Nem kellünk a Burgnak

Mindennapi kormányzati botrányoktól és lenyúlásoktól hangos közéletünkben nem sok vihart kavart, hogy a közelmúltban a bécsi Burgtheater lemondta budapesti fellépését. Pedig a bécsi színház vezetői nem csomagolták körmönfont udvariaskodásba távolmaradásuk okát, nyíltan megmondták, hogy színházuk hírnevét nem hagyják kihasználni "a magyar kultúrpolitika megtépázott renoméjának a kijavítására". Egyenes beszéd. A színház, bár a német nyelvterület keleti peremén fekszik, mára a világ egyik legismertebb és legtekintélyesebb német nyelvű színházává vált. Falai között a tekintély és a tradíció megfér olyan gesztusokkal, mint sok osztrák náci múltjának leleplezése, punk-zenekarok felléptetése és a krétakörös magyar Schilling Árpád rendezése.

A Burgtheater nem politizál, de nyilvánvalóan nem vonhatja ki magát az alól a közhangulat alól, amely Ausztriában a mai hivatalos Magyarországot övezi. Ez az általános ellenszenv egyre inkább olyan utálattá jegecesedik, amelynek konkrét okairól már nem is szokás beszélni. Kismartonban élő, nem éppen baloldali ismerősöktől is azt hallom, hogy míg néhány éve az Orbán-kormány egyes intézkedéseit vitatták, napjainkban "ezek" már mindenben az ellenkezőjét képviselik annak, amit az osztrákok demokratikusnak és kulturáltnak gondolnak. Idén nyáron a budapesti Sziget Fesztiválon egy civil szervezet sátránál azzal töltöttem egy délutánt, hogy válaszolgattam a javarészt nyugati fiatalok Magyarországra vonatkozó kérdéseire. Megdöbbentő volt hallani, hogy a zömükben nem politizáló, Budapestre a jó buli kedvéért érkező fiatalokban is milyen masszív ellenérzés, mondhatnánk előítélet élt hazánk politikai rendszerével szemben.

Bár nem vagyok az Orbán-rezsim híve, mégis nekem kellett elmagyaráznom, hogy Magyarország azért még nem fasiszta diktatúra, a zsidókat sem üldözik hatóságilag, s ha egyre szűkülő körben is, de ellenzéki médiumok is megjelennek. Mindezért eszelős ostobaság lenne a magyar ellenzék, Konrád György vagy Paul Lendvai "aknamunkáját" hibáztatni. Az átlag nyugati fiatalok sohasem hallottak róluk. Beléjük egyszerűen beleívódott mindaz, amit hazájuk véleményformálói - jobboldaliak éppúgy, mint baloldaliak - mondanak és sugallnak a mai Magyarországról. Orbánék tettei és gesztusai alapján.
A sok tekintetben valóban igazságtalan, színmagyar területeket is elszakító trianoni döntés óta Magyarországon örök félelem él a "kisantant", a hazánk körül bezáruló ellenséges gyűrűvel kapcsolatban. A hagyományos kisantant tudvalevőleg Csehszlovákiát, Romániát és Jugoszláviát jelentette, de ennél is sokkal súlyosabb lenne az, ha a német nyelvterületen - Ausztriában és Németországban - alakulna ki masszív, és a közgondolkodást átható ellenszenv hazánkkal szemben. Ebből a szempontból különösen elgondolkodtató, hogy a magyar-osztrák viszony (amely még Kádár alatt is kiváló volt) a legutóbbi években látványosan elhidegült, miközben Ausztria és Szlovákia egyre közelebb kerül egymáshoz. A magyar-szlovák konfliktusok kiéleződése idején személyesen is tapasztalhattam, hogy Ausztria automatikusan is Szlovákiával rokonszenvez ilyen esetekben.

A magyar jobboldali véleményformálók sajátos módon maguk is rátesznek egy lapáttal az ellenszenv fokozására. A mostani német választások kapcsán a kormánypárti magyar tévé folyamatosan igyekezett nézőibe sulykolni Angela Merkel "tisztázatlan kelet-német múltját" és egykori "ifjúkommunista tagságát". Merkel asszony nemcsak Németország sikeres kancellárja, hanem mára az európai jobboldal vezető politikusává is kinőtte magát. Senki sem csodálkozhat azon, ha a Merkelt "jobbról" támadó kelet-európai figurákat Nyugaton szélsőjobboldalinak tartják, gyakran ennél is erősebb jelzőkkel. A magyar jobboldali tábor e tekintetben vészesen hasonlít ama anekdotabeli magyar szőlősgazdához, aki, miután a vihar elpusztította a termése felét, maga pusztítja el, ami a természeti katasztrófából megmaradt. Az ellenszenv könnyen maradandó előítéletté növi ki magát.

