Nyitott, szexi és totál szabad

Szex, drogok, és az Izrael-állapot, 2000 - ezt a címet viseli Ari Shavit izraeli újságíró novemberben megjelenő könyvének (Hazám, az ígéret földje) az a fejezete, amelyben a szerző lényegében az izraeli társadalom hagyományosan katonás és puritán erkölcsének felbomlását írja le az egész könyvet jellemző őszinteséggel, önuralommal és tárgyilagossággal. Az alábbi interjút a szerző a tel-aviv-i éjszakai élet ismert vagabundjainak egyikével készítette:

"Nini mondja: "Végre tényleg Izraelben élhet az ember". Valóban így is érzi. Ahogy közeledik az ezredforduló, ez az első eset, hogy Nini nyugodt lehet itt. Általában úgy volt, hogy valahányszor visszajött Amszterdamból, minden alkalommal azt kérdezte magától, hogy miért kellett visszajönnie. De ebben az évben egyszer csak azt vette észre, hogy jól érzi magát itt, Tel-Avivban. Tud lélegezni. Tel-Aviv szabad hely és szórakoztató. Az az érzése az embernek, hogy hirtelen mindenki eldöntötte, hogy ami elég, az elég. Mindenkinek tele van a sárcipője a kamuzással, a politikával, a terroristák támadásaival. A vallásos fanatikusokkal. A megszállt területekkel. A kötelező tartalékos katonai kiképzéssel. Szóval mindazokkal a nyomasztó dolgokkal, amelyek mindig is felnyomták az agyát az ittenieknek.

Itzik Nini táncos a Club Allenby 58-nál. Harmincegy éves, jóképű és kreol. A testhezálló fekete T-shirtjében, terepszínű nadrágjában és magas szárú fekete csizmájában olyan, mint egy európai vagány. Valójában egy Binyamina nevű kisvárosból került Tel-Avivba tizenhárom éves korában. Mindent látott, mindent kipróbált, mindent átélt, beleértve az összes klubokat: a Coliseumot, a Penguint, a Metrót. Elment, visszajött, megint elment. Egy színész-modell-előadóművész életét élte a divatos tel-avivi Sheinkin negyed és az Amszterdami éjszaka között ingázva. Vagyis tudja, hogy vannak dolgok, amiket itt egyelőre nem lehet csinálni. Például az S&M is ezek közé tartozik. Itt ehhez egyelőre nincs meg az ilyesmihez szükséges nyíltság. Végtére is ez a Közel-Kelet. És akárhogy is vesszük az S&M inkább egy nyugati dolog. De ettől és néhány más keményebb dologtól eltekintve, egyszer csak az az érzése támad az embernek, hogy itt is minden megnyílt. Szinte minden elmegy. A változás valóban fantasztikus. Néha maga is meghökken ezen.

Mi okozta ezt a változást? Nini azt mondja, hogy a béke. A béke miatt az izraeliek most jóval nyugodtabbak, sokkal több az önbizalmuk. Látni ezt a Yehuda Halevi utcán lévő ablakából is, Tel-Aviv belvárosában. Minden nyugisabb lett. Az emberek órákig üldögélnek a kávéházakban. Elemükben vannak. Nincsenek már öregasszonyok, akik rájuk kiabálnak, hogy szégyelljék magukat, amiért ők itt szórakoznak, klubokba járnak és lefekszenek egymással, miközben máshol izraeli katonákat ölnek.

Van egy másik dolog is. Az MTV. A videoklipek itt tényleg benyomulnak az ember fejébe és felturbózzák őket. Amikor tizenöt éves kölyköket látsz valamilyen távoli településfejlesztési területről ideérkezni piercinggel a fülükben és tetoválásokkal a testükön, már nem is csodálkozol, mert tudod, hogy a szülővárosukban az MTV-t nézik. Látják, mi történik a világban, és maguk is részévé akarnak válni. Élni akarnak. Nagyon-nagyon akarnak élni.

