Amihez ér, jazzé válik

Publikálás dátuma
2013.11.15 15:49

Sárik Péterről tudjuk, hogy amihez ér, jazzé válik. Így történt ez tavaly a négy hónap alatt bearanyozódott Jazzkívánságműsor lemez gyöngyszemeivel - Mozart, Beethoven klasszikusaival, de említhetnénk a Queen vagy a Massive Attack slágereit is. November 18-án 20.00 órától ismét érdemes kívánságokkal felszerelkezve érkezni a Budapest Jazz Clubba – elképzelhető ugyanis, hogy éppen az Ön kedvence kerül majd rá a Sárik Péter Trió második Jazzkívánságműsor lemezére. A Jazzkívánságműsor vendége Micheller Myrtill lesz.

„Folytatom a hagyományt, és zenésztársaimmal ismét megvalósítunk egy lemeznyi közönség kedvenc kívánságot – meséli Sárik Péter jazz- zongoraművész. Két kiváló kollégámmal teljesítjük saját stílusunkban a kéréseket - Fonay Tibor basszusgitározik és bőgőzik, Gálfi Attila pedig dobol. 

Sárik Péter egyelőre nem árulta el, milyen meglepetéssel készül, de az egyik kottája hátulján egy dallistát sikerült meglesnünk, olyan nevekkel, mint Lana Del Rey, The police, Alphaville.

 

Sárik Péter a petersariktrio@gmail.com címen várja a közönség kéréseit.

Szerző

A tökély démonai

Publikálás dátuma
2019.03.19 15:23
Földényi F. László új esszéje a mértékvesztettség sajátos változatát tárja elénk
Fotó: Libri
Földényi F. László László kötetéből kiderül, hogy a tökéletesség iránti megszállottság miként vezethet embertelen következményekhez.
„Semmit ne fölöttébb” – óvott esztétikájában egykoron Berzsenyi a túlzásoktól. Földényi új esszéje mindenekelőtt épp a mértékvesztettség sajátos változatát tárja elénk. A gondolatmenet komoly művészet- és kultúrtörténeti példatárra alapozódik: az eszményi város reneszánsz terveitől, majd a felvilágosodás hasonló épületeitől a szovjet sztálinista mintatelepülésekig, Hitler és Speer Germániájáig. Sőt – ad abszurdum – az auschwitzi haláltábor barakkrengetegéig, precízen átgondolt és kivitelezett krematóriumáig. A szerző szerint az eszményire való végletes törekvés, benne a tökélyre vitt rend ellentétes az emberi természettel, teljességgel életidegenné válik, ekként az „eleven halál” tereit hozza létre. A sokszínűség, az esetlegesség radikális száműzése pedig szükségképp az erőszak, a kíméletlenség elszabadulását feltételezi. Az ideálisnak szánt tér együtt jár az átláthatósággal, valamilyen katonás sarkossággal: ennyiben a reneszánsz várostervek vagy a neoklasszicista épületvíziók hasonlóságot mutatnak Bentham eszményi börtönének ötletével vagy akár a fölépített bécsi elmegyógyintézet ideális formájával. Az élet természetes kavargásának, kaotikusságának kiküszöbölése előhívja a totális fegyelem, az ellenőrzés, a felügyelet követelményét. „Az élet ronthatatlansága a cél. Az eredmény: síremlék, börtön, bolondokháza, lakótelep.” A mű hajlékony érvelése nem állít olyasmit, hogy – profán fogalmazással – a reneszánsz és a felvilágosodás, mint komplex történeti rendszer, bármilyen módon a nácizmushoz vezetett. – „Olyan, mintha…” – ilyen típusú grammatikai fordulatokra épül az interpretáció, különnemű művészeti élmények, történeti ismerethalmazok közötti asszociációk lendítik előre az esszébeli gondolkodást. Az absztrakciók világában járunk tehát, ahol egy-egy korszak kiemelt ismérve mégiscsak megfeleltethetővé válik tőle gyökeresen különböző periódusok sajátosságainak. A reneszánsz festmény a haláltábor krematóriumának. S az általánosság szférájában, az elvont emberi természet baljós jegyeinek közegében merülhet föl időről időre a komor sejtetés: „A 20. század a maga addig elképzelhetetlen rémtetteivel nem lerombolta azt, ami korábban ’teljesnek’, ’hibátlannak’ látszott, hanem ellenkezőleg: beteljesítette. Hiszen a történelem, Hegel kifejezésével, mindig is mészárszék volt.” A folyamatos rombolás, pusztulás bizonyossága nyomán vetődhet föl a gyanú: a história végső soron csak ismétli önmagát. A nagyra törő emberi tettek pedig a hiábavalóságok hiábavalóságai. Van végül az esszének egy rezignált és feltétlenül megszívlelendő létfilozófiai vonulata is: a tökéletesség tervei a múlandóságunkkal dacoló öröklétet áhítják. De paradox módon az életszerűség kiiktatásával éppen a halál emlékműveivé változtak.  Infó:  Földényi F. László: Az eleven halál terei Jelenkor, 2018.
Frissítve: 2019.03.19 15:23

