Mindennapi kormányzati botrányoktól és lenyúlásoktól hangos közéletünkben nem sok vihart kavart, hogy a közelmúltban a bécsi Burgtheater lemondta budapesti fellépését. Pedig a bécsi színház vezetői nem csomagolták körmönfont udvariaskodásba távolmaradásuk okát, nyíltan megmondták, hogy színházuk hírnevét nem hagyják kihasználni "a magyar kultúrpolitika megtépázott renoméjának a kijavítására". Egyenes beszéd. A színház, bár a német nyelvterület keleti peremén fekszik, mára a világ egyik legismertebb és legtekintélyesebb német nyelvű színházává vált. Falai között a tekintély és a tradíció megfér olyan gesztusokkal, mint sok osztrák náci múltjának leleplezése, punk-zenekarok felléptetése és a krétakörös magyar Schilling Árpád rendezése.
A Burgtheater nem politizál, de nyilvánvalóan nem vonhatja ki magát az alól a közhangulat alól, amely Ausztriában a mai hivatalos Magyarországot övezi. Ez az általános ellenszenv egyre inkább olyan utálattá jegecesedik, amelynek konkrét okairól már nem is szokás beszélni. Kismartonban élő, nem éppen baloldali ismerősöktől is azt hallom, hogy míg néhány éve az Orbán-kormány egyes intézkedéseit vitatták, napjainkban "ezek" már mindenben az ellenkezőjét képviselik annak, amit az osztrákok demokratikusnak és kulturáltnak gondolnak. Idén nyáron a budapesti Sziget Fesztiválon egy civil szervezet sátránál azzal töltöttem egy délutánt, hogy válaszolgattam a javarészt nyugati fiatalok Magyarországra vonatkozó kérdéseire. Megdöbbentő volt hallani, hogy a zömükben nem politizáló, Budapestre a jó buli kedvéért érkező fiatalokban is milyen masszív ellenérzés, mondhatnánk előítélet élt hazánk politikai rendszerével szemben.
Bár nem vagyok az Orbán-rezsim híve, mégis nekem kellett elmagyaráznom, hogy Magyarország azért még nem fasiszta diktatúra, a zsidókat sem üldözik hatóságilag, s ha egyre szűkülő körben is, de ellenzéki médiumok is megjelennek. Mindezért eszelős ostobaság lenne a magyar ellenzék, Konrád György vagy Paul Lendvai "aknamunkáját" hibáztatni. Az átlag nyugati fiatalok sohasem hallottak róluk. Beléjük egyszerűen beleívódott mindaz, amit hazájuk véleményformálói - jobboldaliak éppúgy, mint baloldaliak - mondanak és sugallnak a mai Magyarországról. Orbánék tettei és gesztusai alapján.
A sok tekintetben valóban igazságtalan, színmagyar területeket is elszakító trianoni döntés óta Magyarországon örök félelem él a "kisantant", a hazánk körül bezáruló ellenséges gyűrűvel kapcsolatban. A hagyományos kisantant tudvalevőleg Csehszlovákiát, Romániát és Jugoszláviát jelentette, de ennél is sokkal súlyosabb lenne az, ha a német nyelvterületen - Ausztriában és Németországban - alakulna ki masszív, és a közgondolkodást átható ellenszenv hazánkkal szemben. Ebből a szempontból különösen elgondolkodtató, hogy a magyar-osztrák viszony (amely még Kádár alatt is kiváló volt) a legutóbbi években látványosan elhidegült, miközben Ausztria és Szlovákia egyre közelebb kerül egymáshoz. A magyar-szlovák konfliktusok kiéleződése idején személyesen is tapasztalhattam, hogy Ausztria automatikusan is Szlovákiával rokonszenvez ilyen esetekben.
A magyar jobboldali véleményformálók sajátos módon maguk is rátesznek egy lapáttal az ellenszenv fokozására. A mostani német választások kapcsán a kormánypárti magyar tévé folyamatosan igyekezett nézőibe sulykolni Angela Merkel "tisztázatlan kelet-német múltját" és egykori "ifjúkommunista tagságát". Merkel asszony nemcsak Németország sikeres kancellárja, hanem mára az európai jobboldal vezető politikusává is kinőtte magát. Senki sem csodálkozhat azon, ha a Merkelt "jobbról" támadó kelet-európai figurákat Nyugaton szélsőjobboldalinak tartják, gyakran ennél is erősebb jelzőkkel. A magyar jobboldali tábor e tekintetben vészesen hasonlít ama anekdotabeli magyar szőlősgazdához, aki, miután a vihar elpusztította a termése felét, maga pusztítja el, ami a természeti katasztrófából megmaradt. Az ellenszenv könnyen maradandó előítéletté növi ki magát.
Orbán Viktor és csapata nyilvánvalóan belpolitikai okokból, no meg a katasztrofális nemzetközi szereplésük okozta frusztráció miatt, szítja a Nyugat-ellenes hisztériát. Pedig még a "gazdasági szabadságharc", a nyugati cégek újra államosítása is kisebb ellenállásba ütközne, ha mosolygó diplomáciával, nyitott és sokszínű kultúrpolitikával, az emberi és szabadságjogok hangsúlyozásával, a sajtó- és véleményszabadság tüntető érvényesülésével, egy nyugatos Magyarország imázsával járna együtt. Amit viszont az Orbán-rezsim produkál, az jó ürügyet teremt a nyugati gazdasági körök számára, hogy üzleti veszteségeik helyett a magyar demokrácia valós sérelmével érveljenek hazánk ellen.
A demokratikus erők remélhető 2014-es győzelme után nemcsak a gazdaságban és az államgépezetben, hanem hazánk külhoni megítélésében is rengeteget kell majd tennünk azért, hogy a mai rémálom ne rontsa el a következő magyar nemzedékek életét.