A legbanálisabb romantikus komédiát keverte meg egy limitált érvényességű időutazásos sci-fivel Richard Curtis író-rendező, hogy egy problémamentes és nézhető vígjátékot ügyeskedjen ki belőle. Többé-kevésbé sikerül is neki, ez lényegében a forgatókönyve ötletein múlott.
Márpedig forgatókönyvben nem akármilyen sikerfilmeket tud maga mögött, úgy mint Bridget Jones, Négy esküvő és egy temetés, Notting Hill, s társíróként még Spielberg háborús ló-főszereplős filmjében, a Hadak útjában is benne volt. Curtis mulattat, de nem tör csúcsokra.
Időről időre című filmjében nem igyekszik feltalálni, csak lemásolja újra a saját puskaporát, amit párszor már elpufogtatott, ha arra gondolunk, hogy mostani 21 éves kedves főhőse az a jól ismert üde lelkű, ám szívügyekben kétbalkezes, rokonszenvesen bizonytalankodó srác, akihez hasonlót már korábbi filmjeibe is beleírt.
Marad ennél a képletnél, s a sci-fi elemmel is csínján bánik, Tim nevű főhőse (Domhnall Gleeson) szülinapi ajándékul kapja a meghökkentő titkot apukájától. Megtudja, a család férfitagjai képesek időutazni. Csak be kell állnia egy sötét helyre, mondjuk egy szekrénybe, össze kell szorítania az öklét, s máris abba a pillanatba szállhat vissza a múlt időben, amelyikbe óhajt.
Egy szerelemre áhítozó, ám nem túl talpraesett fiatalember mosolyognivaló kalandjai következnek ezek után, hol a normál időben, hol a visszatolt időben, hol a duplán ide-oda tolt múltból múltba majd vissza alakuló jelenben.
A film maga is egy időutazás: az a nyugodt, kedves, old timer vígjáték pereg az orrunk előtt, amelytől távol vannak az utóbbi évek izgatott, végletes megoldásai, de a nyers és vad szociális valóság is. Itt a szerelem és a humor régimódian gyengéd és odaadó egy megnyugtató, biztonságos társadalmi közegben.
Még akkor is, ha az első találkozás kedvéért akár harmadszor megy vissza hősünk az időben, hogy a legjobb formájában mutatkozzon be a szerelmére kiszemelt leányzónak. Vagy amikor az első szexre kihegyezett légyottot is meg kell ismételnie, mert a tapasztalatlansága először alaposan elrontja az élményt.
Curtis ért ahhoz is, hogy ne csak humora és némi lélektana legyen az időutazásoknak, hanem tétje is, olykor ugyanis meghökkentő veszélyekkel is jár az ügy, mikor hőse a szöszke kislánya helyett egy barna bőrű kisfiút talál otthon a visszakapott jelenben. A film legszebb része viszont a bensőséges apa-fiú kapcsolat az enigmatikus kisugárzású Bill Nighy apafigurájának köszönhetően. (Időről időre ***)
A finn Timo Vuorensola filmje is utazik az időben egyrészt oda, 2018-ba, másrészt vissza a nácizmusba. Az Iron Sky nagy ötlete ugyanis az, hogy a nem távoli jövőben egy amerikai űrhajó felfedezi a Hold túloldalán tenyésző náci birodalmat.
A Führer némileg agyalágyult kiadásban, Udo Kier átható figurájában lép színre - és leginkább Chaplin feledhetetlen figurájára üt -, de az egész nácigépezet is a burleszk határát súroló, de azért félelmetesen ismerős idiotizmussal követi az eredeti náci elvek szerinti társadalom létezését.
Különösen az iskolai gyereknevelés hátborzongatóan humoros, túlkapásait a magyar néző értékelni fogja. De jut az olykor vaskos iróniából és gúnyból a modernebb világhatalmaknak is.
A történet szerint az USA-ban elnökválasztásra készülnek, mikor megtudják, hogy a Hold sötét oldalán egy náci hatalom készül a földi invázióra, tehát ott is beindul a hírverő gépezet a maga politikai érdekei mentén, úgyhogy a vidám finn rendezőtől - aki a miskolci fesztiválon mulatságos show-t kerekített a saját színpadi bemutatkozásából - a régi ordas hatalom abszurditását új közegbe helyezve a mindenkori uralmi politikákat igyekszik meztelenre vetkőztetni és kinevettetni.
Hol több, hol kevesebb sikerrel, de mindenképpen legalább annyival hosszabb filmváltozatban, mint amennyit otthon kivágtak, de amit most visszahelyezve, rendezői változatként nálunk láthatunk. (Iron Sky ***)
Érdekes felnőtt fejjel egy olyan animációs filmet nézni, amit a magyar keresztségben hat éven aluliaknak nem ajánlanak, de amely pedig úgy négy éves kortól lehet érdekes a kisgyerekeknek, nem túl öreg korukig.
A korhatáros meghatározások egyik viszketős titka tehát a Turbó, amely kedves mese egy álmodozó csigáról, aki egy csoda folytán elképesztő képességre tesz szert és meg is nyeri a Minneapolisban rendezett autóversenyt.
A rokonszenves tanító szándékot többször meg is fogalmazzák nem csak a csiga, hanem az ember szereplők is. Nem lehetsz olyan kicsi, hogy be ne váltsd az álmodat, ha nagyon nekidurálod magad - valahogy így szól. Szép, nem? (Turbó ***)