A barokk mesterei

Publikálás dátuma
2019.03.19 14:44
Képünk illusztráció
Fotó: Shutterstock
A XVI. század utolsó, és a tizenhetedik század első évtizedeiben indult diadalmas hódító útjára a barokk művészet, és érzelmi töltetével különösen a zene bizonyult alkalmasnak propaganda célokra. Jól jött a katolikus egyháznak, hogy erősítse a reformáció által megtépázott tekintélyét, jól jött a lutheránus vallásnak, hogy új híveinek hitét megerősítse, és jól jött egy olyan frivol műfajnak is mint az opera, amely erőteljes kifejező eszközöket kívánt. A XVII. század elején az olaszoknál egyrészt elindult az opera mindent maga alá gyűrő útjára, északabbra pedig a zeneszerzők, még ha nem is fukarkodtak hangszeres művek vagy akár operák írásával sem, az egyházi műfajokban alkották életművük javát: ez a folyamat csúcsosodott ki J.S. Bach művészetében. A Christina Pluhar nevével fémjelzett Himmellsmusik (Mennyei zene) című lemezen természetesen ő is szerepel egy jól ismert himnusszal, amely 1736-ban látott napvilágot nyomtatásban, bár a műsor törzsanyagát a XVII. században keletkezett német művek adják. Vagyis még egy kakukktojás jelenik meg itt, az olasz, bár Bécsben is dolgozott Antonio Berali, akinek egy hangszeres szonátája kapott helyet a sorban. Ízig-vérig vallásos művek ezek, himnikus énekek, lamentók, egy-két pusztán hangszeres darabbal, mint közjátékkal színesítve. Egy olyan hangszeres együttes, mint Pluhar L'arpeggiatája természetesen a legmagasabb elképzelhető színvonalon beszéli az északiak zenéjét is, amely valójában nem is olyan visszafogott érzelmileg. Ugyanolyan céltudatosan és mesterien alkalmazzák a szerzők a barokk zene által megengedett, harmóniai, dallami eszközöket, mint az olasz operisták, a célból, hogy hallgatóik érzelmeire hassanak, csak a külsődleges, virtuozitás visszafogottabb náluk. Az énekes szólisták, Celine Scheen, és Philippe Jaroussky szintén tudásuk legjavát vetik be, hogy a megindító alkotások összes hatóanyagukat kibocsájthassák. Mintaszerű kiadvány, örülhetünk a szép és informatív borítónak, kísérőfüzetnek is. Baráth Emőke lemeze szintén XVII. századi szerzőkre összpontosít, a helyszín azonban Olaszország, és a főszereplő Barbara Strozzi, az első profi zenész, női zeneszerző, akinek művei több mint felét teszik ki a műsoridőnek. De hallhatjuk tanára, Cavalli, és a kor másik ünnepelt opera szerzője Cesti műveit is, ezen a lemezen is megjelenik néhány hangszeres közjáték. Francesco Corti együttese sem hagy kívánnivalót maga után, sem stílusismeret, sem játékszínvonal tekintetében, ami természetes is kell, hogy legyen, hiszen annak a Baráth Emőkének kell egyenrangú partnereivé lenniük, aki az utóbbi évek során a barokk éneklés egyik világszinten is legkiválóbb alakjává lépett elő. Barbara Strozzi bár operát nem írt, műveiben a műfaj eszközeinek kiváló bortokosának mutatkozik, ami nem csoda kora legkiválóbbjától operaszerzőjétől tanult. A barokk szerzők célja a hallgató érzelmeinek befolyásolása volt, mint említettük, legyen szó, vallásos vagy világi zenéről. Nem csak hatásosan, érzelmeket gazdagon kifejezőn kell tudni énekelni ezeket a szólamokat, amelyeket az olaszok nagyon is extrovertált módon kívántak meg előadni, hanem a hatást fokozandó gyakran hangi bravúrokkal, díszítésekkel, ékesítésekkel, kell őket fűszerezni, ezek elemi alkotórészei az előadásnak. Noha a felvétel mostohán bánik a térrel - ha a hangzás némi távlatba lenne helyezve, élvezetesebb élménnyé tehetné a lemez hallgatását - az kiderül, Baráth Emőke a feladat mindkét aspektusával tökéletesen elszámol. Érző, hús-vér nőt mutat fel Strozzi dallamai mögött, de a többi áriában is, csodálatraméltó könnyedséggel alkalmazva a fifikás technikai eszközöket, régebben az ilyen teljesítményt nyújtó énekesnők kocsija elől fogták ki a lovakat.  
Voglio Cantar Strozzi, Cavalli, Cesti, Marini, Merula művei Baráth Emőke szoprán Il Pomo D'Oro, Francesco Corti Universal-Erato, 2019 Himmelsmusik Johann Christian Bach, Johann Sebastian Bach, Schütz, Theile, Tunder és mások művei Céline Scheen szoprán, Philippe Jaroussky kontratenor L'Arpeggiata, Chritina Pluhar Universal-Erato, 2018
Frissítve: 2019.03.19 14:44