Lehetséges változat

Publikálás dátuma
2013.10.19. 10:50
Montázs: Péter-Szabó Márta
Bandi, André, Robert, Bob Capa már 100 éves lenne. Elcsépelt, de bevett szokás a Capáról szóló írások végére az utolsó perc, utolsó képét tenni. Hanoi közelében, a Doai Than felé vezető úton… Ez az aknára lépés már nem olyan vicces, mint az az  aknás történet amit Robert Capa az Észak-Afrikai városkánál, Gafsánál élt meg.

"Sürgető szükségét éreztem, hogy megálljunk valahol a dzsippel. Kinéztem magamnak egy hívogató kaktuszcsoportot az úttól néhány méternyire, és odaszaladtam mögéje. A kaktuszokkal nem is támadt semmi bajom, leszámítva azt a kis jelzőtáblát, amely az árnyékukból nőtt ki egy póznán. Egyre nagyobbnak láttam, ahogy a szemem elkerekedett. Német nyelvű volt, de könnyen érthető: VIGYÁZAT AKNÁK!" Capa ott szobrozott letolt gatyával, elordítva sofőrjének az egyáltalán nem felemelő helyzetét, aki ráadásul remekül szórakozott a szituáción. Saját lábán nem mehetett vissza, mert a taposó aknák nem mindig az első érintésre robbantak. Tehát a sofőrnek egy detektoros aknakeresőt kellett előteremtenie. Eközben Capa azon morfondírozott, hogy még a gyászjelentését sem fogja elbírni a nyomdafesték. A vietnami akna esetében sajnos elbírta…

Richard Whelan, Cornell Capával, Robert öccsével közösen csak 1980-ban kezdtek azzal foglalkozni, hogy megírják Robert Capa életrajzát. Cornell mindíg hangsúlyozta, hogy állandó felügyelet alatt tartja Whelan munkáját. Ez a máig (és nyilvánvalóan most már örökre) leghitelesebb életrajz, amire mindenki folyamatosan hivatkozik és néha szemérmetlenül másol is. 

Montázs: Péter-Szabó Márta

Whelan azért biztosra ment, amikor 14 évvel az életrajz megjelenése után, Robert Capa: Kissé elmosódva című könyvének 1999-es kiadása utószavában nem saját magát, hanem a Pulitzer-díjas John Hersey 1943-ban a 47 című magazinban "Aki kitalálta önmagát" című cikkét idézi: "Minden lódítgatása és szerepjátszása ellenére Capa a lénye középpontjában mégis valami valódiságot őriz. Ez pedig nem egyéb, mint a tehetsége, amelynek sok összetevője van: emberség, bátorság, tapintat, némi regényesség, a puszta technika elutasítása, az ösztönös jó ízlés és a könnyedség képessége. Mi több, Capa lelke mélyén még a szerénységet is megtaláljuk. Meg van benne a hazárdjátékos intuíciója. Kitűnő a humora. Világosan tudja, mitől lesz nagyszerű egy kép. És ami a legfontosabb - és képei erről tanúskodnak - Capa, aki annyi energiát fordított önnön személyiségének kitalálására, mélységesen humánus részvétet érez minden emberi lény iránt, akit a valóság csapdába ejtett"

A 100 éves évforduló legfontosabb eseménye nyilván a Magyar Nemzeti Múzeum "A játékos" című kiállítása. A címét vitatnám, mert látva az egyébként remek anyagot, igencsak nyögvenyelősnek találom azt az igyekezetet, amit éppen a címnek való megfelelés, a kiállítás kurátorának okozhatott. A külön termekben felsorakoztatott, téma szerint felosztott életmű egyik állomása a Játékos című szoba, ahol 24 képet látunk. Nem tudom, hogy a játszó (sakkozó, hógolyózó, kártyázó) embereket fényképező Capa mitől lesz Játékos, és azt végképpen nem értem, hogy mit keres ezek között a képek között az "Óvóhelyre szaladó nő", még ha van is mellette egy vidáman futó kutya is. Érdekesek a monitorokon bejátszott film- és képanyagok, de itt meg, miközben Capa tényleg játszik (kártyázik) nem tudjuk kivel. Azt hiszem, hogy John Hustonnal. Felmerül a kérdés, valójában milyen játékos lehetett Capa, a kártyaasztalnál? Magáról mindig azt állította, hogy vérbeli szerencsejátékos. William Saroyan egyszer egy írásában igazi pókerjátékosnak titulálta, aki mellékfoglalkozásként űzte - és utálta - a fényképezést.                       

