Előfizetés

Kínzó kérdés

Tisztelt képviselő urak és hölgyek! Ritkán adódik, hogy az önök nagyrabecsült tevékenysége kiverje nálam a közömbösség biztosítékát, s arra ösztökéljen, hogy levelet írjak. Az ok roppant egyszerű: rólam ugyanis megfeledkeztek, amikor az új közüzemi számlák formátumáról és színösszetételéről döntöttek.

Tudom, hogy a közért való szüntelen munkálkodásuk közepette bocsánatos bűn az ilyen feledékenység. S nagyra értékelem, hogy eközben olyan világmegváltó tettet hajtottak végre, mint a közüzemi számlák új look-jának megtervezése. Különösen üdvözlendőnek tartom az új számlaformákon alkalmazott betűméret megnövelését. A 11-es betűméret már az én fáradt szememnek is megfelel, bár ha engem kérdeznek, nem a Times New Romant javaslom betűtípusnak, hanem az Albertus Extra Boldot, esetleg az Arial Black-et.

A legjobban azonban Németh képviselő úr azon tehetsége ragadott magával, hogy ő képes színekben álmodni. Ha engem kérdeznek sem tudtam volna jobb színjavaslattal előállni, mint ő, aki az áramszámlát korall színűnek álmodta meg. Tetszik a gázszámla sötét-narancs színe is, bár olykor összetéveszthető a Fidesz logójának színével, s ha a számla értéke túl magas, könnyen elragadtatja az ember magát, ami nem szerencsés a Fideszre nézve. Kicsit elgondolkodtam, hogy a távhőszámla esetében tényleg a halvány szilvakék-e a legmegfelelőbb szín, már csak azért is, mert kékes árnyalatában összetéveszthető a vízszámlával, s nem lenne-e jobb az epezöldet használni valamelyikre. De aztán elhessegettem az akadékoskodó gondolatot, látván, hogy a szemétszámlához a lehető legszebb színt, a lime zöldet álmodták. Egyedül a kéményseprés számlájának színjavaslatát nem tartom szerencsésnek. S nem csupán azért, mert a formabontást, a fekete szín mellőzését túl bátornak tartom. Inkább az zavar, hogy a rezsibiztos álmában itt megint a sárga úszott be a képbe, amiből egy kicsit már sok nekünk.
De még ezt is elnéztem volna Németh képviselő úrnak, ha meg nem feledkezik rólam. Most hát azt a kínzó kérdést teszem fel a legnagyobb tisztelettel: mi lesz velünk, színtévesztőkkel?

Fideszes botlóakna

Barátom felesége évekig várt csípőprotézis műtétre Nyíregyházán, együtt élve a fájdalommal. Lassan a sorállásban a feleség következett volna műtétre, amikor meghalt. Természetesen erre sokan azt mondhatják, egyéni tragédia. Más kérdés, hogy a lelket is kínzó szenvedés mennyit vesz el egy ember életéből. Talán az örömöket, talán a kedvet, talán mindent.
Az említett eset nem egyedi a szabolcsi megyeszékhelyen. Megjegyzendő, hogy senki nem gondol orvosi hibára, nem lehet az itt sem ismeretlen orvosi elvándorlás számlájára írni, az ok: létezik egy szabály, a teljesítmény volumenkorlát (TVK). Ha a kórház efölött végez műtétet vagy beavatkozást, akkor azt az egészségpénztár nem fizeti ki. Szigor a köbön. A kórház mit tehet? A sürgős és életmentő műtétek, TVK ide vagy oda, nem maradhatnak el, a többinél meg nő a sorállás. Egy térdprotézis-műtétre három és fél évet kell várni, ha nem válik időközben járóképtelenné a beteg.

Az egészségpénztár szűkmarkúsága mélyebb gondokat takar. Hat évvel ezelőtt a Gyurcsány-kormány úgy próbálta kiegyensúlyozni az egészségügy finanszírozását, hogy néhány kórházat, vagy kórházi osztályt be akartak zárni, s némi hozzájárulást elvártak a betegektől is. Ez volt a vizitdíj és a kórházi napidíj. Tizennyolc milliárdot terveztek ebből évente. A vizitdíjat és társait a Fidesz politikai céljaira használta föl, s egy demagóg népszavazást kezdeményezett. Igazából semmi törvényes alapja nem volt ennek a népszavazásnak, még akkor sem, ha az Alkotmánybíróság átengedte. "Ne fizessünk!" - ez volt a szociális népszavazás dicső jelszava, s a többség kacagva voksolt is ellene. A kormánynak el kellett törölnie az egészségügy talpra állítására szánt hozzájárulásokat. A 2008-as népszavazás azonban az Orbán-kurzus számára botlóaknának bizonyult. Most akad meg a lábuk a drótokban, s most robbannak a következmények.

