Hazaárulással is gyanúsítják Biszkut

Felbujtóként elkövetett kényszervallatás, jogellenes fogva tartás, a magyar állam területe elleni "hűtlenség" és hazaárulás miatt is nyomoz az ügyészség Biszku Béla ellen, mégpedig a Jobbik korábbi feljelentései alapján. 

A Magyar Nemzet értesülését megerősítve a Fővárosi Főügyészség lapunkat arról tájékoztatta, hogy a háborús bűntett és lőszerrel visszaélés miatt indult eljárásoktól - mely ügyekben a napokban már vádat emeltek - a Budapesti Nyomozó Ügyészség elkülönítette ezeket a nyomozásokat. A még tavaly februárban tett jobbikos feljelentés a volt belügyminisztert az 1956-os forradalmat követő megtorlásokban vállalt szerepéért, és összességében "a kommunizmus idején elkövetett bűnökért" vonta volna felelősségre, ezért is jelöltek meg több bűncselekményt. Kérdésünkre az ügyészség nem árulta el, pontosan mi szerepelt a jobbikos feljelentésben a "hűtlenség" és a "hazaárulás" alatt, de utaltak arra, hogy ezt is kivizsgálják. A hatályos Btk. szerint hűtlenséget az követ el, aki állami szolgálatával vagy hivatalos megbízatásával visszaélve "külföldi kormánnyal vagy külföldi szervezettel kapcsolatot vesz fel vagy tart fenn, és ezzel Magyarország függetlenségét, területi épségét vagy alkotmányos rendjét veszélyezteti".

Szerző

Emlékképek egy nagy ívű pályáról

Publikálás dátuma
2013.10.25. 07:08
Wisinger István könyvében igazi emberi portrékat is olvashatunk FOTÓ: TÓTH GERGŐ
Önéletrajz, családregény, portrégyűjtemény, médiatörténet, valamint magyarázatok a 20. század néhány történelmi fordulópontjáról. Gazdag tematika, mindez egyetlen könyvben. Wisinger István vállalta, hogy emlékeket és képeket idéz fel saját élettörténetén keresztül mindabból, ami világunkban a II. világháború - a szerző 1943-as megszületése - óta megesett. 

Wisinger Istvánt a magyar közönség majdnem fél évszázada ismerheti. Már 1967-ben felbukkant az akkori egyetlen tévében: negyedik lett a másodszor megrendezett Riporter kerestetik című vetélkedőben. Tegyük hozzá: akkor nem tűnt egyértelműen szimpatikusnak. A Noran Libro Kiadónál most megjelent könyvében ezt azzal magyarázza, hogy beszédstílusa egyfajta blazírtsággal leplezte izgalmát, amit egyesek nagyképűnek tartottak. (Valóban.) Az évek alatt azonban levetkőzte. Jó iskolái voltak. Már a vetélkedő idején - bölcsészhallgatóként - "külsőzött" a Magyar Rádióban, amelynek diplomát szerezve munkatársa lett. Élete aztán a két médium között zajlott, emlékezetes műsorai voltak mindkét helyen. Többek között tagja lehetett A Hét című vasárnap esti politikai magazin klasszikus csapatának, készített kiváló dokumentumfilmeket, a 80-as évek végén volt programigazgató és az 1-es csatorna intendánsa is. A rendszerváltás után elsősorban rádiós interjúival hívta fel magára a figyelmet. Több éven át vasárnap délelőttönként - többnyire élő adásban - beszélgetett Göncz Árpád köztársasági elnökkel.

Már ez a vázlatosan ismertetett életút is predesztinálhatja Wisingert arra, hogy élményeit megossza az olvasóval. De emellett világhírű emberekkel is volt szerencséje találkozni, beszélgetni és - némelyekkel - barátságba is kerülni. Több interjút készíthetett például a később meggyilkolt volt svéd miniszterelnökkel, Olof Palméval, aztán a sci-fi atyjával, Isaac Asimovval, s ott lehetett a CNN - a 24 órás hírtévé - indulásánál, a tulajdonos, Ted Turner mellett. Minden újságíró irigyelheti azért, mert közvetlen közelről láthatta munka közben az amerikai CBS televízió egykori híres hírműsor-vezetőjét, Walter Cronkite-ot, akivel néhány év múltán - Budapesten - együtt is vacsorázhatott. Számtalan érdekes történetet idéz fel - nagyon olvasmányosan - a könyv lapjain.

Két emberről különösen szívesen olvastam Wisinger visszaemlékezéseiben, mert mindkettőt jól ismerhettem magam is. Az egyik dr. Szögi Ferenc, aki a II. Rákóczi Ferenc gimnáziumban a szerző osztályfőnöke (is) volt, nekem pedig - szintén négy éven át, csak valamivel később - angol tanárom. Wisinger igazi emberi portrét írt erről a "kis nagy emberről" (alig 160 centi volt, de nagyon nagy tudású), aki a régi "békebeli" tanár megtestesítője. A másik Gács László, a Magyar Rádió egykori elnöke és az OTP volt vezérigazgatója, akit családi kapcsolatai révén ismerhetett meg és tartott nagyra. Gács életútjában kicsiben benne van a 20. század teljes magyar történelme: a küzdelmek, a győzelmek, a bukások, az árulások. Faludy György egy interjúban - amelyet Wisinger ugyancsak idéz - saját életének megpróbáltatásai miatt "szörnyetegnek" nevezte Gácsot, aki pedig - s ez a könyvből kiderül - egyáltalán nem volt az. De ez az apró epizód nagyon jól jellemzi korunk Magyarországát.

