Az önkritika hiánya

Semmi sincs egészen úgy, ahogy gondoljuk. Minden egy kicsit másként van. S mi tagadás, sokszor egészen másként.
Politikai viták esetén nemegyszer eszünkbe juthatna ez az önmagunk álláspontjára is vonatkoztatható kritikai szempont. Persze inkább igyekszünk elfelejtkezni róla. Mert hogyan is nézne ki az a mindkét oldalon megkövetelt ádáz elkötelezettség, amelynek az önkritikát száműzve a megkérdőjelezhetetlen bizonyosság biztonságával kell belépnie a politikai arénába, ahol győzni kell és nem tépelődni. Hiszen háború van, élet-halál harc, amikor - mint tudjuk - hallgatnak a múzsák, mindenféle gondolatot, szellemet termékenyítő erőkkel egyetemben.

Pedig ez még akkor sincs rendjén, ha meggyőződésünk szerint a másik, velünk ellentétes politikai oldal több és nagyobb hibákat/bűnöket követ el, mint az az oldal, amellyel sorsközösséget vállalunk. Mert a mi magunk vétségeit a másik visszaélései sem teszik semmissé; nemes cselekedetté, erénnyé a legkevésbe. Noha szeretnénk magunkat abba az illúzióba ringatni, hogy a lehetséges politikai alternatívák közül nemhogy a kisebb rosszat, hanem a hiánytalanul jót sikerült választanunk. Szeretnénk, de nem lehet.

Vajon megengedheti-e magának a hazai politikai ellenzék, hogy ebben a kiélezett helyzetben hibázzon - ha szemmel láthatóan kisebb mértékben is, mint a saját hatalmától és erőfölényétől megittasult kormánykoalíció? Természetesen szeplőtelen formációt nemhogy megvalósítani, hanem még kigondolni is nehéz. De az igenis joggal elvárható a politikai élet hitelességre törekvő személyiségeitől, hogy a saját hibáikat ne akarják mindenáron erényként feltüntetni!
És alkalmi szövetségeseik vétségeit sem! Mert mire való olyan politikai személyiségeknek kormánykoalíciót bíráló véleményét lobogtatni, akik mindaddig elvtelenül kiszolgálták a Fideszt, amíg egyéni érdekük megkívánta? Hiszen nem nekik lett elegük a Fideszből, hanem fordítva. Vajon ezeknek a véleményeknek van-e, lehet-e hitelessége és megfelelő meggyőző ereje? Vajon a képmutatók szájában nem savanyodnak-e meg a romolhatatlannak vélt igazságok? Mert itt már nemcsak az számít, hogy mit mondanak, hanem az is, hogy kik mondják. A politikában ugyanis a mondanivaló igazságtartalmát csak a megfelelő személy hitelesítheti. És tegyük hozzá: kellő szerénységgel. Mert a nagyotmondást és az önhittséget nem szabad összekeverni az igazságba vetett meggyőződés erejével.

S arra is érdemes felfigyelnünk, hogy tőlünk nyugatabbra a jobb- és a baloldal különbsége nem egymás értékeinek tagadásában, hanem jóval inkább az értékek rangsorában mutatkozik meg. Nálunk sem elsősorban a kormányzati célok, hanem a módszerek erőszakossága az, ami ellenérzést vált ki a demokrácia iránt elkötelezettek körében. Ámde olykor a demokráciától idegen módszerekkel és eszközökkel együtt a célokat is lesöprik a felpiszkált ellenzéki indulatok. S mivel a kormánykoalíció értékrendjének elemei között is találunk nemcsak erősen vitathatókat, hanem egyenesen elvetendőket is, és mivel az eredetileg helyes célokat is lerontják a demokráciától idegen módszerek, könnyen megszületik a különbségtétel nélküli ítélet, s így áldozatul esnek azok az értékek, amelyeket az ellenzéknek érdemes volna a maguk eredetiségében felmutatni.
Mindkét oldalon külön bejáratú igazságok teremtődnek, amelyek feljogosítanak az önkritika nélküli cselekvésre. Mert a "külön bejárat" - ahogy az már lenni szokott - fontosabb magánál az igazságnál. Így lesz a gyűlölet az elkötelezettség elvehetetlen tartozéka. Aki nem képes eléggé utálni a másik oldalt, annak a saját oldala iránit hűségével van baj. A gondolkodás pedig azzal a veszéllyel jár, hogy helyet adhat a kritikának ott is, ahol a véleményvezérek már megfellebezhetetlen döntést hoztak.
Ha az elvtelen támogatók, a mindenre elszánt rajongók felelőtlen éljenzése adja meg mindkét politikai oldal kampányának alaphangját, akkor a tájékozódni akaró választópolgár csak kevés különbséget fedezhet fel az egymással szembenálló pártok stílusában. Márpedig ha a stílus riasztó, kevesebb érdeklődést kap a mondanivaló tartalma. Sajnálatos, hogy az ellenzék politikai gyűlésein is a nagyot mondás lelkesítő erejébe vetett bizalom megnyilvánulásai teremtenek kormányváltó hangulatot. Csakhogy a hangulat elmúlik, a feladat nagysága pedig egy jottányival se lesz kisebb.

Mégis az érvekkel való meggyőzés helyett az indulatok felszítása irányába indult el a kampány. A nevezetes szobor-döntés ennek a folyamatnak tagadhatatlan szimptomája. Amit semmiképpen sem lehet azzal igazolni, hogy a jobboldal már korábban is jeleskedett hasonló akciók megrendezésében. Ha valamiért, hát éppen ezért nem lett volna szabad az ellenzéknek ugyanerre az útra lépni. Csakhogy már rálépett. És ezért talán már felesleges erről beszélni. Aki mégis megteszi, könnyen a fejéhez vághatják, hogy kétségeivel az ellenzéki oldal esélyeit rontja. Mert azt gondolják, hogy ennél már nem lesz jobb és nem lesz reménytkeltőbb állapota az ellenzéki összefogásnak becézett újszülöttnek. Legfeljebb rosszabb és reménytelenebb. De csak akkor, ha nem kapunk észbe! Ha nem vesszük tudomásul, hogy az ellenzék önkritikájának hiánya sokat elvesz a kormánykoalícióval szemben megfogalmazott jogos és indokolt kritikák érvényességéből is.