Eladósodtak a kórházak, méghozzá annyira, hogy a szállítóik, főként a gyógyszerellátók, csakis készpénzért hajlandók teljesíteni a megrendeléseket. Októberben olyan kormányzati javaslat született, hogy a kórházak a június végén nyilvántartott, lejárt tartozásaiknak 77-80 százalékának ellenértékét megkaphatják, ebből a pénzből az áprilisig felhalmozott adósságokat lehet kifizetni. A fél évvel korábbi számlákat! A kórházigazgatók nyomban jelezték, hogy ha ezt nem kíséri a gyógyítási díjak emelése, az adóssághegy újra nőni fog. Többnyire a háziorvosok is lélegeztető gépen kínlódnak a szűkösen mért bevételeikkel - mondják szakértőik, de ez egy másik téma lehetne.

A baj persze jóval bonyolultabb egy vizitdíjnál. Roppant módon megváltozott a gyógyítás. "Ma minden technikaizálódott, ma hihetetlen drága vizsgálatok, drága kezelések vannak, ezt nem lehet 160 helyen fenntartani… 80-100 kórház elegendő volna a 160 helyett… A fizetésemelésekhez meg lett volna a fedezet, ha bezártunk volna 60-80 kórházat." (Rádai Eszter interjúja prof. Repa Imre kórházigazgatóval - Mozgó Világ, 2008/5. szám.) Az önkormányzatok azonban tíz körömmel ragaszkodtak számos kisvárosi kórházhoz. Az Orbán-kurzus államosította ezeket, s joggal gondolta az ember, mindez a betegek érdekében történik, ezentúl csak az számít, hogy meggyógyulunk-e a kialakítandó poliklinikákon. Hát ez nem jött be. Maradtak a kicsik, legföljebb holdinggá szervezték őket, mint tették Szabolcsban is. Lassanként mégis kiderült, hogy az egészségügy így finanszírozhatatlan, s erre legelőbb az orvosok egy része jött rá. Aki tehette, elment boldogabb országokba.

Most a vizitdíjat említeni sem szabad. Más megoldást próbálnak, például a hálapénzt. Hogy azt itt meg ott törvényessé teszik. Sőt, ott tartunk, hogy már népszavazást is emlegetnek e nemes ügyben. A magyar ember biztosan fizetni akar - a vizitdíj többszörösét -, hátha azzal megvásárolhatja orvosa jóindulatát. Csakhogy furcsa dolog ez a hálapénz. Az orvos hatóság is. Döntése nyomán állami támogatások illetik meg a beteget. Olykor táppénz, máskor támogatott gyógyszerek, netán beutaló, utazási költségtérítés... Fel sem tudom sorolni az összest. Ezek együttes összege százmilliárdos számla. A témáról néhai Ádám György professzor alapos könyvet írt. (Az orvosi hálapénz Magyarországon - Magvető, 1986.) A hálapénz szerinte vesztegetés, annak is, aki adja, s annak is, aki elfogadja. Mondják erre: utólag biztosan jogos. Vannak kórházak, ahol célszerű orvost "fogadni", méghozzá előre, s nem krajcároskodva ám! Utólag jogos a "köszönet"? A bíró is hatóság, érdekes lenne, ha ilyen alapon az ítélet után a kedvezményezettől paraszolvenciát kapna.

Úgy tűnik, a hálapénz jogászi megítélése azóta sem változott. Csakhogy az egészségügy nyavalyái ettől sem fognak begyógyulni, de még csak enyhülni sem. A rendszer alapos reformokra szorulna, s nemcsak azokra, amit a keservesen őszinte prof. Repa interjújából idéztem. Immár nem háromszáz forintos vizitdíjra volna szükség, hanem a többszörösére. És például valós tulajdonosra várnak a kórházak, mert se az állam, se az önkormányzat nem az. Általános betegbiztosítás, és jobb szemlélet kellene, mert egy ország megítélése alapjaiban függ attól, miként bánik az öregekkel és a betegekkel.
Ez utóbbi minősítés az Orbán-kurzust eddig sem érdekelte, s ezen aligha fog változtatni.

