A tanulmányt bemutató írások csalódott generációról, csendes korcsoportról, bizalmatlan fiatalokról, befelé forduló nemzedékről szólnak. Ha ehhez hozzávesszük azt a közismert tényt is, hogy az intézmények iránti bizalom területén a politikai pártok népszerűsége is folyamatosan romlik az évek során (jelenleg 31%) valamint azt, hogy a foglalkoztatási bizalmi lista végén több éve továbbra is a politikusok állnak (jelenleg 17%), akkor érdemesnek tűnhet a lehetséges okoknak néhány gondolatot szentelni.
Kiszolgáltatottan
Az intézmények, a pártok, és a politikusok iránti bizalom rohamos erodálása azért is figyelmet érdemel, mert sajnálatos módon az közvetve kihat a választói szándék csökkenésére, a közéleti aktivitás hanyatlására is. Az országgyűlés tekintélyével kapcsolatban azért is indokolt lehet elgondolkodni, mert a parlamentet az ünnepi szónokok ismétlődően a példaképek magasságába, az intézményrendszer csúcsára teszik, a hatalom forrásaként, a nép képviseletének letéteményeseként említik.
A képviselők is többször hivatkoznak a parlament bölcsességére, a parlament tekintélyére, a Ház méltóságára. Rendre visszatérő érvelés a hivatalos indoklásokban is, hogy a parlament azon intézmény, amely a tevékenységét a köz érdekében végzi, a népszuverenitás egyedüli letéteményese és ezért különleges védelmet is tiszteletet érdemel. Mindezek mellett ugyanakkor nagy, és sajnálatos módon egyre növekvő, a szakadék az államszervezet tetején lévő népképviselet jogilag biztosított státusza és az állampolgárok - kitüntetetten a fiatalok - által alkotott megítélések között. Különösen elgondoltatóak a fenti adatok, ha figyelembe vesszük, hogy a parlament iránti bizalom, az intézményben jogosítványokkal rendelkező pártok és az intézményt élettel megtöltő politikusok mindegyike a kategóriája rangsorának az utolsó helyén található.
A parlamentben folyó munka megítélésének egyik szempontja lehet a törvényhozói tevékenység nyilvánossága, követhetősége, szakszerűsége, időtállósága. Az Országgyűlés a jelenlegi ciklusban eddig majdnem kétszer annyi törvényt, illetve törvénymódosítást hozott (740 törvény) mint az előző ciklusokban. A korábbi törvényalkotási mennyiséget jelentősen meghaladó jogszabály megalkotásával egyidejűleg nagymértékben csökkent a parlamenti munka nyilvánossága, korlátozódott a szakmai és civil szervezetek részvételi lehetősége, az előterjesztések színvonala.
Az Országgyűlési munka intenzitásának javítása indokolt lehetett pártpolitikai megfontolásból, de károssá vált a választópolgárok azonosulásának erősödése szempontjából. Ha figyelembe vesszük azt is, hogy a jelenleg közel 2700 törvény vagy törvényerejű rendelet van hatályba, akkor természetesnek tűnik az, hogy a követhetetlenül sok jogszabály az egyént inkább elfordítja a közéleti érdeklődéstől, mint azok megismerésére ösztönözné. (Jelenleg 7610 jogszabály szabályozza életünket) Az adatok ismeretében megállapíthatjuk, hogy az állampolgárok önkéntes jogkövetése szinte lehetetlen. Számukra a fejük fölött meghozott nagyszámú jogszabályi előírások inkább a kiszolgáltatottságot jelentik és az elfordulást, az elidegenedést eredményezik.
Titokban döntenek
Az is magyarázatot adhat a parlament tekintélyének, elfogadottságának, népszerűségének csökkenésére, ha az állampolgár nézőpontjából megvizsgáljuk, miként érvényesülnek a közös értékeik, érdekeik az általunk választott képviselők szavazásai során. A választópolgárok négyévente átruházzák képviseletüket a közhatalmi döntések meghozatalára felhatalmazott politikusokra, akik a parlamenti munka mindennapjaiban szavazatokká váltják megbízóik akaratát. De valóban a választói akarat testesül meg akkor, amikor az országgyűlési képviselő a szavazatszámláló megfelelő gombját megnyomja?