Ugyancsak ő írta máskor, hogy Dorchesterben egy-egy reggelig tartó póker partin Capa állandóan veszített. "Rajtam kívül - írja Saroyan - azt hiszem ő volt a legrosszabb játékos. Nem valószínűtlen, hogy én vagyok az egyetlen játékos a világon, akitől Capa nyerni tudott."

Ha persze azt is figyelembe vesszük, hogy a szerencse (meg a szerencsétlenség) nemcsak a pókernél, hanem az élet dolgainak (meg)történésében is fontos, úgy ebből az aspektusból az élet sem más, mint szerencsejáték. Közelebb kerülhettünk volna Capához, ha a kiállításon részben megjelenik André Kertész naplója, hiszen a kiállítás kurátora, ha jól tudom 2 éve foglalkozik a témával. Kíváncsi volnék, hogy milyen bejegyzések szerepelnek benne a fiatal Capáról, aki a Dome teraszán fényképet készített Kertészről és Salamom Erzsébetről, amit aztán Kertész (ha igaz) évtizedekig az éjjeliszekrényén tartott.

Fontos eseménye az évfordulónak az Ernst Múzeum Robert Capa Kortárs Fotográfiai Központtá alakulása is. A magyarországi, immár megszokott provinciális gyakorlat szerint a leendő Központ vezetői posztjára pályázót, még az OTP is segítette, a cég, mint tudjuk, nagyon szereti a fotográfiát, de a pályázó mégse nyert. Problémát jelent, hogy a vesztes jelenleg a Magyar Fotográfiai Múzeum igazgatója, ahol jelenleg a Magyarországon található fotóanyag színe-java, a tényleges érték, a fantasztikus fényképgyűjtemény található, de ennek ellenére a Múzeum látogatottsága szinte értékelhetetlen.
Tovább bonyolítja a helyzetet, hogy az új központ szakmai irányítója az lesz akitől a kecskeméti múzeum irányítását a jelenlegi igazgató átvette. Tehát lesz egy Robert Capa Kortárs Fényképészeti Központ, amiben egyenlőre gyakorlatilag nincs egyetlen kép sem. Persze lehet, hogy az állam majd feltölti a Nemzeti Múzeumban lévő, 1 millió dollárért megvett Capa képekkel. Belátható, furcsa volna, hogy van egy Capa nevét viselő központ Capa kép nélkül. A Kecskeméti Fotómúzeum anyaga is ide kívánkozik, bár ez alapítványként működik, ám a nyilvánvaló jogi problémák nem lehetnek akadálya a megvalósításnak. Ennél bonyolultabb ügyek is könnyen megoldódtak mostanában. Egy biztos, béke ezen a területen sem lesz egyhamar. És akkor hol van még a megálmodott múzeumi negyed Fotómúzeuma?

Bandit tarhatják a zsidók zsidónak, az amerikaiak amerikainak, a magyarok magyarnak, a Robert Capa Kortárs Fényképészeti Központ mégiscsak a Nagymező utcában nyílik meg majd Capa születésének 100. évfordulójára. Hogy milyen lesz? Az végül is majdnem mindegy, mert számos esetben a rendelkezésünkre álló ismeretek nem elegendőek, vagy nem elég megbízhatóak ahhoz, hogy teljesen pozitív igenhez, vagy egy teljesen negatív nemhez vezessenek. Sokkal többször van szükségünk egy "egyértelmű talán" kimondására, pláne akkor, ha ez esetleg egybe esik a "lehetséges változat" valóságtartalmával is. 

(Montázs: Péter-Szabó Márta)

Szerző

Ki beszél itt?

Molnár Richárd kollégám már írt egy furcsa kisiskolásoknak készült történelemkönyvről (Népszava szeptember. 13) Ismerős volt nekem valahonnan az úgynevezett tankönyv szerzőjének, Bánhegyi Ferencnek a neve. Szerencsémre én könyvet nem dobok ki,így megtaláltam Bánhegyi Ferencnek egy Ember és Társadalom című kötetét, amelyik 1998-ban jelent meg. Hát fura egy könyv, különösen,hogy a szerző művét tankönyvnek szánja. 