Orbán Viktor és csapata nyilvánvalóan belpolitikai okokból, no meg a katasztrofális nemzetközi szereplésük okozta frusztráció miatt, szítja a Nyugat-ellenes hisztériát. Pedig még a "gazdasági szabadságharc", a nyugati cégek újra államosítása is kisebb ellenállásba ütközne, ha mosolygó diplomáciával, nyitott és sokszínű kultúrpolitikával, az emberi és szabadságjogok hangsúlyozásával, a sajtó- és véleményszabadság tüntető érvényesülésével, egy nyugatos Magyarország imázsával járna együtt. Amit viszont az Orbán-rezsim produkál, az jó ürügyet teremt a nyugati gazdasági körök számára, hogy üzleti veszteségeik helyett a magyar demokrácia valós sérelmével érveljenek hazánk ellen.
A demokratikus erők remélhető 2014-es győzelme után nemcsak a gazdaságban és az államgépezetben, hanem hazánk külhoni megítélésében is rengeteget kell majd tennünk azért, hogy a mai rémálom ne rontsa el a következő magyar nemzedékek életét.

Egy "kedves" üzenet

Kezdem a jó hírrel. A németek nem értesültek arról, hogy Orbán Viktor videó üzenetben gratulált Angela Merkelnek választási sikeréhez. Nem láttam, nem hallottam, nem olvastam még egy rövid említést sem arról, hogy a magyar miniszterelnök is ott volt az elismerésüket kifejező külföldi politikusok, közéleti személyiségek között. És ez jól van így. Pontosabban ez így van jól. Megtakarítottunk magunknak egy lenéző mosolyt, sajnálkozást, hogy szegény magyaroknak nem telik egy olyan miniszterelnökre, aki tisztában van a nemzetközi diplomácia protokolláris szabályaival.

Orbán videóját, Julia Timosenko volt ukrán miniszterelnök Kahanlvska börtönből írt levele juttatta eszembe, amely viszont jelentős visszhangot váltott ki a német sajtóban. Nem, Timosenko angol nyelvű levelében nincs semmi különös. Gratulál Angela Merkelnek nagy választási győzelméhez. A magyar olvasó mégis önkéntelenül összehasonlítja stílusát, tartalmát Orbán megnyilatkozásával. Első gondolatom az volt, hogy Julia Timosenko nincs olyan jó viszonyban Angela Merkellel, mint Orbán Viktor. Miniszterelnökünk "kedves Angélának" szólítja, és tegezi a kancellárasszonyt. A bebörtönzött Julia Timosenko pedig a diplomáciában megszokott udvarias "Dear Madam" megszólítással kezdi levelét. Bosszantó, egy miniszterelnökhöz nem méltó protokolláris hiba! - gondolom és olvasom tovább. Orbán ezután megosztja Merkel választási sikerét sajátmagával: "fontos győzelem ez nektek nyilván, de nekünk is az, (…) arról tanúskodik, hogy bátor politikával (…) ki lehet érdemelni a választók bizalmát". A börtönben betegeskedő Timosenko szerényebb: "Nagy megtiszteltetés számomra, hogy gratulálhatok a Német Szövetségi Köztársaság kancellárasszonyának választási győzelméhez."
A jövőt illetően Orbán partnerének minősíti a "kedves Angelát", mert "lesz mód és lehetőség arra, hogy (…) közösen keressünk orvosságot közös hazánk, Európa súlyos bajaira." Julia Timosenkó levelében nem állítja saját személyét Angela Merkel mellé, hanem "az Európai Közösség emberi jogokat védő nagy politikusának" nevezi.

