Veritas – in vino

Felteszem, 1956-ot is kutatni fogja a Veritas néven most megalakulni szándékozó intézet, amely hivatalosan jövő januártól gazdagítja majd a 20. század történéseit vizsgáló, s rövid időn belül sorrendben negyedikként létrehozott történelmi kutatóintézet. Igaz, rosszhiszemű irigyek szerint ezek a milliárdokért létrehozott intézmények nem annyira a tudomány céljait szolgálják majd, hanem a Fidesz értelmiségi holdudvarának kifizetőhelyeként funkcionálnak, de mi ne dőljünk be a hangulatkeltésnek. Higgyünk inkább Lázár Jánosnak, a Miniszterelnökséget vezető államtitkárnak, aki szerint az új kutatóintézet feladata lesz „a magyar közjogi hagyományok méltó módon történő bemutatása, valamint az elmúlt másfél évszázad sorsfordító politikai és társadalmi eseményeinek hiteles, torzításmentes feldolgozása.”

Kérdezhetnénk ugyan némi gyanakvással a hangunkban: miként végezheti munkáját hitelesen és torzításmentesen egy olyan intézmény, amelynek kutatói között egyetlen független értelmiségit sem találni, de ne ragadjunk le a részleteknél. A jövőre 260 millió forinttal útnak induló intézet feladata egyébként sem valamiféle akadémikus kutatási eredmény feltárása lesz, hanem a napi politika számára kell használható szellemi muníciót szolgáltatnia. Hogy egy minapi példával éljünk: az olyan bölcs politikusi megállapításoknak kell majd a tudomány eszközeivel „megágyaznia”, mint amilyennel Pálffy István KDNP-s képviselő kápráztatta el a héten parlamenti hallgatóságát. Nevezett honatya, némileg elrugaszkodva szűkebb szakterületétől, a gasztroturizmustól, s a kiváló magyar borok népszerűsítésétől, a történelem sikamlós terepére tévedve állította: „1956 keresztény indíttatású volt és a forradalom a szabad vallásgyakorlásért is harcolt!” Mondta mindezt színjózannak tetsző állapotban, s csak rosszhiszemű irigyeiben keltett némi déja vu érzést, akik szerint ilyen sületlenséget már hallottunk nevezett úriember szájából, de akkor állítólag a bor beszélt belőle. In vino volt.

Magunk a nevezett kérdésben nehezen tudnánk igazságot szolgáltatni, hiszen történelmünk e sorsfordító periódusában az általános iskola padjait koptattuk. De legalább már éltünk. Ellentétben Pálffy képviselő úrral, aki csak a forradalom után látta meg a napvilágot. Olvasmányélményeink viszont nem igazolják keresztényi hevületében a szerepét némileg túljátszó KDNP-s képviselőt. S azok az atyai jóbarátaink is némileg más képet festettek előttünk ’56-ról, akik felnőttként élték meg a forradalom dicső napjait, vagy éppen szabadságharcunk eltiprói elől, az életüket mentve emigráltak külföldre. Tőlük úgy értesültünk, hogy 1956 különlegességét éppen az adta, hogy az abban részt vevők felül tudtak emelkedni osztályszemléletükön, önös érdekeiken. Az „aki magyar velünk tart” jelszó éppen annak a kifejeződése volt, hogy a forradalom céljaiban mindenki egyetértett: a Mindszentyt éltető katolikus hívő éppúgy, mint a Rákosi-rezsimben csalódott reformkommunista.

Értjük, persze, Pálffy képviselőt az aggasztja, hogy még mindig van olyan nemzeti ünnepünk, amelyen nem az ánti-Magyarország történelmi idoljait, Horthyt, a Tiszákat és Bethleneket éltetjük, de még Minszentyt sem tudjuk odahazudni ’56 hősei közé. S akármerről próbáljuk is kozmetikázni a forradalmat, Nagy Imréről, Maléterről, Gimesről, Losonczyról, Szilágyiról nehéz lenne azt állítani, hogy a keresztény szellemiséget képviselték.

Nem. Ők, fájdalom, kommunisták voltak. S szerették a hazájukat. Benne, persze, a keresztényeket is.