Utána néztem és azt láttam, hogy már 2004-ben botrány kavart a könyve, amelyről dr. Aáry Tamás Lajos, az akkori oktatási ombudsman így nyilatkozott: "Remélem ezt a tankönyvet is sikerül messze tartani a tanároktól, diáktól, szülőktől, ugyanis az a tankönyv vastagon cigányozik, zsidózik." Én az 1998-ban megjelent könyvvel találkoztam. Ha a mostani történelemkönyv elfogult, rossz minőségű hittankönyvnek tűnik, hát 1998-as elődje, ennél is primitívebb, zavarosabb, otrombább.

Nézzük miket állít. Az ötödik oldalon a Szent Koronáról szólva azt írja: "Súlyra, kincsértékre talán vannak értékesebb királyi ékszerek, de ilyen eszmei, jogi tartalommal, az államiságot kifejező értékkel, egyik korona sem dicsekedhet a világon". Magam is fontos történelmi relikviának tartom a magyar koronát, amelynek méltatlan szóval való illetését azóta már a törvény is bünteti. De azért talán a brit korona, a dán, a svéd, vagy a régi lengyel korona legalább olyan becses darab. Egy sor csacsiság után a 43. oldalon arról tájékoztat bennünket szerzőnk, hogy lakóhelyünkön "léteznek olyan közösségek, amelyekhez önként csatlakozunk. A legismertebbek a politikai pártok, a sportegyesületek valamint - tessék figyelni - a táncegyüttes vagy egy énekkar". Aztán megtudjuk, hogy: "Vannak olyan közösségek, amelyekbe nem juthat be akárki. Pénz és ismeretség kell hozzá. Legjobb példa erre egy vadásztársaság vagy egy zártkörű klub." Hát mi sem fontosabb, mint, hogy egy 10-11 éves kisgyerek megtudja, hogy pénz és összeköttetés nélkül nem lehet sem vadásztársaságnak, sem zárt körű klubnak a tagja. Valamint azt is megtudja a lurkó, hogy vannak "olyan csoportosulások is, amelyek veszélyeztetik a társadalom nyugalmát. Ilyenek pl. a tolvajok, betörőbandák, csalók vagy - no kik? - a falfirkálók." Hát, mint tudjuk a falfirkálók, a grafittizők ugyanolyan veszedelmesek - legalább is szerzőnk szerint -, mint a betörők.

A társadalmi egyenlőtlenségeket a könyv így érzékelteti: "Többen úgy öregszenek meg, hogy soha nem állt módjukban egy szörfdeszkára felállni, de még vitorláson sem ültek egyszer sem" (Ah, minő igazságtalanság!-sz.i.) Az öregekkel egyébként is baja van a műnek, bár velük kapcsolatban türelemre int, azért megjegyzi: "milyen idegesítő féltő gondoskodásuk, kérdéseik, segítőkészségük".

De mindez semmi, ahhoz képest amit a 47.oldalon a cigányságról ír a "tankönyv". Elismeri, hogy a középkorban ügyes kovácsmesterek és zenészek voltak. Viszont "ugyanakkor elvállalták a hóhérmesterséget... a török hadsereg másfél évszázadon keresztül hatékonyan alkalmazta a cigány kémeket(!)... Mária Terézia és II. József császárok hoztak rájuk vonatkozóan szigorú rendelkezéseket... Földművelésre akarták fogni őket... a vándorló életmódhoz szokott cigányság azonban ellenállt, a többség folytatta a törvényen kívüli, nomád vándorló életmódját". Valamint "a cigányság egy részének életére rányomja bélyegét a bűnözés." Azt,hogy a cigányok egy része bűnöző, föltétlenül közölni kell a kisiskolásokkal, még ha hozzá is teszi a "tankönyv", hogy neveléssel lehet olyan színvonalra emelni a cigányokat, hogy beilleszkedjenek a társadalomba. (Remek pedagógia az, ahol a nevelés előtt bűnözőnek nevezzük a nevelendő cigányt.)