A változások igazi oka azonban Nini szerint a drog. Azok nagyon bejöttek az utóbbi öt vagy hat évben. És a dolog évről-évre erősödik. Ezt veszi észre, valahányszor visszaérkezik Amszterdamból. Tel-Avivban most az az érzés az uralkodó, hogy ez így rendben van. Mindenki drogozik. Az egész világ drogozik. És meg kell mondani, hogy ezek a drogok fantasztikus dolgokra képesek. Ezt ideje kimondani. Mindenkit boldoggá tesznek. Felszabadítanak. Megnyitják számodra a dolgokat, különösen az Ecstasy. Ez az ezredforduló drogja, az Ecstasy. Ez nem utazás, ez nem LSD. Nem von ki a valóságból, hanem azt eredményezi, hogy jobban érzed magad a valóságban. Először a nagyon dühös emberek drogja volt. Egy tabletta, ami lecsillapította őket, kedvesebbek lettek, szeretetteljesebbek. És ezt tette az izraeliekkel is. Kevésbé merevvé, kevésbé feszültté tette őket. Ha végignéz az utcán, maga is láthatja. Az embernek néha az az érzése, hogy beledöntöttek egy halom Ecstasyt a Nemzeti Vízcsatornába, hogy mindenkit boldoggá és gondtalanná tegyenek. Vegye például a homokosokat - mondja Nini. - Pár évvel ezelőtt melegnek lenni tényleg titkolni való dolog volt. Amikor végigment az utcán a lófarokba kötött hosszú hajával, az emberek rákiabáltak: őrült buzi. És az egész homokos világ rejtve volt, sötétben létezett, alig száz-kétszáz ember. Ma viszont ezrek, tízezrek vannak. És többé nem szégyellnek semmit. Nem félnek. Le nem szarják, hogy mit mondanak róluk. "Látta a Purim karnevált a Rabin téren?" - kérdezi Nini. - Hát a Love Parade-ot? És az éjszaka, amikor Ehud Barak megnyerte a választásokat Binyamin Netnyahuval és Aryeh Derivel szemben? A melegek minden alkalommal buliztak az utcákon. És a Shirazi fesztivál is olyan meleg volt, amilyen csak lehet." Nini szerint mindenki előjött a sötétből. A millenniumi izraeliek szétfeszítették a börtönrácsaikat.

Nini megjegyzi, hogy manapság már a kőkemény keleti srácok sem szólnak egy szót sem. A heterók pedig irigylik a melegeket. Egyébként nehéz megmondani, ki kicsoda. "Minden heteró olyan, mint ha meleg volna, a melegek meg olyanok, mint a heterók - állítja -, minden a feje tetejére állt. Soha nem volt itt ilyen nyíltság. Furcsán hangzik, de a szerelem benne van a levegőben. Tel-Aviv ma nem kevésbé izgalmas, mint New York. Talán még izgalmasabb is. Mindenki tudja, hogy Tel-Aviv milyen forró. Nagyon forró. És ami itt van, az igazán osztályon felüli. Érdemes idejönni csak azért, hogy körülnézzen az ember. Kicsit kezd Ibizára hasonlítani a hely. Melegek, heterók, utópartik, tabletták. Nyitott, szexi és totál szabad. Egyáltalán nem olyan, amilyen valaha Izrael volt".

Szerző

Egy bátor ember - egyedül

Publikálás dátuma
2013.10.26. 10:55
FOTÓ: Népszava
A gyűlöletbeszéd, a gyűlölet-bűncselekmény a magyar közönség többsége számára valami elvont fogalom, amelynek igazi súlya nincs. Gyakran tapasztalom, ha ez a téma kerül szóba, hogy a gyűlölet-bűncselekmények ellen való tiltakozást valamilyen értelmiségi, liberális görcsnek tekintik az emberek, amelyet olykor hajlandóak megérteni (értsd: megbocsátani), olykor pedig valamilyen nemzetellenes aknamunka részének tekintik.

Véletlenül hozta úgy az életem, hogy elég sok uniós joganyagot kellett átolvasnom ezzel kapcsolatban. Az Európai Unióban, konkréten Nagy Britanniában, Németországban Franciaországban, a skandináv államokban, és máshol is, kiemelten kezelik a gyűlölet-bűncselekményt. Nem is elsősorban a megtámadott kisebbség védelmének érdekében, hanem, mert mint ezt minden joganyag leszögezi, a gyűlölet-bűncselekmény támadás a modern, multikulturális társadalom ellen. A jólétünk, mondják az Unió más országaiban, az életszínvonalunk és életminőségünk a multikulturális társadalomnak köszönhető. Boldogulásunk elsősorban attól függ, hogy milyen szinten tudjuk ezt a humanizált együttélési formát megvédeni.

A gyűlölet-bűncselekmény elleni fellépés egyik nagyon fontos módjának tekintik - és ezért bőkezűen támogatják is - a civil szervezeteket. Ennek sok oka van, például az, hogy az emberek szívesebben fordulnak jogi vagy pszichológiai segítségért egy általuk ismert civil szervezethez, mint a hivatalosnak számító rendőrséghez. Náluk jobban bíznak az anonimitásuk megérzésében.
Magyarországon is működnek ilyen civil szervezetek, egyikük a Tett és Védelem Alapítvány. Az ő segítségükkel jutottam el az alábbi történethez. Egy bátor emberről szól, aki mindannyiunk helyett és mindannyiunk érdekében szembenézett a fenyegetéssel. Egyedül marad? Ez a kérdés foglalkoztatott, ezért kerestem meg Jakity Attilát.