A magyar miniszterelnök így zárja videó üzenetét: "Isten éltesse a német kereszténydemokratákat, gratulálok kedves Angela". Timosenko pedig - párthovatartozás nélkül - a német állampolgároknak kíván minden jót. A "Dear Madamenak" pedig, hogy legyen ereje folytatni a "jog és keresztényi szeretet segítségével tevékenységét világ megváltoztatására."
Tehát így is lehet gratulálni mások sikeréhez, saját személyének bizalmaskodó fényezése nélkül, ahogy azt a volt ukrán miniszterelnökasszony a börtönből tette. Persze csak akkor, ha a levél a címzettnek szól. Mi már megszoktuk, hogy miniszterelnökünk külföldnek szóló nyilatkozatait belföldi használatra szánja. Azért mondta szózatát magyarul, német felirattal, hogy mondanivalója eljusson választóihoz, akiket lenéz, mélységesen megvet, mert elhisznek neki mindent, amit mond. Felvág előttük azzal, hogy tegező viszonyban van a német kancellárasszonnyal, akit vállveregetve "kedves Angelának" szólíthat. Ne felejtsük, Merkel egyik legfontosabb vezetője annak az Európai Uniónak, amelyet ő most a FIDESZ kongresszuson is azzal vádolt, hogy "szolgájává" akarja tenni Magyarországot. Ez nem új. Orbán korábban a KGST-hez hasonlította az EU-t, a mai Németországot pedig a hitlerihez. Ezek után szemrebbenés nélkül mondja választói arcába, hogy Európa az ő és Merkel "közös hazája".

Azt, hogy mennyire eltér a kancellárasszony véleménye Orbánétól Európát illetően, mutatja az az üzenet, amelynek továbbítására Áder János államelnököt kérte annak Berlini látogatásakor: vegye figyelembe nyugati barátainak a jogállamiság magyarországi helyzete miatt kifejezésre juttatott aggodalmát és használja felelősséggel kétharmados parlamenti többségét. Tekintettel Merkel stílusára, ez az udvarias figyelmeztetés másoknál asztalcsapkodást jelent.
Függetlenül attól, hogy ez a szerencsétlen videó üzenet kapott-e nyilvánosságot nyugaton vagy nem, jó lenne, ha a miniszterelnök már csak hivatala, és a nemzet tekintélyének megőrzése érdekében is, alkalmazna egy új tanácsadót. Olyat, akinek volt gyerekszobája, és ismeri nemcsak a jó modor követelményeit, hanem a diplomáciai protokollt is.
A legjobb persze az lenne, ha meg is fogadná annak tanácsait.

A látszat csal

Orbán Viktor mindig értett ahhoz, hogy megválogassa hallgatóságát. Tegnap a brit királyi külügyi intézetben tartott előadást, s régi, itthon jól bevált retorikájához, illetőleg témájához, az Európai Unió bírálatához nyúlt, azt hangoztatván, nincs jövőképe az EU-nak, s az unió bizonytalanná vált. Közismert, hogy Nagy-Britanniában - finoman szólva - nem nagy a lelkesedés az ország uniós tagsága iránt. A Grexit, vagyis Görögország esetleges euróövezetből való távozása után egyre többet hallhatunk a Brexitről, a britek EU-ból való kilépéséről. David Cameron brit miniszterelnökre egyre nagyobb nyomás nehezedik, hogy még kormánya hivatali idejének 2015-ös lejárta előtt írjon ki népszavazást arról, az unióban maradjon-e a hazája. Ha úgy döntene, enged a konzervatívok radikálisai követeléseinek, még az se lenne kizárt, hogy Nagy-Britannia – elsőként a tagállamok közül – a kilépést választja. Az utolsó két, augusztusban és szeptemberben készült felmérés szerint 21, illetve nyolc százalékos volt a kilépést pártolók fölénye.

A magyar és a brit kormány euroszkepticizmusa között azonban ég és föld a különbség. A britek már csak kultúrájukból adódóan is sosem voltak az európai gondolat nagy hívei: a csatlakozásuk után is azt számolgatták, megéri-e nekik a tagság. London az EU nettóbefizetője, Magyarország fényévekre van ettől. A brit euroszkeptikusok szerint az EU gazdaságilag „visszarántja” őket. Ez a retorika itthon is ismerős lehet, de miközben a britek EU-s országokba irányuló exportja csak néhány százalékkal nőtt az uniós tagállamokba, az EU-n kívüli régiókba (főként ázsiaiakba) - ugyanezen időszak alatt negyven százalékkal emelkedett. Itthon ugyan büszke a kormány a keleti nyitásra, nem valószínű, hogy Indiában vagy Kínában a jövőben két kézzel kapkodnának a magyar termékek iránt.

S akad még egy fontos különbség. Cameron koalíciós partnere, a liberális demokrata párt egyértelműen uniópárti. Nevezzük nem kis jóindulattal a KDNP-t a Fidesz koalíciós partnerének, ám akárhogy is fülelünk, nem igazán halljuk, a kereszténydemokraták önálló véleményét az Európa-politika kapcsán.

EU