Szerzőnk az 50.oldalon külön fejezetet szentel "A zsidóknak" (10-11 éves kisgyerekeknek szánva a tankönyvszerűséget) Ezt írja: "Számarányukat jelentősen meghaladja a művészvilágban, a tudományos életben, valamint az információáramlás - újságok, rádió, televízió - és kereskedelem területén. Éppen ebből a szerepvállalásból eredően a múltban és a jelenben(!) számos érzelmi indíttatású probléma született és születik" (Lásd mondjuk:numerus clausus.)
Ha a szerző már fontosnak látja, hogy a zsidóknak (így!) külön fejezetet szenteljen, akkor talán megemlíthetné, hogy a szabad értelmiség, művészi pályák felé való orientálódást nyílt tiltások, vagy az alig burkolt társadalmi ellenszenvek okozták. Esetleg a "bizonyos problémák" helyett azt is szóvá tehetné, hogy országunkban a zsidó származást embertelen törvényekkel büntették, majd 600 ezer zsidó származású honfitársunkat egyszerűen kiirtották, a magyarok egy részének tevőleges közreműködésével. Mindezt tíz éves gyerekeknek - még talán - nem kell tudni, de ha már külön fejezetet szentel valaki a zsidó kérdésnek, akkor több, mint furcsa, hogy kiirtásukat egyszerűen a múlt és a jelen "problémájának" nevezi.

Ennyi talán elég ahhoz, hogy egyet értsünk az oktatási ombudsmannal: ilyen tankönyvnek tiultált zagyva és rossz indulatú förmedvény ne kerüljön iskolák és iskolások közelébe. Viszont, ha ez a figyelmeztetés 1998-ban nem volt elég szerzőnknek, hanem jónak látta 2013-ban újabb zavaros, tudománytalan és rossz indulatú művel jelentkezni a tankönyvpiacon. Ki tudja, talán most elfogadják hivatalosnak ezt a káros zagyvaságot.

Szerző
Témák
Szász István

A megtántorodott polgári világrend

Publikálás dátuma
2013.10.19. 10:26
Igencsak sok meglepetés éri a szereplőket (Csere László, Miller Zoltán, Szacsvay László) FOTÓ: Nagy Dániel
Szacsvay László Leskovicsként egyszerre egy rakás szerencsétlenség, és követelőző akarnok, amikor kéretlenül beerőszakoskodja magát az úriház mutatós szalonjába, a Klotild néni című Vaszary Gábor bohózatban, a Karinthy Színházban. 

Úgy gondolja, kapásból, a világ legtermészetesebb módján, jár neki az a képtelenség, amit akar, hogy letanyázhasson az ablakban, megvárja, míg a felesége feltűnik a szemközti ház valamelyik szobájában megcsalni őt, és elkeseredett felháborodottsággal kikémlelje. Miközben pokolian kétségbe van esve, annyira rámenős, hogy ő kínálja hellyel a ház urát, és a félénk pipogyaság keveredik így a riadtságból is táplálkozó elszántsággal. Remek portré egy emberről, aki lába alól kicsúszott a talaj, és emiatti félelmében olyasmire is vetemedik, amit máskülönben nem lenne mersze megtenni. És persze biztos vígjátéki szituáció is. A ház urát Miller Zoltán adja, jóképű, egzisztenciájában, férfiasságában biztos, középkorú úr, szinte fölé hatalmasodik a már öregecske, kissé rozoga betolakodónak. Meg van győződve róla, hogy nem lehet olyan némber a földkerekségen, aki őt megcsalja, a felesége pedig aztán végképp makulátlan úriasszony.

Nem is kell túl gyakorlott nézőnek lenni ahhoz, hogy tisztában legyünk vele, hamarosan ő lesz a fő felszarvazott. Illetve már az is, de még nem tud róla. Még kicsit pöffeszkedik, fölényeskedik, aztán majd meginog, gyanakodni kezd, a gyanú pedig felemészti, és eljut a totális összeomlásig. Na persze csakúgy bohózati módon, hogy azért végül minden újra elrendeződjön, és visszaálljon a megtántorodott polgári világrend, érződjön a család szentsége, meglegyen suba subához, guba gubához.
Vaszary Gábor, aki valaha sikeres regény- és komédia író volt, de azóta Molnár Ferenc mellett elfelejtődni látszott, elcsente, és megtanulta a francia könnyed vígjátékíróktól, amit csak lehet. Kifosztotta például Feydeau-t, alaposan merített számtalan darabjából, de azért pesties, fanyar ízekkel fűszerezte. Néhány bohósága, a Bubus, Az ördög nem alszik, a Potyautas fel-feltűnt az elmúlt évtizedekben, de a Klotild nénit a rendező, Karinthy Márton lelte fel valamelyik harmincas évekbeli Színházi életben. Némiképp a mához pofozgatta. Belevitt valamennyi groteszkséget. Azt, hogy akár egy kis könnyű megcsalástól, annak számára, aki megcsalatva érzi magát, a világ a feje tetejére állhat. Úgy érezheti, hogy megremegett a föld, vége mindennek. Pillanatokra azért mi is megborzonghatunk. De közben jönnek a poénok, meg a jó figurák sorjában. Ez aztán abszolút szerepdarab. Mindenki kitalálhat magának egy olyan fazont, akit örömmel, szívesen játszik. Pápai Erika a háziúr szépasszony felesége. Hibátlan alakjára, testére feszülnek a ruhák. Talányos és rendszeresen kétértelmű. Bárkit elbizonytalanít, hogy csalja-e a férjét, vagy sem. Mi tudjuk, hogy csalja, a legjobb barátjával. De még a szeretőt is kétségbeesetté teszi, felpaprikázza, mert ő is kétségek közé kerül, hogy netán őt is csalja.

