Reszkethet valamennyi szereplő a Danton halála előadásában, a Vígszínházban, hiszen az egész színpad hosszában, egy valószínűtlenül óriási guillotine lóg a magasban, vagyis retteghet bárki, hogy bármikor lesújt rá. Ez a darab a totális félelem légkörében játszódik, a francia forradalom idején, de mivel Büchner zseni volt, és már 22 évesen, amikor ezt a remekművet írta, borzongatóan tisztán, szépítés nélkül látta a világot, ezért sok mondata ma is lúdbőröztető, és dermesztően érvényes. Nyersen szókimondó, mégis filozofikusan költői, temérdekszer végig gondolásra méltó, annyira találó, hogy az már fáj.
Alföldi fórummá teszi a Víg színpadát és nézőterét egyaránt. Monomániás rendszerességgel felgyújtatja előadás közben is a nézőtér fényeit. A szereplők meglehetős gyakorisággal felénk fordulnak, sőt minket vizslatva, a képünkbe néznek, és győzködnek bennünket az igazukról, hol úgy, hogy érvelnek, meg akarnak győzni bennünket, máskor meg egyenesen inkább letaglóznak, fenyegetőznek, éreztetik, ha nem velük tartunk, alaposan megnézhetjük magunkat. Kicsit hasonlít ez a választási kampányokhoz, ígérnek fűt-fát, hatni akarnak nemesebb és totálisan nemtelen eszközökkel, és megideologizálnak bármit.
Akár kiverhet minket a víz, amikor László Zsolt, Robespierre megszemélyesítőjeként, bennünket szuggerálva, arról elmélkedik, hogy van jó, sőt egyenesen erkölcsös terror, a kettő nem is létezik egymás nélkül, és gondos okfejtéssel megindokolja, miért elengedhetetlen a nyakazások sora, hogyan válik ez egyenesen jó, kívánandó cselekedetté, és a szebb jövő zálogává. Egy forradalmár, aki akár magának is bemagyarázva elferdíti a valóságot.
Ez a Robespierre nem is kiabál, inkább olyan, mintha elmélkedne, de közben azért van gondja rá, hogy ügyesen szónokoljon, tudja, mikor kell felemelnie a hangját, vagy intően a kezét. Könnyedén átcsábít magához híveket a forradalom másik „sztárjától”, Dantontól. Akit Stohl András megszemélyesítésében, Nagy Fruzsina jelmeztervező közreműködésével, sportcipős, farmernadrágos, garbós, középkorú, mai fickónak látunk, akiről el is mondják, hogy alulról jött, de megszedte magát, és persze megkérdőjelezik az ellenfelei, hogy ugyan már hogyan? Sejtetik, a képünkbe ordítják, naná, hogy nem tisztességes módon.
A pocskondiázás, a káromkodás folyik, mint csapból a víz, ahogy a gyilkolászás is totálisan mindennapos. Danton már-már unottan sorolja, hogy az ő kezéhez is ki mindenki vére tapad, és persze ezt ugyancsak természetesnek tartja, nem különösebben kínozza emiatt a lelkiismeret furdalás. Indokkal, érvvel, az más kérdés, hogy milyennel, ő is tud szolgálni bőven. Szembeszökően láthatjuk, hogy a hatalom még egymástól olyan tűz és víz módjára különböző személyiségeket, mint amilyen Danton és Robespierre is hasonlóra torzít, álljanak akár egészen más oldalon. És képesek a maguk képére formálni az embereket.
Így aztán van állandó gyűlölködés, szitkozódás, a szereplők akár lejönnek a széksorok közé, sőt fölmennek az emeletre, és még velünk is üvöltenek, nem férnek a bőrükbe, mint felhúzott automaták, felpörgetetten képtelenek lenyugodni. Ez egy hiszterializált világ, amelyben a temérdek bizonytalanságtól az idegek már felmondták a szolgálatot. Hevér Gábor Saint-Just szerepében azt is megmutatja, hogy az aljas hátmögöttiség hogyan tetszeleg a becsület álarcában, és, hogy lehet saját emberekből úgy összehívni az esküdteket, hogy a végeredmény előre borítékolható legyen.
A tömegnek fontos szerepe van a darabban, szinte egyfolytában jelen van, lehet látni, ahogy igazodik, elfajul, érdekei szerint, gúnyos, fitymáló megjegyzéseket tesz azokra is, akiktől az előbb még rettegett. Egyénítettek ezek a figurák, miközben a csoporthatás, a sodródás a többiekkel, nagyon is érvényes rájuk. És bizony ebben a ridegen eldurvult világban, hiába próbálnak meg a nők több mindent, végül is ők szintén csak sodródni tudnak, nem képesek meggátolni az eldurvult, véres eseményeket. Járó Zsuzsának Danton feleségeként, van egy megrázó, logikus aggyal végig gondolt öngyilkossági jelenete.
A halál már-már természetesebb ebben a közegben, mint az élet. Menczel Róbert a díszlet más elemeit is hasonlóan rideg, fémes anyagból tervezte, mint amilyen a kikerülhetetlen nyaktiló, amin kívül nincsenek nagy díszletelemek, leginkább kemény, fémszékek vannak, látjuk a színpad csupasz, hátsó falait, és még az onnan világító reflektorok is otrombán kitüremkednek. Hangsúlyozva, hogy itt valamit igencsak demonstrálni akarnak, fel akarják akár meglehetősen vaskos eszközökkel hívni a figyelmet arra, hogy vegyük már észre, miben élünk, próbáljunk elgondolkodni mindannak a hatásmechanizmusán, amiben kényszerűen részünk van.
És ami nem is különbözik oly nagyon a történelem korábbi eseményeitől, ahogy a hatalom otromba természetrajza sem sokat változott évszázadok óta. Szinte kivétel nélkül jó karaktereket formáz mindenki, Varju Kálmán, Csőre Gábor, Józan László, Kerekes József, Király Attila, Mészáros Máté, Géczi Zoltán, Borbiczki Ferenc, Bata Éva, Réti Adrienn, Hegyi Barbara, Karácsonyi Zoltán, Rajhona Ádám, Dengyel Iván egyaránt. Főleg az első részben vannak vontatott jelenetek, ritmushibák, kevésbé érdekes szituációk, de összességében imponáló teljesítményt nyújt az egész társulat, sokat eljátszanak nekünk abból, amit nap, mint nap megszenvedve a bőrünkön érzünk.