Akasztással fenyegették

Mélykúton él a feleségével és két gyermekével. 1985-ben végzett Budapesten közúti villamos jármű szerelőként, azután költözött Mélykútra. Kereskedő lett, igaz, az elmúlt években belekóstolt a gazdálkodásba is. Van munkája bőven, nem napi nyolc óra, mert ma már a család jövedelme tulajdonképpen a mezőgazdaságtól függ. Felesége a helyi könyvtárban dolgozik informatikus könyvtárosként. Felnőtteket és gyermekeket oktat az internet világának megismerésére, foglalkozásokat vezet, és táborokat szervez. Felnőtt fiuk jelenleg Angliában él és dolgozik, a 12 éves kisebbik lányuk a helyi iskolában tanul.

Tudom, hogy magánügy, de azért megkérdezem:
- Ön vallásos?
- Családunk a szegedi zsidó hitközségbe jár, magam a Chevra Kadisha elnöke vagyok. Örökbefogadott gyermekként nőttem fel, a családfakutatás során derült ki a származásom. Sajnos már sem az örökbefogadó-, sem a vérszerinti szüleim nem élnek, így a feleségemen és gyermekeimen kívül nincs más hozzátartozóm.
- Azt hallottam, hogy egy Jánoshalmán élő férfi feltett a Facebook-oldalára egy akasztófát valamilyen antiszemita szöveggel, és azt az ön többszöri kérésére sem volt hajlandó levenni. Azt is beszélik, hogy az eset óta rohamosan romlik a család helyzete a faluban.
- Fegyveres biztonsági őr az illető, kemény legénynek gondolja magát. Kértem, hogy vegye le a képet, amely aláírása szerint ugyan "csak" a parlamenti zsidókat fenyegette, de a kiskorú gyermekemre tekintettel úgy gondoltam, ennek nincs helye a közösségi portálon. Azt válaszolta, nem veszi le a képet, mert ő valahonnan csak átvette azt, de egyetért vele. Ebbe az internetes beszélgetésbe kapcsolódott be egy "Krampusz Motoros" nevű egyén is, akinek hozzászólásait a fegyveres biztonsági őr lájkolta. A kommentek még rátettek egy lapáttal: azt írták, akiknek "nem jut kötél", azokkal majd a gáz fog végezni.
- Ismerik egymást személyesen?
- Találkoztunk már az utcán.
- A levélváltás után ez a találkozás elég kellemetlen lehet...
- Külön is megkerestem őt, hogy normális, felnőtt emberként tisztázzuk ezt a vitát. Kértem, hogy értsen meg, egymás mellett kell élnünk, neki is van családja, gyermeke, munkahelye, nekem is. Mindez hidegen hagyta. Azt mondta: a véleményén mindez nem változtat, mert egyetért a leírtakkal. Mindezek után döntöttem úgy, valahogy megálljt kell parancsolnom ennek a dolognak, hiszen sérült a vallásszabadságunk, az emberi méltóságunk. Egyébként még a parlamenti demokráciát is megtámadta ez a facebook-bejegyzése, hiszen miért ne lehetne zsidó a magyar parlamentben? Miért lehet másokat akasztófával fenyegetni?

