"Sürgető szükségét éreztem, hogy megálljunk valahol a dzsippel. Kinéztem magamnak egy hívogató kaktuszcsoportot az úttól néhány méternyire, és odaszaladtam mögéje. A kaktuszokkal nem is támadt semmi bajom, leszámítva azt a kis jelzőtáblát, amely az árnyékukból nőtt ki egy póznán. Egyre nagyobbnak láttam, ahogy a szemem elkerekedett. Német nyelvű volt, de könnyen érthető: VIGYÁZAT AKNÁK!" Capa ott szobrozott letolt gatyával, elordítva sofőrjének az egyáltalán nem felemelő helyzetét, aki ráadásul remekül szórakozott a szituáción. Saját lábán nem mehetett vissza, mert a taposó aknák nem mindig az első érintésre robbantak. Tehát a sofőrnek egy detektoros aknakeresőt kellett előteremtenie. Eközben Capa azon morfondírozott, hogy még a gyászjelentését sem fogja elbírni a nyomdafesték. A vietnami akna esetében sajnos elbírta…
Richard Whelan, Cornell Capával, Robert öccsével közösen csak 1980-ban kezdtek azzal foglalkozni, hogy megírják Robert Capa életrajzát. Cornell mindíg hangsúlyozta, hogy állandó felügyelet alatt tartja Whelan munkáját. Ez a máig (és nyilvánvalóan most már örökre) leghitelesebb életrajz, amire mindenki folyamatosan hivatkozik és néha szemérmetlenül másol is.
Whelan azért biztosra ment, amikor 14 évvel az életrajz megjelenése után, Robert Capa: Kissé elmosódva című könyvének 1999-es kiadása utószavában nem saját magát, hanem a Pulitzer-díjas John Hersey 1943-ban a 47 című magazinban "Aki kitalálta önmagát" című cikkét idézi: "Minden lódítgatása és szerepjátszása ellenére Capa a lénye középpontjában mégis valami valódiságot őriz. Ez pedig nem egyéb, mint a tehetsége, amelynek sok összetevője van: emberség, bátorság, tapintat, némi regényesség, a puszta technika elutasítása, az ösztönös jó ízlés és a könnyedség képessége. Mi több, Capa lelke mélyén még a szerénységet is megtaláljuk. Meg van benne a hazárdjátékos intuíciója. Kitűnő a humora. Világosan tudja, mitől lesz nagyszerű egy kép. És ami a legfontosabb - és képei erről tanúskodnak - Capa, aki annyi energiát fordított önnön személyiségének kitalálására, mélységesen humánus részvétet érez minden emberi lény iránt, akit a valóság csapdába ejtett"
A 100 éves évforduló legfontosabb eseménye nyilván a Magyar Nemzeti Múzeum "A játékos" című kiállítása. A címét vitatnám, mert látva az egyébként remek anyagot, igencsak nyögvenyelősnek találom azt az igyekezetet, amit éppen a címnek való megfelelés, a kiállítás kurátorának okozhatott. A külön termekben felsorakoztatott, téma szerint felosztott életmű egyik állomása a Játékos című szoba, ahol 24 képet látunk. Nem tudom, hogy a játszó (sakkozó, hógolyózó, kártyázó) embereket fényképező Capa mitől lesz Játékos, és azt végképpen nem értem, hogy mit keres ezek között a képek között az "Óvóhelyre szaladó nő", még ha van is mellette egy vidáman futó kutya is. Érdekesek a monitorokon bejátszott film- és képanyagok, de itt meg, miközben Capa tényleg játszik (kártyázik) nem tudjuk kivel. Azt hiszem, hogy John Hustonnal. Felmerül a kérdés, valójában milyen játékos lehetett Capa, a kártyaasztalnál? Magáról mindig azt állította, hogy vérbeli szerencsejátékos. William Saroyan egyszer egy írásában igazi pókerjátékosnak titulálta, aki mellékfoglalkozásként űzte - és utálta - a fényképezést.
Ugyancsak ő írta máskor, hogy Dorchesterben egy-egy reggelig tartó póker partin Capa állandóan veszített. "Rajtam kívül - írja Saroyan - azt hiszem ő volt a legrosszabb játékos. Nem valószínűtlen, hogy én vagyok az egyetlen játékos a világon, akitől Capa nyerni tudott."
Ha persze azt is figyelembe vesszük, hogy a szerencse (meg a szerencsétlenség) nemcsak a pókernél, hanem az élet dolgainak (meg)történésében is fontos, úgy ebből az aspektusból az élet sem más, mint szerencsejáték. Közelebb kerülhettünk volna Capához, ha a kiállításon részben megjelenik André Kertész naplója, hiszen a kiállítás kurátora, ha jól tudom 2 éve foglalkozik a témával. Kíváncsi volnék, hogy milyen bejegyzések szerepelnek benne a fiatal Capáról, aki a Dome teraszán fényképet készített Kertészről és Salamom Erzsébetről, amit aztán Kertész (ha igaz) évtizedekig az éjjeliszekrényén tartott.
Fontos eseménye az évfordulónak az Ernst Múzeum Robert Capa Kortárs Fotográfiai Központtá alakulása is. A magyarországi, immár megszokott provinciális gyakorlat szerint a leendő Központ vezetői posztjára pályázót, még az OTP is segítette, a cég, mint tudjuk, nagyon szereti a fotográfiát, de a pályázó mégse nyert. Problémát jelent, hogy a vesztes jelenleg a Magyar Fotográfiai Múzeum igazgatója, ahol jelenleg a Magyarországon található fotóanyag színe-java, a tényleges érték, a fantasztikus fényképgyűjtemény található, de ennek ellenére a Múzeum látogatottsága szinte értékelhetetlen.
Tovább bonyolítja a helyzetet, hogy az új központ szakmai irányítója az lesz akitől a kecskeméti múzeum irányítását a jelenlegi igazgató átvette. Tehát lesz egy Robert Capa Kortárs Fényképészeti Központ, amiben egyenlőre gyakorlatilag nincs egyetlen kép sem. Persze lehet, hogy az állam majd feltölti a Nemzeti Múzeumban lévő, 1 millió dollárért megvett Capa képekkel. Belátható, furcsa volna, hogy van egy Capa nevét viselő központ Capa kép nélkül. A Kecskeméti Fotómúzeum anyaga is ide kívánkozik, bár ez alapítványként működik, ám a nyilvánvaló jogi problémák nem lehetnek akadálya a megvalósításnak. Ennél bonyolultabb ügyek is könnyen megoldódtak mostanában. Egy biztos, béke ezen a területen sem lesz egyhamar. És akkor hol van még a megálmodott múzeumi negyed Fotómúzeuma?
Bandit tarhatják a zsidók zsidónak, az amerikaiak amerikainak, a magyarok magyarnak, a Robert Capa Kortárs Fényképészeti Központ mégiscsak a Nagymező utcában nyílik meg majd Capa születésének 100. évfordulójára. Hogy milyen lesz? Az végül is majdnem mindegy, mert számos esetben a rendelkezésünkre álló ismeretek nem elegendőek, vagy nem elég megbízhatóak ahhoz, hogy teljesen pozitív igenhez, vagy egy teljesen negatív nemhez vezessenek. Sokkal többször van szükségünk egy "egyértelmű talán" kimondására, pláne akkor, ha ez esetleg egybe esik a "lehetséges változat" valóságtartalmával is.
(Montázs: Péter-Szabó Márta)
