Meglepetést kelthetett honi berkekben az a kurta párizsi hír, amely odakint is csupán az egyik legérzékenyebb napilap, a Le Monde figyelmét ébresztette föl. Marine Le Pen, a gall szélsőjobboldali pártnak, a Nemzeti Frontnak pillanatnyi elnöke, mozgalmának egyik nemzetközi fórumából visszavezényelte két oda delegált képviselőjét. Az igazán figyelemébresztő az indokolás. A megnevezett fórumon együtt üléseznek a magyar Jobbik embereivel, és Marine Le Pen szerint ez akár becsmérlő is lehet a franciákra nézve. Európai szinten a Jobbik szalonképtelen, túlságosan is a levitézlett nácizmushoz kötődik, ami a nyugati demokratikus szemlélettől mára teljesen idegen. Őnagysága pedig azt tűzte ki legközvetlenebb céljául, hogy ettől a kolonctól szabadítsa meg táborát. Úgy értékeli, a mai Magyarországon lehet nem csupán horthysta maradványokkal nosztalgiát kelteni, hanem nyilas reminiszcenciákkal is, amihez hasonlóktól a Vichy emlékeiből kinőtt francia társadalom megszabadult már.
Nálunk nagyon is tanulságos lehet ez a fölfogás, jóllehet a francia Nemzeti Frontot semmivel sem teszi rokonszenvesebbé, mert maradt szélsőjobboldali. A napokban azonban ugyancsak a Szajna partjáról érdekes új információ társult a hírhez. A Le Parisien című napilap közvélemény kutató fölmérést közölt, amely arról tanúskodik, hogy Jean-François Copé, a klasszikusan jobboldali pártnak, az UMP-nek az elnöke egyáltalán nem élvezi a franciák rokonszenvét. Sőt, kíméletlenül bizalmatlanok iránta. Erről az úrról viszonylag keveset tud a magyar újságolvasó, ezért illik röviden ismertetni a pályáját. Emigráns román családból származik, néhány hónapja csupán, hogy Sarkozy elnökválasztási kudarca után megszerezte ezt a tekintélyes posztot. Fontos tisztség, mert az UMP nyersen a francia Fidesznek felelhetne meg, ha rokonság nem is, de sok a hasonlóság Orbánék célkitűzéseivel. Konzervativizmus, nemzeti szellemiség, bizonyos populizmus is, csak árnyaltabban, finomabban. Copé Sarkozy veresége után egy ideig még lojális volt, a pártelnökséget már megszerezte magának, de azt hirdette, ha 2017-ben le akarnák váltani a szocialista François Hollande-ot, ő a régi barátság és hűség okán Sarkozy visszatérését támogatná. Az utóbbi hónapokban azonban a saját lábára állt, bejelentette, három év múlva már ő pályázná meg az Élysée-palotát.
Ezt a "nem szeretem" közvélemény kutatást ebből a megközelítésből kell szemlélni. A faggatottak 73 százaléka (eléggé meggyőző arány) tekinti őt ellenszenvesnek, de még ennél is valamivel több, 78 százalék ítéli meg túlságosan is önzőnek, 66 százaléka arrogánsnak, 70 százaléka karrieristának, 60 demagógnak, 54 szűklátókörűnek. Mondhatnánk és okkal, ez nem tartozik ránk, francia belügy, ha a részletkérdések között nem szerepelt volna olyan is, amely párhuzamba állítható bizonyos magyar vonatkozásokkal. Goromba volna az elutasításokat ráhúzni Orbán Viktor személyes jellemzőire, de akad közöttük egy, amely mindenképpen alkalmas rá. Ugyancsak a túlnyomó többség, 78 százalék veti el Copét, abból a megfontolásból, hogy nem őszintén és nem hatásosan száll szembe az ottani Nemzeti Fronttal, mint föntebb láthattuk, még a Jobbikot is eltaszító kinti szélsőjobboldallal. Franciaországban csupán három esztendő múlva lesznek államfői és parlamenti választások, de máris kulcskérdésnek számít, hogy a magát konzervatívnak föltüntető tömörülés mennyire számít a szélsőjobboldali voksokra. Nos, Copé magatartása minden erőszakolt párhuzam nélkül is fölöttébb ugyanaz, mint nálunk Orbán Viktoré. Gondosan tartózkodik attól, hogy e tábor követőiről a legcsekélyebb zokszót is ejtse, suba alatt még udvarol is nekik, számít rá, sikerülhet tőlük annyi százalékot elcsenni, amennyi elég lehetne áhított céljához. Erről is mondtak elmarasztaló ítéletet azok a megkérdezett franciák, akiknek 78 százaléka szerint Copé ravaszul kétszínű.
A két demokrácia, (a francia és a magyar) egyértelmű megkülönböztetésére is vannak azonban érdekes számok. Az UMP jobboldali párt, de nem úgynevezett elnök centrikus, nem vitathatatlan "vezér" áll az élén, még ha formailag kongresszus választotta is meg őt. A BVA fölmérése szerint a faggatottak 75 százaléka látná szívesebben 2017-ben konzervatív jelöltként az elnökválasztási listákon Alain Juppé volt külügyminisztert, 63 százalékuk viszont François Fillont, az előző kormányzat miniszterelnökét. Egyszerűen azért, mert mérsékeltebbnek, józanabbnak, az árnyaltságot jobban érvényesítőnek ismeri őket, és konzervatív politikusként szívesebben üdvözölne az állam élén olyan férfiút, amilyen nőben Angela Merkel. Számukra a jobboldaliságnak nem szükségszerűen az erő, a hajlíthatatlanság, a minden mást elutasító makacsság a kívánatos formája, hanem a kompromisszum készség, a demokratikus politikai alku. Érdekes jelenség, hogy a most vitathatatlanul népszerűtlen François Hollande-ot is 47 százalék, tehát megközelítően a fele arány látná szívesebben változatlanul a köztársaság élén, mint az ellenlábasait fölfalni kész jelenlegi UMP pártelnököt. Nem újdonság, hogy az 1990-es rendszerváltásoknak van egy olyan vonásuk is, amely bizonyos mértékig megőrizte a távolságot a korábbi nyugat-európai hagyományos demokráciák és a közép-európai parlamentarizmusok között. Ha nem így volna, Orbán nem hirdethetne engesztelhetetlen harcot olyan európaiakkal szemben, akik végtére is a szövetségeseink.