Néhol lebilincselő és letehetetlen, s nagyon érdekes az írás. Gyakran azonban dühöngésre ad okot, mert egy ilyen nagy formátumú munka megérdemelt volna egy jó szerkesztőt, meg egy olvasószerkesztőt. A rengeteg elütés és betűhiba még csak hagyján, bár a színvonalat azok sem emelik. Ám az élettörténet helyenként összekuszálódik, az olvasó már azt sem tudja, a rokonok közül ki kicsoda és az események pontosan mikor történtek. Ehhez kellett volna egy keménykezű szerkesztő. Meg ahhoz, hogy javítsa az elírt neveket. Kínos, amikor a Gulagot is megjárt magyar írót, Lengyel Józsefet Lászlónak nevezi a szerző. Ugyancsak az, hogy a neves irodalomtörténész, Bóka László mint Bóta szerepel a történetben. A Magyar Nemzet alapító főszerkesztőjét Pethő Sándornak hívták (és nem Tibornak, aki az ő fia volt). A kitűnő filmrendező, Szász Péter is megérdemelte volna, hogy ne Száz-ként jelenjen meg a neve. Wisinger egykori riporter kollégája - a később grafológia-szakértővé vált - Agárdi sem Péter (mint a néma levente), hanem Tamás. A világhírű agysebész, a Karinthyt megműtő Olivecrona professzor keresztneve is össze van keverve egyszer tévés műsorvezető fiáéval.

Kár ezekért a hibákért, mert "A fel nem robbant csecsemő" többet érdemelt volna. Ez ugyanis a könyv címe. Egy megrázó régi hírre utal, mely szerint Jeruzsálem egy forgalmas pontján elhagyott csomagot találtak. Pokolgépnek nézték és hatástalanítani akarták, amikor a rongyokba göngyölt valami hirtelen sírni kezdett. Wisinger magát is ilyen elhagyott csecsemőnek tartja, hiszen apját nem ismerhette, meggyilkolták Auschwitzban. Az apahiánnyal egész életében küzdött, de írásából az is kiderül, családja büszke lehet rá. Nagy ívű pályát tudhat maga mögött, rengeteg szakmai sikerrel. Új könyve - hibái ellenére is - ezek közé tartozik.

Részlet a zárszóból

"Tehetünk-e többet most már a múlt és a jövő ezredfordulóján több mint egy évtizeddel is túljutva, minthogy felidézzük a képekben őrzött relikviáink által tükrözött örök pillanatokat és a velük járó következményeket. És megpróbáljuk ezzel egyidejűleg megismerni azt, ami ezeknek köszönhetően is bennünk és közöttünk van. Majd beletörődni abba, hogy nem kell mindent megérteni, hanem örülni kell, hogy emlékeinkben megőrizhettük őket, és hasznunkra váltak az érthető és érthetetlen pillanatok."

Emlékképek egy nagy ívű pályáról

Publikálás dátuma
2013.10.25. 07:08
Wisinger István könyvében igazi emberi portrékat is olvashatunk FOTÓ: TÓTH GERGŐ
Önéletrajz, családregény, portrégyűjtemény, médiatörténet, valamint magyarázatok a 20. század néhány történelmi fordulópontjáról. Gazdag tematika, mindez egyetlen könyvben. Wisinger István vállalta, hogy emlékeket és képeket idéz fel saját élettörténetén keresztül mindabból, ami világunkban a II. világháború - a szerző 1943-as megszületése - óta megesett. 

Wisinger Istvánt a magyar közönség majdnem fél évszázada ismerheti. Már 1967-ben felbukkant az akkori egyetlen tévében: negyedik lett a másodszor megrendezett Riporter kerestetik című vetélkedőben. Tegyük hozzá: akkor nem tűnt egyértelműen szimpatikusnak. A Noran Libro Kiadónál most megjelent könyvében ezt azzal magyarázza, hogy beszédstílusa egyfajta blazírtsággal leplezte izgalmát, amit egyesek nagyképűnek tartottak. (Valóban.) Az évek alatt azonban levetkőzte. Jó iskolái voltak. Már a vetélkedő idején - bölcsészhallgatóként - "külsőzött" a Magyar Rádióban, amelynek diplomát szerezve munkatársa lett. Élete aztán a két médium között zajlott, emlékezetes műsorai voltak mindkét helyen. Többek között tagja lehetett A Hét című vasárnap esti politikai magazin klasszikus csapatának, készített kiváló dokumentumfilmeket, a 80-as évek végén volt programigazgató és az 1-es csatorna intendánsa is. A rendszerváltás után elsősorban rádiós interjúival hívta fel magára a figyelmet. Több éven át vasárnap délelőttönként - többnyire élő adásban - beszélgetett Göncz Árpád köztársasági elnökkel.

