Egymáson átgázoló korban élünk

A Spinoza Színházban játssza újra Vári Éva a Rose című monodrámát. A színésznő szerint olyan időket élünk, amikor Rose élete újra átgondolásra érdemes. Végig kellene gondolni, hogy emberek miként bánnak egymással. Tudomásul kellene vége venni, hogy nincs olyan eszme, vagy vallás, amelynek az érdekében egyetlen embert is meg lehetne ölni.

- Tavaly májusban, amikor bezárt a Budapesti Kamraszínház, ahol a Rose című monodrámát több mint százszor játszotta, gondolta, hogy valahol ismét műsorra tűzik a darabot?

- Nem. A Budapesti Kamaraszínház bezárása annyira mélyen érintett, hogy arra is gondoltam, az egész pályát abbahagyom. A fenntartó nem is indokolta meg egyértelműen, hogy miért született meg ez a számunkra felfoghatatlan döntés. Telt házzal játszottunk, azt éreztük, hogy sikeresek vagyunk.

- A bezárás előtt egy idővel már lehetett érezni, hogy veszélybe került a teátrum.

- Mi a legutolsó percig bíztunk abban, hogy megmenekülhet a színház. Nem hittük el, hogy ezt meg lehet csinálni. Emlékszem, amikor utoljára játszottam a Budapesti Kamarában az Edith Piafról szóló estemet a zenekarral megbeszéltük, hogy a következő előadáson jövő pénteken találkozunk. De addigra már nem volt színház, egyik napról a másikra lakatot tettek az ajtajára. Az ember rá kell, hogy eszméljen arra, hiába töltött el több évtizedet a pályán, hiába vannak díjai, bármikor feleslegessé válhat. Szembe kell azzal néznie, hogy nincs rá szükség. Az embereket minden szakmában a munka tartja életben, és ez így van a színész esetében is. Ennek ellenére azt gondoltam, hogy jó volt, szép volt, de én ezt most abba fogom hagyni.

- És jött a megmentő, Orlai Tibor producer személyében.

- Hát így is mondhatjuk, Orlaival régi munkakapcsolat fűz össze minket. Ő a producere többek között a Hat hét, hat táncnak, amely túl van a 250.előadáson, a bezárás után felhívott és felajánlotta, hogy ha a Piafra van érdeklődés, átveszi és tovább játszhatom, de mindenképp elbúcsúzhatok a zenekaromtól és a közönségtől. Búcsú helyett az elmúlt egy évben harminc előadást tartottunk belőle.

- Orlai Tiboron kívül más is megkereste?

- Senki más nem keresett. Sok színházból elküldik az embereket, korombeli színésznőnek nem is akad igazán szerep, csak ha az igazgató kifejezetten miatta elővesz egy darabot. Orlai Tibor így dolgozik, bizonyos színészeknek keres lehetőséget, részben ezért tud sikeres lenni, mert megtalálja az adott szerepre a megfelelő színészt.

- A Rose-t miért veszik újra elő?

- Ezt a darabot a Budapesti Kamaraszínházban, bár még lett volna rá érdeklődés, de levettük a műsorról. Úgy éreztem eleget játszottam, és tehernek látszott, hogy egy könyvnyi szöveget a fejembe tartsak, ezért fájó szívvel megváltam tőle. De nemrég Orlai Tibor azt javasolta, hogy állítsuk újra színpadra, mert olyan időket élünk, amikor Rose élete újra átgondolásra érdemes. Végig kellene gondolni, hogy emberek miként bánnak egymással. Tudomásul kellene vége venni, hogy nincs olyan eszme, vagy vallás, amelynek az érdekében egyetlen embert is meg lehetne ölni.

- Ez a darab a XX. századról szól, benne a holokausztról is.

- Rose túléli ezt a borzalmat, de a családjának több tagja nem. Ő a bölcsességének is köszönhetően mindenhonnan megmenekül. Amerikában új életet kezdhet, karriert csinál. De amikor már azt hiszi, hogy bizonyos dolgok nem ismétlődhetnek meg, a békét, az elfogadást hirdeti, arra próbálja rávenni embertársait, hogy ne üldözzük, ne gyötörjük egymást, akkor az unokája ugyanazt csinálja egy másik emberrel, amit az ő kislányával csináltak. A történelem ismétlődik, az emberek semmiből sem tanulnak. Jugoszlávia nem annyira rég esett szét, szomszédok estek egymásnak. Nem tudom, mi kell ahhoz, hogy kimondjuk végre: nem akarunk többé háborút!