Felbátorít a hallgatás

- Nem félt belekezdeni ebbe az ügybe?
- Nagyon sok álmatlan éjszakám volt, de nem azért, mert magamat féltettem. Aggódtam, mi történik, ha egyszer majd nem csak fenyegetőznek? Mi történik, ha valakit megtámadnának pusztán csak a zsidó származása miatt? Az én bűnöm is lenne, hiszen ha hallgatok, ha meghunyászkodok, akkor felbátorítom őket! Engem nem a félelemre neveltek a szüleim.
- Milyen ember ez a biztonsági őr? Alacsony, magas? Milyen az életvitele? Van családja, gyereke?
- Elvált ember. 22 éves lánya van, aki az édesanyjával Mélykúton él, ő az élettársával Jánoshalmán, egy rendezett, régi típusú házban. Nem ismerem közelebbről a családját.
- Hogyan reagáltak az esetre az ismerősei, barátai? A közvetlen és tágabb környezet?
- Aki közel áll hozzá, megérti, miért olyan fontos számomra ez az ügy. Bíztattak is, tegyek feljelentést. Vannak közöttük zsidók és más vallásúak, a tágabb környezetem értetlenül áll a dolog előtt. Zsidó ismerőseim között voltak, akik próbáltak lebeszélni, hagyjam az egészet a fenébe, mások csak "hisztinek" tekintik az ügyet, és olyanok is akadnak, akik örülnek, hogy "jól odamondtak a zsidónak".
- Nem gondolt arra, hogy mégis csak jobb lett volna szó nélkül hagyni az egészet?
- Ezek meglepő és kellemetlen tapasztalatok voltak, de mindezek ellenére úgy érzem, hogy hallatni kell a hangunkat, hogy végre mindenki tudomásul vegye: nem megengedhető bárkit vallása, faji, népcsoportbeli hovatartozása miatt meghurcolni. Magyarországon élünk, jogállamban. Mindannyiunknak jogunk van arra, hogy megvédjük magunkat és családjainkat.
- Mit gondol, mi lesz a folytatás?
- Az ilyen harcban mindenki megsérül! Nem öröm sem nyerni, sem megállítani az ilyen embereket. Egy nem zsidó mit tenne ilyen helyzetben?
Megkerestem P. urat is a Facebook-on, küldtem neki egy üzenetet. Emlékeztettem a levélváltásukra, megkértem, mondja el nekem is a véleményét. Mondanom sem kell, nem kaptam választ.

Kinek sérül a joga?

Van ennek az ügynek egy tanulsága. Ügyvéd barátomnak megmutattam a kéziratot, aki azt mondta: Jakuty Attila neve megjelenhet, de a félelemkeltő, a gyűlölet-bűncselekményt elkövető biztonsági őré nem, mert akkor megsérteném emberi jogait.
- Szerintem - tette hozzá az ügyvéd - egyáltalán ne jelentesd meg ezt a cikket, mert ebből csak baj lesz.
Nem gondolnám, hiszen már most baj van. Elég nagy baj, hogy ez, s a hasonló esetek, egyáltalán megtörténhetnek.

Sikerre ítélve - A Győri Balett bemutatója

Publikálás dátuma
2013.10.26. 10:42
Vámos György
Múlt péntek este nyilvános főpróba, szombaton este bemutató. Erre készültem. A magamfajta újságíró arra gondolt: itt a szombat délelőtt, megfelelő az alkalom, hogy találkozzak Kiss Jánossal, a Győri Balett igazgatójával és az este koreográfusával, Vámos Györggyel, vagy amint Európa szerte, sőt egyes országokat tekintve, világszerte ismerik: Youri Vamossal. 

Tévedtem. Kiss János, aki néhány évtizede viharos körülmények között lett a társulat igazgatója, fantasztikus pályára vitte társulatát. Győr és a nagyvilág. Ez a Győri Balett hétköznapja. Produkcióit jegyezték New Yorkban és Japánban, szerte Európában, mindig a legnagyobb színpadokon. Vámos György pedig, aki a Budapesti Táncművészeti Főiskola tiszteletbeli professzora, 1972-ben lett a müncheni Bajor Állami Balett első táncosa, de koreográfiáinak tapsolt Milánó, Amerika, Tokió és nem utolsó sorban évtizedeken át a düsseldorfi Deutche Oper am Rhein vezető koreográfusa. Kiss szerint a péntek esti főpróba nagy siker volt, Vámos úgy vélte kell még egy kis csiszolás az esti bemutató előtt. S szombaton fél tizenegykor ott ült a színpadon, félkört alkotva a teljes együttes, szemben velük a koreográfus és első munkatársa, az egykor volt prímabalerina, Joyce Guocco, valamint a magyar asszisztensek. Kara Zsuzsanna kezében papírlapok és onnan idézve veszik sorba a különféle jeleneteket, pontosabban csak egy-egy részletét, s hogy a táncosok számára még egyértelműbb legyen, mit is akarnak, hol Vámos, hol Joyce meg is mutatják. A néző számára az élmény fantasztikus, hiszen mi az, amin finomítani szándékoznak? Hogyan tartsák a karjukat, mikor legyen a mozdulat kicsit szögletes, a kézfejet úgy kell tartani, hogy a néző mindig lássa mind az öt ujjat, miként kell megjátszani, amint Hermia arcul csapja a tolakodó Demetriust és az miként birkózza le vetélytársát, aki ennek fejében arcon rúgja. Ez mindössze fél perc sincs, amint a többi finomító rendelkezés is legfeljebb egy-egy percet képvisel a kétszer egy óra hosszú előadásból. És ismétlés, ismétlés mindaddig, amíg nem érzik tökéletesnek és eközben nincs egy hangos szó sem, legfeljebb amikor fel kell szólni a hangmesternek, hogy indulhat a zene.