Eddig pedig abszolút benne érezte magát a tutiban. Csere László alakításában ugyanúgy elkezd féltékenykedni, gyanakodni, szimatolni, összezuhanni, mint a férj. Aki meg aztán csak megorront valamit abból, hogy amikor dolgozni, kávéházazni megy, nem lehet jámbor nyugalommal a barátjára bízni a mutatós feleségét. Na, ebből lesz hajcihő, zavarodott rohangászás, kiabálós felelősségre vonás, sértett tiltakozás.

A nagy felfordulás közepette, időnként örökös morcossággal, betrappol a szalonba a mindent kikémlelő, és arckifejezésével, hangsúlyaival, lefitymáló gesztusaival véleményező szolgálónő, Egri Kati megszemélyesítésében. Egri lenyűgöző mulatságossággal eljátszik egy olyan embert, aki kapásból sértett az alárendeltsége miatt. Valószínűleg már az bántja, hogy nem őt szolgálják ki. Akármit is kell csinálnia, meglehetősen a nehezére esik, és ezt nem csak érezteti, hanem gyakran meglehetősen sprőd hangon ki is mondja. Arról nem is beszélve, hogy olyan gyilkosan tud végigmérni bárkit, hogy meggondolandó, az illetőnek nem tanácsos-e rögvest menekülőre fognia.
Amikor már minden totálisan a feje tetején áll, annyira, hogy azt szinte el sem lehet mondani, Karinthy megénekelteti kicsit a színészeket. Közismert operarészleteket húz elő a talonból, és a szereplők a segítségükkel, velünk szembe fordulva, mint egy Brecht darabban, beleéneklik a képünkbe, hogy mit gondolnak. Ez van, amikor jól sül el, máskor némiképp erőltetettnek hat. És adódnak ritmushibák, meg üresjáratok is, de összességében pörgős, mulatságos a játék. Sikerül hozzá megteremteni a megfelelő miliőt.

Ebben a családiasan meghitt, peremkerületi moziból átalakított színházban gyakran úgy éreztem, hogy azért grandiózus eleganciát igénylő szituációkkal, mondjuk a Büszkeség és balítélet báli jelenetével, nem kellene próbálkozni, mert szükségszerűen szegényes lesz a végeredmény. De azóta kitágították a színpad méretét. Így Húros Annamária tudott olyan mutatós, nem naturalista, mégis az előkelő gazdagság látszatát keltő díszletet tervezni, hogy megtapsolják, amikor felmegy a függöny. És Tordai Hajnal is elhiteti, hogy a szereplők ruhái jómódot tükröző, finom kelmékből készültek.
Bozó Andrea meglehetősen mulatságosan olyan nőt játszik, aki meg is csalná a férjét, meg szorong is emiatt. A Marton Róbert által alakított pasas, akivel ezt el akarja követni, amikor lelepleződnek, anyámasszony katonája módon van a legjobban beijedve, elbújik az ágy alá. Mihályi Győző örökösen feldúlt férj, félelmet is próbál kelteni, de némiképp ő is meg van rettenve. Szűcs Péter Pál és Eke Angéla olyan ifjú szerelmespár, akik akaratukon kívül ramazuriba keverednek. Németh Gábor zordon, majd megenyhülő atya.

Mindenki félreért mindent, oltári nagy felfordulás lesz, azt is hihetnénk, hogy most aztán valamennyien egymásnak ugranak, és kő kövön nem marad. De persze boldog vég kerekedik, simulékonyság, kibékülés, megértése a kihágásoknak. Ha már a világban nem rendeződnek el így a dolgaink, akkor legalább időnként színházban jólesik egy kis kellemes öncsalás.

Szerző