- Nem így képzeltem egy kivénhedt huligánt.
- Ja, nincs fekete bomber dzsekim, fülbevalóm és tetoválásom? De azért elég jól játszottam a szerepemet. A Millwall huligánjai legalább is értékelték.
- Öt évet töltött a rendőrség kötelékében, ennek nagy részét beépített zsaruként. Előbb a kábítószer dílerek, aztán a futballhuligánok között vegyült el. Ennyi elég is volt?
- Azt hiszem, életem legjobb döntését hoztam, amikor elhagytam a rendőrséget. 23 éves voltam akkor, elértem azt, amit mások sokkal idősebb fejjel sem érnek el. Sok volt a napi munkában az izgalom, az adrenalin. Nem akartam sem belefásulni, sem irodakukacként végezni. A csúcson hagytam abba.
- Az ön kalandjait az I.D. (magyar címe Személyazonosság) című filmből ismerhetjük, amelyet csaknem húsz éve mutattak be. Miért kellett ennyi időt várni a könyv kiadásával?
- Úgy gondoltam, a publikumot nem biztos, hogy érdekelni fogja az én történetem.
- Viccel? Hiszen az I.D. kultfilmmé vált.
- Na jó, ez a kötelező szerénység köre volt. Az igazi ok, hogy volt egy barátom, aki a rendőrség kötelékében maradt, nem akartam neki kellemetlenséget. Ennyi idő kellett, amíg kihűl az ügy és már nem kellett retorzióktól tartani a szurkolók oldaláról sem, akik közé beépültünk.
- Nem véletlenül lett később színész. Olyan átéléssel játssza a huligán szerepét, hogy az olvasó úgy gondolja, ez tetszik magának. És talán még a srácokat is megszerette, akikről jelentéseket kellett írnia.
- Bármilyen fedett rendőri munka színészi teljesítmény. A legjobb színészekből lehetnének a legjobb fedett zsaruk. Az egyetlen különbség, hogy ha a színész hibázik, a jelenetet legfeljebb újra felveszik. De ha a zsaru hibázik, könnyen otthagyhatja a fogát.
- Sok nehéz helyzetet átélt, de a legborzalmasabb az lehetett, amikor az ön szeme láttára rugdosták a huligánok az ön kollégáit. Uram bocsá' maga is kiosztott nekik egy-egy pofont, csak hogy le ne bukjon.
- Azért én sokkal többet kaptam beépített zsaruként, mint a rendőrök. Volt, hogy véresre vertek a kollégáim, annak tudatában, hogy egy igazi huligánt ütnek. Ez persze nehéz helyzet lelkileg is, fizikailag is. De az a cél lebegett a szemem előtt, hogy a feladat: kivonni a forgalomból a Millwall hangadóit. Nem kockáztattam, hogy lebukjak, ezért én voltam a leghangosabb, ha a zsarukat kellett szidni és az első sorban, amikor ütni kellett őket.
- Mi lehetett a társadalmi háttere a '80-as években Angliát elöntő erőszakhullámnak, amely megszülte a futballhuliganizmust?
- A nehéz gazdasági helyzet. Észak-Angliában bányák tucatjai zártak be, munkahelyek százezrei szűntek meg. De ez csak az egyik komponens. Lehet ebben valami ősi ösztön, amit a génjeinkben átöröklöttünk. Így gyűlhettek össze a férfiak az ókorban, hogy aztán együtt induljanak vadászni, vagy később területfoglaló csatákra más népek ellen. De ezeket a szurkolói bandákat nem szabad összetéveszteni a leborotvált fejű, tetovált, kigyúrt "agyhalottakkal". S ami ennél is fontosabb: ennek a szurkolói erőszaknak Angliában soha nem voltak célpontjai sem a zsidók, sem a bevándorlók. A stadionokban nem hallani sem rasszista, sem antiszemita lózungokat. És még valami: Angliában - ellentétben Kelet-Közép-Európával - ezekre a radikális szurkolói csoportokra nem épült rá a politika, a szélsőséges pártok.
- MI az oka annak, hogy mára megszűnt a futballhuliganizmus Angliában, a stadionokban kizárólag a futballt ünneplik?
- Tévedés, nem szűnt meg. Sőt, a '80-as évekhez képest száz százalékkal nőtt az erőszakos események száma. Csak hát a balhé kiköltözött a bekamerázott stadionokból, de a huligánok - olykor rendőri kíséret mellett és "semleges pályán" - ma is püfölik egymást. Kicsit kiengedik a gőzt. Nem nagy dolog.
