Egy kis óvatosságért nem ment a szomszédba a svéd jegybank, amikor az idén harmincötödször odaítélt közgazdasági Nobel-emlékdíj odaítélésére javaslatot tett. Eugene Fama, Lars Peter Hansen és Robert Shiller ugyanis azt vizsgálta, hogy miképpen lehet a részvény- és kötvénypiacok árát előre jelezni. A három amerikai tudós jóslata vagy beválik, vagy nem, majd a tőkepiacok, de főképpen a spekulánsok érdekei eldöntik. Mint, ahogy azt is, hogy mondjuk egy évtized múlva - a szűk szakma kivételével - emlékszik-e majd valaki a nevükre, munkásságára.
A 2008-ban kezdődött gazdasági világválság óta ugyanis kiderült: a díjazott elméletek közül nem is egy valóságtartalmára rácáfolt maga az élet. Finoman szólva, falsnak bizonyultak. Mindjárt itt van Paul Krugman munkássága, akit 2008-ban "a nemzetközi kereskedelem mozgásainak és a gazdasági aktivitás területi összefüggéseinek elemzéséért" találtak érdemesnek, hogy az emlékdíj mellé nyolc millió svéd korona, mintegy 268 millió forint boldog tulajdonosa legyen. Talán a neves amerikai tudós sem gondolta komolyan az odaítélés indokát. A világgazdaság megmondó embere inkább azzal vétette észre magát, hogy kortársai közül senkivel sem értett egyet. Jeles találata volt, amikor az 1998-as orosz válság előtt nekiesett egy bizonyos Long-Term Capital Management (LTCM) nevű cégnek, amelynek vezetőségében - mit tesz isten - két korábbi Nobel-díjas, Scoles és Merton ült. Ők azért részesültek anno az elismerésben, mert a devizák rögzített árfolyamára esküdtek. Elméletük igazolására közreműködtek az LTCM profitjának termelésében - sikertelenül. A társaság meg is bukott volna, ha a kormány nem nyújt védő kart nekik, elvégre mégiscsak két Nobel-díjas sikerületlen üzleti vállalkozásáról volt szó. És mintegy ráparancsoltak a bankokra, vásárolják ki a rossz befektetéseket. Az eredmény elszomorító, az LTCM árnya tovább kísértett, és a pénzintézetek közül többet magával rántott a mélységbe.
A díjazott elődeit hangosan szidó Krugman se ment a szomszédba egy kis tévedésért: a világválság startpisztolyát elsütő Lehman Brothers-csődöt - igaz utólag - úgy magyarázta, meg kellett volna a befektetőházat menteni, és akkor nem tör ki a krízis. Mivel ellenpélda nincs, ma már inkább úgy látjuk, hogy a világot megrengető borzalmas csődnek jótékony, kijózanító hatása volt. Úgy viselkedett, mint a keselyűk, amelyek eltakarítják - közegészségügyi feladatot ellátva - az állati tetemeket az útból.
Krugmannak ugyanakkor akadnak hűséges tanítványai a Kárpát-medencében. A neo-keynsianus tudós ugyanis esküszik arra, hogy válság után az államra hárul az a feladat, hogy a keresletet ösztönözze. Arra viszont nincs elmélete, mi a teendő olyankor, ha egy kormány válságot vizionál más országokban is, ahol a növekedés jelei látszanak.
