Legyünk tekintélytisztelők. Ne alkalmazzuk nyomban a magyar közmondásnak azt a durva formáját, amely azt vallja, könnyebb utolérni "valakit", mint a sánta kutyát. Különösen mellőzzük ezt, ha történetesen kormányfőről van szó. Orbán Viktorról. Miniszterelnökünk nevezetes októberi londoni beszédét pécézte ki a párizsi Le Monde-nak önmagában is tekintélyes heti melléklete, a "géopolitique" című, amely nyolc oldalba sűrítve, a legrangosabb szakértők tollából elemzi a nemzetközi élet figyelemreméltó eseményeit. Legutóbbi számában, méghozzá első oldalán, amolyan vezércikkszerűen foglalkozott ezzel a londoni hitvallással, azzal az indítással, "Orbán szerint a jóléti állam végét járja". Az elemzés megjegyzi, hogy ezt a beszédet a kormányfő több szempontból is kiemelkedő jelentőségűnek tartotta. Egyfelől a helyszín miatt, hiszen a Chatham House nem akármilyen fórum, a törzsközönsége már önmagában is exkluzívvá teszi, másfelől Orbán alaposan megszerkesztett mondanivalójával "betörni" igyekezett a nyugati szellemi világ egészébe. Különösen a brit szigetországban, amelyről mostanában köztudott, hogy tory kormánya, hozzá hasonlóan nem különösen lelkesedik az európai eszméért, jelesen az Unióért.
Nos, az említett vezércikk, indításképpen jellemzi a szónok egyéniségét is. Amolyan "kénköves személyiségnek" állítja be, francia kifejezéssel "sulfureux"-nek, finomabban fölfoghatjuk "renegát", a politikai színét változtató férfiúnak is. De, hogy könnyebb legyen az értelmezés, a szerző hozzátette, Orbán Viktort gyakran könnyű túlzásokra ragadtatta a hazafias buzgalom. És példaként nyomban meg is említette, hogy a kormányfő válogatott közönsége előtt azt fejtegette, a magyarok találták föl a szövegszerkesztőt, a golyóstollat és a kávéfőző espresso masinát. Oda biggyesztette azt is, utánajárt, gondos szemlélődés után kiderült, hogy a teljesítményből csupán a golyóstoll az igaz. Hiteles magyar szellemi csúcsteljesítmény, egy Bíró László nevű, eredetileg Schweigerként, a Nagymező utcában született volt újságíró alkotta meg, aki révén világszerte évtizedekig "Bíró-pennek" is hívták. A Le Monde tehát egyáltalán nem gorombán cáfolja Orbánt, inkább finoman, úgy Garay János módra, a Háry történet szemtelen diákjaként, "nagyot prüsszente rá", amikor az obsitos kissé kiszínezi a valóságot.
Eddig azonban tekinthetjük akár könnyed csipkelődésnek is a Le Monde megjegyzésit. A java ezután következik. Az elemzés szerint a Londonban elhangzott szavakat előadója amolyan vádbeszédnek szánta az Európai Unió és vezetői ellen, még ha fájdalmas lehet fölismerni ezt. "Érdemes munka", íratott le a párizsi lap mellékletében, telezsúfolva kicsinosított jelzőkkel. Ebbe tartozik bele az is, hogy idejét múlta az egyebek között európai fogantatásúnak is tartott jóléti állam, amely túlhízta magát, a helyét az utóbbi hetekben itthon is annyit hangoztatott "munka alapú" társadalomnak kell elfoglalnia, erős állami vezetéssel, határozott ideológiát követve. És itt érkezik el, amit kivált a Le Monde-ban érdekes olvasni, ha jól ismerjük legendás alapítójának az életútját. Az illető urat Hubert Beuve-Mérynek hívták, erősen keresztény-katolikus meggyőződésű volt, a diplomáját is egyházi tudományos intézményekben szerezte. A háború után De Gaulle tábornok, aki köztudottan maga is mélyen keresztény-katolikus politikusként szerepelt, még miniszterelnökként azért hívta őt magához, hogy fölkérje, ilyen szellemiségű napilapot indítson útjára. A korábban kiváló hírű Le Temps helyett, amely a német náci megszállás idején szolgalelkűségével lejáratta magát, a minőségére azonban nagy szükség volna demokratikus országban is. A két férfiú találkozója után így született meg a Le Monde, amelynek idestova nyolc évtizedes múltjáról fölösleges minden jelző. Hubert Beuve-Méry, amint azt De Gaulle tábornoknak ígérte, keresztény-katolikus napilapot teremtett belőle, amíg az élén állt ehhez is tartotta magát, ilyen gárdát toborzott. És noha azóta a lapot egyes gonosz indulatúak igyekeznek "balliberálisnak" föltüntetni, hű maradt alapeszméjéhez, jóllehet az utódok követik a korszellemet, az Európa-gondolatot is zászlajukra tűzik.
Mindezt azért érdemes megjegyezni, mert a legutóbbi "géopolitique" melléklet zárógondolatként azt analizálta, hogy Orbán Viktor a magyar demokrácia spirituális háttereként a konzervatív, hazafias, keresztény eszmevilágot jelölte meg a Chatham House hallgatósága előtt. Olyan rendszerként, amelyben az "otthon, az egyház, a család és a nemzet fogalmának" kell kitüntető, mondhatni akár kivételes szerepet játszania. És mintegy megerősítésként, a legutóbbi napokban is erőteljesen azt hangoztatja hazai közönsége előtt, szerinte az Unió már indulásakor azzal rontott el mindent, hogy alapokmányában mellőzte a keresztény eszme hangsúlyozását. Ehhez hozzátehetjük, hogy az alapító atyák között ott volt az erősen kereszténydemokrata meggyőződésű francia Robert Schuman, a Konrad Adaneurrel jó viszonyban lévő német Walter Hallstein, hogy ne is említsük az olasz Alcide De Gasperit.
A Le Monde azonban nem csupán legendás múltjáról közismert, hanem arról is, hogy az ítélkezéseiben kitüntető helyet kap a szarkazmus, az epésen gúnyos hangnem. Nos, Orbán Viktornak az európai keresztény hagyománynak a demokráciában betöltött fontosságához tömören, cifrázás nélkül mindössze annyit fűz hozzá, kár, hogy a történelemben létezett, és a mai napig ugyancsak méltányolt athéni demokrácia is.