- A nyugalom, a harmónia helyett naponta tapasztaljuk, hogy erősödnek a szélsőséges eszmék, indulatok.

- Nagy baj, hogy soha semmit nem beszélünk ki. Nem beszéltük ki a Trianont, a holokausztot. Nem beszélünk semmiről. Az emberek érzelmileg politizálnak, pillanatok alatt be lehet rángatni őket valamilyen szélsőséges eszme mellé. Sokszor nincsenek is tisztában azzal, hogy mit képviselnek. Anélkül bélyegzik meg egymást, hogy előtte átgondolnák, mit is állítanak, például nagyon gyorsan kimondják egymásról, hogy hazaáruló. Lehet, hogy, csak azért mert a másik eltérően gondolkodik valamiről. Elvadult korban élünk, csak akkor érezzük, hogy nekünk van igazunk, ha előtte a másikon keresztül gázoltunk.

- A színház tehet valamit ez ellen?

- Felhívhatja a figyelmet arra, hogy muszáj beszélnünk egymással, még akkor is, ha nem értünk egyet. Kell, hogy legyen türelmünk egymásra. Kellene végre egy kis nagyvonalúság.

- Kik a felelősek ezért a helyzetért?

- A politikusok napi politikai érdekek miatt gerjesztik az indulatokat. Hiányzik az igazi államférfi, aki nem pillanatnyi politikai vagy pártérdekek alapján cselekszik. Aki tudatában van azzal, hogy egy kimondott szó mennyire mérgező tud lenni, vagy egy embert tönkre lehet azzal tenni, hogy valahová becímkézik. Az emberek sokszor csak elszenvedői a politikának, nem ő értük csak az ő nevükben történnek a dolgok.

- Mit gondol arról, hogy a hazai színházi élet is egyre inkább átpolitizálódik?

- Sok mindent nem értek, például azt, hogy egy szakmának miért kell két színházi érdekvédelmi szervezet. Szerencsére mi még okosabbak vagyunk, és ha színpadra lépünk, nem a másik pártállásával foglalkozunk.

- Ez biztos így van, miközben például a Nemzeti Színház új tagjai közül többüknek köztudott a pártszimpátiája.

- Újra illik kebelbelit hívni egy színházhoz, de ezt a folyamatot nem a színészek gerjesztik. Egy művészembernek egyik politikai oldalhoz sem szabad elköteleznie magát.

- Ön vigyázott arra, hogy sehová se sorolják be?

- Hívtak pártrendezvényre szavalni, mindig nemet mondtam.

- A Nemzeti Színházban az Alföldi-időszakban látott előadásokat?
-

Szinte minden bemutatót láttam. Irigykedve néztem, mennyire összecsiszolódott az elmúlt években a társulat. Mekkora vehemenciával akartak kifejezni valamit. Alföldit azzal vádolták, hogy csak a mocskot akarja bemutatni, ez hülyeség, az élet ilyen és nem csak abból áll, hogy szeretjük egymást gyerekek.

- Mi a véleménye arról, hogy a Nemzeti Színház új igazgatója mégis azt szeretné, ha pozitív gondolatokat jelenítenének meg a produkciókban?

- A drámai helyzet a negatívumokkal való szembesítést jelenti, e nélkül nincs színház. Én átéltem azt, amikor csak szocialista realista darabokat lehetett játszani, ahol minden nagyon jó volt, mindenki százhúsz százalékot termelt. Nem kellene idáig visszamenni.

- Lehet ezen a helyzeten változtatni?

- Ha a közönség az ilyen színházra nem vevő, akkor nem megy oda. A színész viszont kiszolgáltatott, mert ebből él. Kevesen vannak olyan helyzetbe, hogy megőrizzék a függetlenségüket és nemet mondjanak egy felkérésre, egy ajánlatra.

- Nem mindig istenkísértés kiállni egyedül a színpadra?

- Dehogyisnem. Nem is tudom, honnan van ehhez bátorságom, hogy elhiggyem, engem lehet nézni másfél órán keresztül. Amikor nincs az ember mellett semmilyen mankó. Csak én vagyok felelős egy előadásért.

- De biztos nem véletlen, hogy így alakult?

- Valószínű, mert soha nem kértem magamnak monodrámát. Ha elsőre megbuktam volna, biztos nem ajánlanak fel újabbakat.

- Szakmailag most, hogy érzi magát?

- Már annyi idős vagyok, hogy nem tudok annyit játszani, mint régen. Éppen elég annyi előadás nekem, amennyi most van. Ha még kapok új feladatot, annak nagyon örülök, ha nem akkor azt is tudomásul veszem.