A zene, ami nem más, mint Félix Mendelsshon-Bartholdy muzsikája, a mű pedig Shakespeare Szentivánéji Álom című darabjának táncba álmodott változata. A szerzők neve önmagukat fémjelzik, ehhez kell felnőni annak, aki úgy akarja táncba vinni, hogy a nézőben felidéződjön az eredeti mű. De itt nem támaszkodhat az alkotó a szövegre, itt a lábaknak, a kezeknek, a szemeknek kell mindazt elmondani, ami egy ilyen napfordulós éjjelen megtörténhet az erdőn, ahol együtt él a fiatalság a tündérekkel, koboldokkal és a játék rontó-javító, huncut és ravasz ördögével: Puck-kal. Csakhogy ebben a táncjátékban figurája párra lel, aki pont olyan, mint ő, így együtt rohannak fel s alá, miközben bravúrosan táncolnak, gombolyítják a szerelem fonalát, s ebben hol egyikük, hol másikuk talál rá az igazi segédeszközökre. Amikor először megy fel a függöny, fiatalok, mai öltözékekben nyitják a játékot, mintegy jelezve: egy vidám éjszaka elé nézhetünk, ami bizony nem fukarkodik a szerelem sugárzó érzéseivel. De a koreográfus mást is akar. Mélyebbre ásni, megfejteni, vajon miért lesz csalfa a tündérkirálynő és miért jelennek meg Shakespeare színpadán a mesteremberek. Őket modern járművel hozza be. Manapság talán nem lényeges, hogyan érkeznek? S míg a darabban együtt jövének, csak éppen miközben Zuboly, a polgári foglalkozása szerint takács egy szamár fejjel gazdagszik, itt elkülönülve, látványosan, nem a feje jelzi szamár voltát, de pamacsos farka és extra szőrös melle mutatja: bizony ő átvedlett és így válik Oberon bosszúja teljessé tündérkirálynő párja felett, hiszen egy szamárral hál együtt a nászi ágyon. Egyébként ilyen klasszikus erővel megformált harag, amilyent Oberon tánca produkál, igazán ritka a táncirodalomban. Amint Titánia az, ki meg akarja hódítani a szamárrá lett takácsot és a szerelmet áhítozó tánc ugyancsak remeklés. S ebben Oberon sem marad el. Amikor elkergeti a sok mindent összezavaró Puckokat, maga vállalja, hogy összehozza a fiatal szerelmeseket. Eközben bizony megérinti a fiatal lányok testének bódulata, és már-már túllép figurájának méltóságán, de mindig ráébred, az ő dolga, hogy a szerelmes párok életét hozza egyenesbe, őrá meg majd ott vár Titánia, saját szerelme. Ahogyan hömpölyög a cselekmény a színpadon, a zene segítségén túl, a fények játéka is segíti a nézőt, a történésektől függően hol ide, hol meg oda vonzza tekintetét. S a néző emellett pillanatok alatt fel tudja idézni, a prózai mű fordulatait. Ennél többet egy táncjátéktól nehéz lenne kívánni.

Az előadás utolsó harmadában a világosodással egy időben, egy festett vásznat feszítenek ki, hajazva a televíziók reklám alpáriságára. Ez is, meg a provincializmust jelképező kolbászfüzér újra gondolandó lenne, mert méltatlan a produkció egészéhez. Meg aztán, ha külföldre is szánják, kvázi humorát nem érthetik, mert nem kívánható el a felirat magyar szövegének megértése. Persze ez nem kis fejtörést okozhat, hiszen Vámos György ezen a héten már Karlsruhéban dolgozik. Szemben az előzőekkel, a mesteremberek visszajövetelekor népi táncot járnak. Ez viszont egyike a sok-sok telitalálatnak.

Az előadásnak van további kulisszatitka is. Oberon (Pátkai Balázs) is, Zuboly (Sebestyén Bálint) is, és még néhányan a Győri Balett tánciskolájának tanítványai, itt nőttek szólistává, remek táncosokká. Azon a bizonyos szombat délelőttön, amikor smink és kosztüm nélkül figyelhettem a finomításra váró balerinákat, feltűnt fiatalságuk. S amikor este láttam őket, átlényegülve, megállapíthattam: sok víz folyhat le a Rábán, de ezek a táncosok még mindig elvihetik maguk és koreográfusuk hírét szerte a világba. Mert meggyőződésem: export darab született. S ha valaki kételkedne benne, december 3-án a Müpában megláthatja. Érdemes megnézni.

Szerző