A Templom a dombon olyan háborús film, amelyben egyetlen háborús jelenet sincs, de mellbevágó és megindító történet a délszláv háború nem hegedő lelki sebeiről. A világnak elege van a délszláv háborús filmekből, hallottam Miskolcon egy horvát film után kollégáim véleményét.
Nem tudom, így van-e valóban, vagy a tisztes, de csak az ismert kaptafákra készülő filmekre áll-e a mondás, abban viszont biztos vagyok, hogy Srdan Golubovic rendezése kivétel. Mert nem háborúról, hanem a háború megsebezte emberekről szól, általánosabban a délszláv háborúnak az emberek emberségében véghez vitt irdatlan pusztításáról. És miután érzékletes emberi sorsokat hoz elénk, ez az, amibe nem lehet beleunni. Meg lehet bocsátani? El lehet feledni? Ezen tűnődik a valóságos történet ihlette és mély emberséggel, meglepő gyengédséggel elmondott kemény történet.
1993-ban egy bosnyák kisváros főterén három fegyveres szerb katona gyilkos dühvel majd' halálra rugdal egy vétlen muszlin boltost, csak egyetlen ember, ugyancsak a szerb hadsereg katonája áll ki a végelmére. Társai gyilkos dühe ellene fordul, de hogy pontosan mi történik ezután, azt majd a film befejező képsoraiban látjuk Srdan Golubovic drámai érzékenységének köszönhetően. Ekkor fogalmazódik meg pontosan a nézőben az, amiről a rendező mindvégig beszél.
Az, hogy a háború legszörnyűbb következményei közé tartozik a fegyverek és a gyilkos indulat által kiváltott állati félelem. A félelem öli meg a fiatal katonát a bosnyák kisváros békés terén, ahol még a legjobb barát sem mer közbeavatkozni, s mindenki elfordul és elsomfordál a gyilkosság színhelyéről.
Golubovic filmje magasan kiemelkedik az úgymond délszláv háborús filmek sorából: a téren történt esemény keretébe foglalt tulajdonképpeni filmtörténet, a már 12 évvel későbbi események ezt a kiirthatatlan félelmet, a lelkekben végzett pusztítást és az ellene vívott belső harcot érzékelteti megkapóan emberi sorsokban.
A szálak a bosnyák városkában és egy német kisvárosban futnak párhuzamosan az apa, a legjobb barát, a muszlim áldozat, a menyasszony, a gyilkosok és egy vétlen fiú történetében, hogy azután az otthon maradt és a Németországba menekül szereplők sorsa ez egyszer ismét egymásba bogozódjon. Izgalmas, drámai, döbbenetes és megindító jelenetek futnak, olykor a katarzis közelében.
A film nem ad semmiféle hamis alternatívát a megbocsátásra, hősei a gyűlöletet próbálják legyőzni. Golubovic mély léleklátással, kegyetlenül finom megfigyelésekkel és gyengéd emberséggel tölti fel szereplőinek sorsát, ami manapság ritkaság a vásznon. (Templom a dombon ****)
Az Adéle élete 1-2. fejezet című film híre megelőzte a bemutatóját, nem a cannes-i Arany Pálma, nem is a nemzetközi filmkritikusok Nagydíja miatt, hanem mert a szoftpornót közelítő, vagy tán érintő leszbikus jeleneteivel felkorbácsolja a várakozást. Szomorúan jelentem, bár a leszbikus szerelem testi jelenetei valóban hosszú percekig helyet kapnak a vásznon, a háromórás film e jelenetekkel együtt meglehetősen üres.
A tunéziai születésű francia rendező, Abdellatif Kechiche abban valóban bátornak mutatkozott, ha ez manapság bátorságnak számít, hogy az egymásba fonódó női testeket nyílt kíváncsisággal szemléli. De sokadszorra is elragadtatva bámulja a kamera szeretkező lányokat, amikor már a szenvedélyt jelezni hivatott hangos combpaskolásuk a humor nevettető területére terelik a bátornak szánt jelenetet.
De egye fene, ez lehet ízlés kérdése, lehet, hogy csak szerintem mosolyogtató csinnadratta a hosszú ágyi jelenetek sora az igazi, megrázó és mindent elborító szenvedély ábrázolása helyett. Ez ugyanis nincs jelen. A leszbikus szerelem jelenlétein kívül üres locsogás a film. A két főszereplő, a harmatos korú Adéle-t játszó Adele Exarchopoulos és a nála érettebb szerelmét alakító Léa Seydoux játéka a maga módján hiteles, de az a baj, hogy alig van mit hitelesíteniük.
Mit sem tudunk meg róluk, csak hogy megakad egymáson a szemük, és ezek után rendre összetévesztik a szexuális vágyat a szerelemmel. A hosszú három óra alatt róluk magukról és a kapcsolatukról is csak néhány felületes információ derül ki. Hiányzik mögülük a karakter, a sors, és az igazi, felismerhető szenvedély is, ami akár egynemű, akár kétnemű az a szerelmespár, a szerelem legfőbb mérőfoka. (Adéle élete 1-2. **)
Olykor amatőr szinten ügyetlen film egy érdekes témáról A háború császára. Háborús bűnösként perbe fogható-e Hirohito császár a Japánt elfoglaló amerikai katonai erők fennhatósága alatt, vagy sem, ennek a kérdésnek a kivizsgálását kíséri végig Peter Webber. Az atombombák után vagyunk, Japán letette a fegyvert - és az amerikai katonai fővezér, McArthur tábornok, mint halljuk, a tetejében elnök is akar lenni, tehát nem tévedhet.
Pár éve a másik oldalról nézve Alekszander Szokurov csinált egy rendkívül érdekes, elmélyült filmet Hirohito császárról A nap címmel. Ugyanezek a napok elevenednek meg, intenzíven és hatásosan, a császár oldaláról nézve. Filmes eszközeiben Szokurov természetesen verhetetlen, de A háború császára nem csak ósdi stílusával lesz unalmas, hanem ügyetlen meseszövésével is. Tommy Lee Jones némi iróniával ábrázolt McArthur tábornoka viszont megéri a látványt. (A háború császára **)
