Régi idők mozijait idézi a Francis Ha. Nemcsak a fekete-fehér képei révén, hanem mert egy olyan felnőni képtelen női figurát tesz meg főszereplőnek, amilyenből úgy a hetvenes évek európai filmjeiben bizonytalankodták, lötyögték végig a játékidőt a valamivel fiatalabb fiúk-lányok.
Frances eleve túlkoros ehhez a naiv, jóllakott óvodásként tengő-lengő attitüdhöz, hiszen 27 éves. Az alkotói szándékkal ellentétben csöppet sem bájos, hogy nem nőtt be a feje lágya.
Noah Baumbach rendező maga mögött tud két különleges forgatókönyvet, amelyeket Wes Anderson rendezőnek írt, s amelyekből különleges filmek születtek (Édes vízi világ, Fantasztikus róka úr). E filmje forgatókönyvét a címszerepet játszó Greta Gerwiggel együtt írták, de a különlegesség bosszantó éretlenségként van jelen a filmben.
Kínos az az úgymond lázadás a felnőtt életmód ellen, ahogy Frances a parkban merő játékból pankrációt rendez barátnőjével, vagy hogy kézenfogva járkál vele az utcán, s úgy ragaszkodik hozzá, hogy az együtt bérelt lakásban olykor még az ágyába is mellé fekszik. (Minden kétértelműség nélkül, csak hozzábújásilag!)
Mindez inkább egy korai kamaszkorig jutott személyiség zavarait jelzi, semmint a felnőtt, pénzéhes világ elleni lázadásként.
Egy kialakulatlan személyiség nem túl érdekes lötyögéseit kíséri a film, miután barátnője Indiába utazik dolgozni a szerelmével. Frances táncos lenne, de különösebb ambíció nélkül, Csacska kislányként veszi élete egyáltalán nem izgalmas fordulatait, ami hol mosolyogtató, hol szánalmas, hol idegesítő.
Van, akinek Woody Allen Manhattane jut eszébe Frances Ha-ról, ami persze barokkos túlzás, hiszen a fekete-fehér képek különleges brooklyni hangulatán kívül ebben a filmben nincs gondolati izgalom, a mai világra adott intellektuális válasz, az egyéni varázs, ami hasonlóvá tenné.
Frances nem keresi önmagát, egyszerűen csak nincs kedve felnőni. Nem túl érdekes személyiség ahhoz, hogy másfél órán át kíváncsiak legyünk rá. (Frances Ha ***)
A szociális érzékenységet ötvözi a bűnügyi fordultok izgalmasságával a Metro Manila, amely angol-fülöp-szigeteki koprodukcióban készült.
Külön érdekessége, hogy bár Sean Ellis angol rendező, mégis ez a film az Egyesült Királyság Oscar-nevezettje a nem angol nyelvű filmek kategóriájában.
Persze nem is beszél angolul, mert a sokmilliós fülöp-szigeteki szuper-metropoliszban, Manilában játszódik, helyi szereplőkkel. Ide kerül családjával a gazdálkodóként kisemmizett Oscar, a naív vidéki férfi.
Feleségével és két kis gyerekével együtt elsüllyedéssel fenyegeti a milliós emberáradat közönye, ám mellé szegődik a szerencse, mint a mesében. Igaz, a felesége egy bárban kénytelen táncolni és a vendégek érintését elviselni, de Oscar karrierje felfelé ível az óriási pénzeket szállító biztonsági cég sofőrje és kocsikísérő biztonsági őreként.
Van valami megkapó naivitás abban, ahogyan a rémületes nagyváros gonoszsága és a talpon maradni igyekvő család eredendő tisztasága Sean Ellis filmjében megjelenik.
A pokoli kiszolgáltatottság és az elképesztő nyomor képei mint természetes közeg, veszik magukba a fokozatosan bontakozó bűnügyi drámát. Érdekes és izgalmas történet bontakozik ki a páncélautó pénzbegyűjtő körútjai, a csapdába került főhős akciója, majd a véres leszámolással kezdődő tragikus végkifejlet során.
A jól felépített történetben Ellis mindvégig megtartja a kényes egyensúlyt az izgalmas akció és a szociálisan érzékeny társadalmi dráma között. (Metro Manila ****)
Divatban vannak az öregek Hollywoodban: A Feláldozhatók meg a Szupercella akciói után itt van a nyugger-vígjáték Las Vegasból, Last Vegas címen.
Négy nagy, Robert De Niro, Morgan Freeman, Michael Douglas és Kevin Klein négy vidám öregfiút ad elő, akik túl a hatvanon, legénybúcsún buliznak Las Vegasban. Lehetne akár jó is a film, ám Jon Turteltaub rendező hollywoodi szokás szerint túlságosan felpörget mindent.
Mosolyokból, rajongó szép leányokból, pénzes szerencséből, luxusból, szerelmes nőkből, férfiúi győzelmekből túlcsordul a csupa méz, csupa boldogság mese.
A hihetetlen kalandoktól önmaga paródiája lesz az ügyetlen film. Minden szerewtetünk az egykori délceg sztároké, ám a néző olykor nem nevetni, hanem kínosan szánakozni volt kénytelen a "rosszul eladott" vének ráncain. (Last Vegas **)