A gyakorlatban azt tapasztaljuk, hogy nem. A parlamenti szavazatok elemzése után (a hat ciklus során több mint 76 ezer érdemi szavazás történt) komoly kétségek támasztathatóak azzal kapcsolatban, hogy a képviselők szabad akaratuk alapján, a választói elvárások kifejezéseként adják-e le a szavazatukat. A jelenlegi parlamenti ciklusban eddig 8975 alkalommal volt szavazás. A frakció átlagától eltérő szavazatok aránya 0,2 százalék alatt van. Arra most nem térünk ki, hogy az alkalmankénti szavazások során egyáltalán tudja-e a képviselő, hogy mi az aktuális iromány tartalma.
Mivel a szavazásra előterjesztett indítványok nagy száma és a szavazásra rendelkezésre bocsátott rövid idő szinte lehetetlenné teszik a képviselő számára az érdemi mérlegelést, ezért a frakció szakértői által elkészített "kotta" alapján történik a megfelelő gomb megnyomása. A "fegyelmezett" szavazást azzal is biztosítják a pártok, hogy a frakciószabályzatokba a képviselők szabad akaratát korlátozó és a "kiszavazót" szankcionáló szabályokat építettek be. A frakciófegyelem mind a mai napig hatékonynak bizonyult.
A parlamenti ciklusoktól, valamint a pártok jellegétől függetlenül a szavazások során a "lojalitás" eddig működött. Akkor sem tapasztalunk eltérést a szavazási igazodást illetően, ha a képviselő mandátumának eredetét vizsgáljuk. Azaz azt nézzük meg, hogy a képviselő egyéni körzetből vagy pártlistáról került be a parlamentbe. A szavazási útmutatókhoz való igazodás szinte teljes. A képviselők által leadott szavazatok egy százalékot nem meghaladóan térnek csak el a frakciótagok által leadott szavazatok átlagától. (ciklusonként csupán a 0,01% tól a 0,63% ig tapasztalható az eltérés a frakció átlagától).
Az adatok alapján megállapítható, hogy az Országgyűlés döntése nem a parlamentben történik, ott "csak" kifejezésre jut. A tényleges határozatok, a "szavazási kották" a nyilvánosságtól elrejtve a frakciókban, vagy még ennél is elzártabb körben születnek meg. Az, hogy a paraván mögött milyen megfontolások figyelembevételével, milyen személyi körben születnek meg a valóságos döntések, titokban maradnak.
Egymást vádolják
Mindezek mellett az Országgyűlés működését szabályozó eljárási rendet (Házszabály) is úgy alakította a parlamenti többség, hogy a parlamenti munkát figyelemmel kísérni akaró szerkesztőségek, érdekképviseleti szervek, szakmai műhelyek, civil szervezetek csak jelentős nehézségek árán tudják azt követni. Szinte napi gyakorlat lett a házszabálytól való eltérés, az utolsó pillanatokban való napirend módosítás, a "közjogi érvénytelenséget" ugyan nem eredményező, de a demokratikus parlamenti szabályokat sértő napirendek elfogadása, a késő éjszakába száműzött tartalmi viták lebonyolítása.
Mindezek mellett a bizottsági ülések egyre formálisabbá, cinikusabbá, követhetetlenebbé váltak. A parlamenti munkát mindezek után még figyelemmel kísérő választópolgárok közben arról értesülhetnek, hogy a kormánypártok a többség akaratáról, a nemzet érdekéről, míg az ellenzéki pártok kormányzati szavazógépről, illetve parlamenti maszkabálról beszélnek.
Nem hagyhatjuk figyelmen kívül az országgyűlésről alkotott állampolgári megítélés alakulásakor azt sem, hogy miként vélekednek maguk a képviselők saját maguk munkájáról, milyen jelzőkkel illetik társaik tevékenységét.
A plenáris üléseken a képviselők egymást rendszeresen szolgalelkűséggel, önállótlansággal, lakájsággal, szervilizmussal, képmutatással, álságossággal vádolják. Elgondolkodtató, hogy ebben a ciklusban a legtöbbször hangoztatott minősítés a hazugság kifejezés volt (793 alkalom). De a parlamentben folyó munka menetét sem kímélik a kritikus, a sok esetben bántó jelzők kiosztásával. Gyakran a képviselők általi tetteket bábszínháznak, a közvélemény átverésének, a választói akarat semmibevevésének tarják.
A fiatalok a parlamenti munkáról alkotott egyre negatívabb véleményének alakulása, sajnos előre vetíti a képviseleti demokrácia, a többpárti parlamentarizmus kiüresedésének veszélyét. Talán érthető az, hogy a fiatalok körében egyre népszerűbb a "Nem tetszik a rendszer!?" című dal.