Már ez a vázlatosan ismertetett életút is predesztinálhatja Wisingert arra, hogy élményeit megossza az olvasóval. De emellett világhírű emberekkel is volt szerencséje találkozni, beszélgetni és - némelyekkel - barátságba is kerülni. Több interjút készíthetett például a később meggyilkolt volt svéd miniszterelnökkel, Olof Palméval, aztán a sci-fi atyjával, Isaac Asimovval, s ott lehetett a CNN - a 24 órás hírtévé - indulásánál, a tulajdonos, Ted Turner mellett. Minden újságíró irigyelheti azért, mert közvetlen közelről láthatta munka közben az amerikai CBS televízió egykori híres hírműsor-vezetőjét, Walter Cronkite-ot, akivel néhány év múltán - Budapesten - együtt is vacsorázhatott. Számtalan érdekes történetet idéz fel - nagyon olvasmányosan - a könyv lapjain.

Két emberről különösen szívesen olvastam Wisinger visszaemlékezéseiben, mert mindkettőt jól ismerhettem magam is. Az egyik dr. Szögi Ferenc, aki a II. Rákóczi Ferenc gimnáziumban a szerző osztályfőnöke (is) volt, nekem pedig - szintén négy éven át, csak valamivel később - angol tanárom. Wisinger igazi emberi portrét írt erről a "kis nagy emberről" (alig 160 centi volt, de nagyon nagy tudású), aki a régi "békebeli" tanár megtestesítője. A másik Gács László, a Magyar Rádió egykori elnöke és az OTP volt vezérigazgatója, akit családi kapcsolatai révén ismerhetett meg és tartott nagyra. Gács életútjában kicsiben benne van a 20. század teljes magyar történelme: a küzdelmek, a győzelmek, a bukások, az árulások. Faludy György egy interjúban - amelyet Wisinger ugyancsak idéz - saját életének megpróbáltatásai miatt "szörnyetegnek" nevezte Gácsot, aki pedig - s ez a könyvből kiderül - egyáltalán nem volt az. De ez az apró epizód nagyon jól jellemzi korunk Magyarországát.

Néhol lebilincselő és letehetetlen, s nagyon érdekes az írás. Gyakran azonban dühöngésre ad okot, mert egy ilyen nagy formátumú munka megérdemelt volna egy jó szerkesztőt, meg egy olvasószerkesztőt. A rengeteg elütés és betűhiba még csak hagyján, bár a színvonalat azok sem emelik. Ám az élettörténet helyenként összekuszálódik, az olvasó már azt sem tudja, a rokonok közül ki kicsoda és az események pontosan mikor történtek. Ehhez kellett volna egy keménykezű szerkesztő. Meg ahhoz, hogy javítsa az elírt neveket. Kínos, amikor a Gulagot is megjárt magyar írót, Lengyel Józsefet Lászlónak nevezi a szerző. Ugyancsak az, hogy a neves irodalomtörténész, Bóka László mint Bóta szerepel a történetben. A Magyar Nemzet alapító főszerkesztőjét Pethő Sándornak hívták (és nem Tibornak, aki az ő fia volt). A kitűnő filmrendező, Szász Péter is megérdemelte volna, hogy ne Száz-ként jelenjen meg a neve. Wisinger egykori riporter kollégája - a később grafológia-szakértővé vált - Agárdi sem Péter (mint a néma levente), hanem Tamás. A világhírű agysebész, a Karinthyt megműtő Olivecrona professzor keresztneve is össze van keverve egyszer tévés műsorvezető fiáéval.

Kár ezekért a hibákért, mert "A fel nem robbant csecsemő" többet érdemelt volna. Ez ugyanis a könyv címe. Egy megrázó régi hírre utal, mely szerint Jeruzsálem egy forgalmas pontján elhagyott csomagot találtak. Pokolgépnek nézték és hatástalanítani akarták, amikor a rongyokba göngyölt valami hirtelen sírni kezdett. Wisinger magát is ilyen elhagyott csecsemőnek tartja, hiszen apját nem ismerhette, meggyilkolták Auschwitzban. Az apahiánnyal egész életében küzdött, de írásából az is kiderül, családja büszke lehet rá. Nagy ívű pályát tudhat maga mögött, rengeteg szakmai sikerrel. Új könyve - hibái ellenére is - ezek közé tartozik.

Részlet a zárszóból

"Tehetünk-e többet most már a múlt és a jövő ezredfordulóján több mint egy évtizeddel is túljutva, minthogy felidézzük a képekben őrzött relikviáink által tükrözött örök pillanatokat és a velük járó következményeket. És megpróbáljuk ezzel egyidejűleg megismerni azt, ami ezeknek köszönhetően is bennünk és közöttünk van. Majd beletörődni abba, hogy nem kell mindent megérteni, hanem örülni kell, hogy emlékeinkben megőrizhettük őket, és hasznunkra váltak az érthető és érthetetlen pillanatok."