbizonytalanság?
- Akkor igen. Pozitív visszajelzések jöttek a munkahelyemről, és abban reménykedtem, hogy ha lelkiismeretesen és tisztességgel végzem a dolgaimat, meglesz a gyümölcse. De az már akkor is izgatott, hogy a szerződésem határozott idejű volt. Úgy éreztem, nagyon kell igyekeznem, hogy véglegesítsenek. A kormányváltáskor a főnökeim is változtak, ekkor kezdődött a baj. Egy kolléganőmmel nézeteltérésem támadt, mert megjegyzést tett a származásomra. Ez engem nagyon bántott.
- Korábban téma volt a munkahelyén, hogy roma?
- Nem. Egyébként szinte azonnal rendeztük a vitát, nem tartottunk haragot a kolléganővel, azóta is jóban vagyunk. A következmények mégis érdekesek. A személyügy tudomásra jutott ez a konfliktus, pedig nem akartam. Az akkori vezetés azt mondta, ne engedjem meg, hogy a származásom miatt bántások érjenek.
- Most melyik vezetésről beszélünk?
- A szocialistáról. Ez a konfliktus ugyanis éppen a kormányváltás körüli napokban történt. Aztán új főnököt kaptam, és ezt követően hosszabb időn keresztül ki voltam téve kisebb-nagyobb szurkálódásnak.
- Ki bántotta?
- A főnököm. Nem fogadott el, rossz híremet vitte.
- A munkájával, vagy a személyével kapcsolatban volt kifogása, esetleg a származásával?
- Ezt nem tudom. Soha semmi konkrétumot nem hallottam, csak a személyügyön mondták, hogy örüljek, hogy ott lehetek. Pedig mindent megtettem. Nekem gyerekeim vannak, a kolléganőimnek nem voltak. Ennek ellenére nem mertem szabadságot kérni sem, pedig az a gyerekem, amelyik otthon maradt, állandó törődésre szorult volna. A másikat is most hordom kivizsgálásra, mert akkor nem lehetett. Mivel nem tudtam a fiam mellett lenni, állandó megjegyzést kaptam az iskolában. Nekem akkor csak a munkám, és a külügy volt a fontos. Amikor elküldtek onnan, a lányom azt mondta, anya, neked csak a Külügyminisztérium létezett. Valóban annyira meg akartam felelni, hogy csak a szerződéseim lebegtek előttem. Éreztem, hogy nem húzom sokáig, el akarnak küldeni. Hogy ezt megelőzzem, átkértem magam a protokoll osztályra, és mindent új lappal
kezdtem.
- Miért kellett új lappal indulnia? Hibázott valamiben? Baj volt a munkájával?
- Semmi konkrétumot nem tudok mondani, mert nekem sem mondtak semmit. Az új osztályon új főnököm lett, aki észrevette erőfeszítéseimet, és azt is kifejezte, mennyire jó, hogy lelkiismeretes kollégával dolgozhat együtt. Majdnem sírtam a boldogságtól, különösen az előző hónapok megpróbáltatásai után. Jó viszony alakult ki közöttünk, bizalmába fogadott. Elmondtam neki, hogy nagyon szeretnék más jellegű, ügyintézői, azaz diplomata munkakört is ellátni, mire ő azt mondta: támogat ebben. Megígérte, kiáll értem, amikor a szerződésemről döntenek. Ez így is történt akkor még. Az államtitkár maga mondta a folyósón, hogy nem kell aggódnom, a felettesem nagyon elégedett. Ez 2011. december közepén történt. Rá két hétre, januárban új szerződést kaptam. Hát nem ezt vártam. A kinevezés módosítása és a véglegesítés helyett újabb fél éves próbaidőt írtak elő. Nagyon rosszul éltem meg, sírva mentem haza. Nem éreztem megbecsülésnek, és nem volt összhangban azzal, amit - én úgy gondolom - megtettem a munkáltatómért.
- Mit mondott a főnöke?
- A személyügyi vezetőt kérdeztem, de ő azt mondta, ez csak formaság. Január elején bementem a főnökömhöz, aki elmesélte, hogy találkozott az előző vezetőmmel, és rendkívül rosszakat hallott rólam. Hidegzuhanyként ért a hír.
- Mi rosszakat mondtak önről?
- Nem tudom. Csak azt mondta a felettesem, hogy nem bízhat rám felelősséggel járó feladatokat. Hiába próbáltam bármit kiszedni belőle, nem tudtam. Már nem olyan volt velem, mint korábban. De azt, hogy mi a baj, megint nem tudtam meg.
Zsuzsanna attól kezdve egy időzített bombán ült. Három hónap telt el, és bármivel próbálkozott, semmi nem volt jó. Minden konfliktust megpróbált kivédeni, ha elment ebédelni, e-mailt írt, hogy meddig eszik, mikor ér vissza. Ebben az időben megbetegedett a fia. Zsuzsanna mégsem maradt otthon, pedig a gyerek nagyon csúnyán köhögött, tüdőröntgenre kellett volna vinnie. Amikor ezt jelezte, nem engedték, hogy orvoshoz vigye a fiát, és ő ebben is engedelmeskedett. "Az utolsó napig egyedül volt otthon a gyerek, a táppénzes papír ellenére is dolgoztam". De ez sem jelentett semmit.
- A főnökömet arra kértem, írja alá a papírt, hogy mehessek diplomata vizsgára.