Így érnek véget az álmok

A fiatal, ambiciózus politikusnak volt egy álma. Az, hogy miután hazája megszabadult a szovjet köteléktől, új korszakot nyitva végigvezeti a társadalmat a demokrácia útján. Ennek az álomnak azonban volt egy feltétele: a hatalom megragadása. Nem kellett olyan sokat várnia arra, hogy megkaparintsa. Innen azonban, mint gyakorta a szép álmok, sötét mezőkre vezették. Mielőtt bárki azt hinné, hogy Magyarországról akarok írni, sietek megjegyezni, hogy Grúziáról és egykor oly népszerű, lánglelkű vezéréről Mihail Szaakasviliről van szó, de nem csalódik, aki hasonlóságot keres és talál az ottani és az itteni történések között.

Miheil Szaakasvili, akit a 2003-as rózsás forradalom emelt a magasba, 2004 januárjában már beülhetett az államfői székbe, és ott is maradt egészen mostanáig. Nem volt eredménytelen politikus. Évekkel ezelőtt még arról cikkeztek a nyugati fővárosokban, hogy Grúzia demokratikus intézményeivel, nem lebecsülendő gazdasági eredményeivel, liberális reformjaival jó értelemben különbözik a térség tekintélyuralmi rendszereitől. Szaakasvilit azonban megrészegítette a hatalom mámora, egyre terhesebbé vált számára a demokráciával járó kompromisszum-keresés kifinomult politikája. Elvesztette realitásérzékét, egyre harciasabbá vált. Az Oroszország elleni szabadságharcában, amelyet Dél-Oszétia visszaszerzéséért indított 2008-ban, csak egy valamit felejtett el: ránézni a térképre, kivel áll szemben.

Megalázó veresége sem billentette helyre, minden dühével az ellenzék ellen fordult. 2011-ben a demokrata tábor egykor istenített vezére, már karhatalmat vetett be a tüntetők ellen, akik éppen a demokráciát kérték tőle számon. A paranoiás félelem a hatalom elvesztésétől, arra sarkallta, hogy tőle eltérő véleményt megfogalmazó legközvetlenebb embereivel is leszámoljon: akinek nem sikerült idejében elmenekülnie, az a kínzásokról hírhedt börtönökben kötött ki.

A tömegdemonstrációk hajdani hőse lenézéssel nyilatkozott az utcára vonuló tízezrekről, azokról, akiknek nem is olyan régen még a győzelmét köszönhette. Eszköztárában megjelent a rendkívüli állapot kihirdetése, a megfélemlítés, az erőszak és a zsarolás. Volt védelmi minisztere politikai riválisainak megöletésével vádolta meg. Hab a tortán: a "szerény demokrata" családjával mérhetetlen vagyont szedett össze, miután állami pénzeket magáncélokra fordította. A Nyugat egykori kedvence egyre nagyobb tehertétellé vált, amit mi sem jelez jobban, mint hogy, amikor 2011-ben Budapesten kitüntető tisztelettel fogadták Szaakasvilit, Tbilisziben véres összecsapások zajlottak az elnök diktatórikus módszereit elítélő tüntetőkkel.

Nekünk különben sincs szerencsénk a baráti találkozókkal. A tavalyi grúz parlamenti választások előtti napokban a magyar miniszterelnök Szaakasvili pártja mellett kampányolt Tbilisziben. A párt vesztett, Szaakasvili azonban a mostani elnökválasztásig megtarthatta posztját. A kormányzó Grúz Álom jelöltje, Giorgi Margvelasvili mostani nagyarányú győzelmével új korszak kezdődik Grúziában. Ma már nem az a kérdés, hogy maradhat-e a politika színpadán Szaakasvili, sokkal inkább az, elítélik-e a jogsértésekért, vagy pedig hagyják, hogy az Egyesült Államokban keressen magának az elnöki szék helyett egy szerényebbet, valamelyik ügyvédi irodában…
Még egyszer mondom: a történet egy grúz elnökről szól.