A korábban szinte barátként viselkedő felettes a helyettese elé dobta a papírt, "mert nem szeretné, hogy az ő neve szerepeljen rajta". Zsuzsannát pár nap múlva azonnali hatállyal, indok nélkül elbocsátottak. Az ügyet munkaügyi bíróságra vitte, mert - ahogy fogalmazott - a külügyre tette fel az életét, és nagyon méltánytalannak érezte ezt az eljárást. A per még ma is zajlik, sőt, azóta már az MNB-t is beperelte. Szerinte a folytatásnak ehhez igen jelentős köze van.
- Egy világ omlott össze bennem, azt hittem, hogy nem fogom túlélni. Akkor még nem sejtettem, hogy ez csak a kezdet, ami egy év alatt többször megismétlődik.
Úgy tűnt, a folytatás jó lesz, nem sokkal később külgazdasági referensi állást kapott a Nemzetgazdasági Minisztériumban.
- Ott hogyan fogadták?
- Ahová felvettek, ott csak négy hónapot dolgoztam, aztán mindenkit egy másik osztályra helyeztek át. Ezzel el is kezdődött a baj. Ahogy bemutatkoztam a vezetőnek, azonnal éreztem, hogy nem sok jóra számíthatok. Mondtam is a munkatársaimnak, hogy ez az ember nem fogad el engem. És valóban így lett. Még a próbaidő alatt elküldött, nem is érdekelte, hogyan dolgozom. Indoklás ekkor sem volt. Megkerestem az előző főnökeimet, akik teljesen megdöbbentek, és megígérték, ha lesz lehetőség, visszavesznek. Fél éven át nem történt semmi, majd az akkori miniszter úgy döntött, visszavesz. El is indult a papírok intézése. Ez azokban a napokban történt, amikor őt jegybankelnöknek nevezték ki. A távozó miniszter csak a közvetlen környezetében dolgozó embereit és bizalmasait vitte magával, de úgy döntött, én is menjek vele. Pedig én voltam az egyetlen, akit azelőtt sose látott, közvetlenül nem is dolgoztam neki.
A kezdeti öröm nem tartott sokáig. Zsuzsanna az MNB-ben a nemzetközi gazdasági híreket gyűjtötte össze, ez volt a feladata. Mivel délelőtt 10 órára végzett, jelezte, hogy szívesen tenne mást is. Először lelkesedéssel fogadták szorgalmát, de aztán itt is történt egy hirtelen "attitűdváltás". Főnöke rákérdezett, hogy miért és hogyan jött el az előző munkahelyeiről. Zsuzsanna erre nem szívesen válaszolt, hiszen folyamatban lévő pere volt a Külügyminisztériummal. Érezte, hogy ez kiderült, és valami nagyon megváltozott. Hamarosan innen is mennie kell.
- Tudja mi volt a baj?
- Nem, csak azt mondták, ne önmenedzseljem magam. Pár napon belül megjelent egy álláshirdetés az MNB-n belül, azon az osztályon, ahol dolgoztam. Megkérdeztem a közvetlen főnökömet, hogy én is beadhatom-e a pályázatot. Elképesztően cinikusan azt válaszolta, hogy nekem ahhoz a feladathoz nincsenek meg a képességeim. Kérdeztem, hogy ezt ő honnan tudja, hiszen egy A4-es papírt sem másolhattam le, semmilyen feladatot nem adott.
- Nem kérdezte meg, hogy akkor miért vitte önt magával az új elnök?
- Őt magát nem tudtam, mert engem nem fogadott. A kabinetvezetője azzal hitegetett két hétig, hogy bejutok hozzá és beszélhetek vele, ám ez nem így történt. Azt üzente vissza, hogy ő elhiszi, amit rólam mondtak neki.
- Közben a kabinettitkárságon azt hallottam vissza, hogy rendkívül rossz hírem van, biztosan nem véletlenül küldtek el az előző helyekről, és jó lenne, ha visszafognám magam. Ez engem nagyon ledermesztett. Megint senki nem válaszolt arra, hogy miért van rossz hírem. Amikor erre rá akartam kérdezni, őrökkel kísértettek ki.
- A kollégák sem mondtak semmi konkrétat?
- Nem, nem is volt erre lehetőség.
- Most dolgozik?
- Nem.
- Miből él?
- Az önkormányzattól kapok pár ezer forintot.
- Mi a terve?
- Munkahelyet keresek, de ilyen körülmények között már nem szeretnék a közigazgatásban dolgozni, bár nagyon nehéz ma munkát találni, hiszen nem számít milyen munkatapasztalattal rendelkezik az ember. Azért mondtam el a mindezt, mert elképesztőnek tartom, ami ott történik, ahogy az emberekkel bánnak. Sokan sok mindent eltűrtünk, és hallgattunk. De ebből elég. Romaként ezt még inkább nehezen élem meg, Ha eszembe jutnak azok a romák, akik nem ennyire képzettek és vidéken tengődnek; mekkora megbecsülésben részesülnek és milyen életük, jövőképük van? A romáknak nincs ma olyan vezetőjük, akire támaszkodhatnának, ide-oda sodródnak. Pedig a problémát nem kívülálló kormányzati vezetők fogják tudni megoldani, mert szerintem nem is annyira érdekük roma vezetőket maguk mellett látni. Évtizedes minisztériumi múlttal rendelkező magyar kollégáim is hasonló történetet mesélhetnének, többükkel tartom a kapcsolatot. Ezekben a hetekben többen is hasonló helyzetbe kerültek, de az okokat senki nem tudja. Indoklás nélkül teszik ki az utcára az embereket, majd aki a bírósághoz fordul, azt megfélemlítik. Elég volt ebből, tudja meg mindenki, mi folyik a felső szinteken.