A szemfényvesztés magasiskolája

Az Illuzionisták című produkció szereplői megbabonázták a hétvégén a Syma Csarnokban a magyar publikumot is. Los Angelesben készült tavaly a show, New Yorkból, Hollywoodból, Olaszországból, Angliából érkeztek hozzá szereplők. Most éppen európai turné keretében tértek be hozzánk. Mesteri fokon űzik a szemfényvesztést. Nem csupán üres látványossággal szolgálnak, többen komoly kézügyességgel, előadókészséggel, szuggeráló erővel és jó humorral rendelkeznek.

Az Illuzionisták nem akarnak istenségnek mutatkozni, mindenáron elhitetni, hogy lehetséges, ami lehetetlen, és azt amúgy csakis kizárólagosan ők képesek megcsinálni. Nem játsszák el a mindenek fölötti csodatévőt.

De építenek a több évezredes csodavárásra. Arra, amire mágusok, politikusok, egyházi méltóságok, másokat befolyásolni akarók, szerencsejátékokat forgalmazók, akár még kóklerek, szélhámosok is építenek.

Az ember soha nem érzi tökéletesen magát a bőrében, bármi lehetne jobb és sokkal jobb, és józan eszünkkel tudjuk, hogy ez már nem elérhető, ezért szeretünk bízni a lehetetlenben.

A földöntúliban, abban, hogy a gyógyíthatatlan betegség gyógyítható, hogy a valós és jelképes bilincseink széttörhetők, szabadulhatunk a rabságból, erős koncentrációval átvihetjük a gondolatainkat és akaratunkat másokra, és előttünk is nyílt titok, hogy mi forog embertársaink agyában.

Arról már nem is beszélve, hogy mennyire szeretnénk kifogni a nehézkedési erőn, vagy akár visszahozni halottainkat az életbe.

Egy ilyen mágikus show mindezzel eljátszik, de szerencse, hogy ezt valóban játékosan teszi, nem úgy, mint Thomas Mann remekművében, a Mario és a varázslóban a dermesztően agresszív, a közönségét leuralni, megalázni akaró mágus, Cipolla.

Bár a publikum bizonyos tagjait ezúttal is gyakran felhívják a színpadra, de inkább mókáznak velük, hagyják, hogy ők ugyancsak megnyilvánuljanak, netán még rögtönzött poénokat is mondjanak, miközben persze orránál fogva vezetnek mindenkit.

Nézzük például a világ egyik legegyszerűbb, kínosan gyakran ismételt, bárkinek simán betanítható, hiszen semmilyen valós képességet nem igénylő, mert csak technikai trükkről van szó, számát.

Amikor általában egy szép nőt ládába tesznek, és kettéfűrészelik. Még szét is húzzák a ládát, mozog a nő feje éppúgy, mint a lába.

Most is megcsinálják, de bár tudom a mutatvány forszát, nem az általam már nagyon unott módon prezentálják.

Eljátsszák, hogy egy műtőről van szó. Fölhívnak két férfit a nézők közül a pódiumra, egyikük, amikor kettéfűrészelik a csinos áldozatot, még váratlanul meg is tapizza a felsőtestét, hogy netán nem távvezérelt bábu hever-e ott, és érezhető a meglepetése, hogy nem, szó sincs róla, valódi nő fekszik ott előtte két darabban.

Ilyenkor persze röhögnek a nézők, nem csupán az ámulat uralkodik, szabályos kis jelenet kerekedik az egész hókuszpókuszból.

A bűvész, Kevin James adja a komoly, fehér köpenyes orvost, a közönség tagjai pedig önkéntelenül a kedves balek funkciójába kerülnek, miközben a mutatós, testre simuló ruhát viselő nő, aki persze bármit kibír, és utána ugyanolyan igéző kívánatossággal áll előttünk, mint amikor először láttuk, legalább annyira csodálni való, mint maga a mutatvány.

Ami igazából egy-két percig tartana, de ilyen ravasz, és jól előadott körítéssel, az egyik fő számmá lép elő. És így van ez általában a többi produkcióval is.

Ugyanez a művész papírgalacsint gyúr, lebegteti a levegőben, vagy éppen a kis galacsin kúszik felfelé a karján, aztán papírvirággá alakul, amit megkap az a közönség soraiból kiválasztott kislány, aki segédkezett az attrakcióban.

Költői hangulatot találtak ki ehhez, a zenekar halk, lírai muzsikát játszik, az artista áhítattal teli arcot vág, a kislány persze magától is ámul, és máris megteremtődik a szám hatásos miliője.

A lebegtetés is régi bűvésztudomány, az úr az ég egy adta világon semmi olyat nem csinál, amit a mi nagy bűvészünk, Rodolfo nem tudott volna, de remek előadókészséggel a saját egyéniségéhez idomítja a produkciót, és kiváló ritmusérzékkel bemutatja.

És ahogy Rodolfo is tette, ő szintén beszél hozzá, ahogy a show-ban fellépő társai szintúgy. Kevés már a beszélő bűvész, jobban szeretnek csak mutogatni, pedig a beszéd a figyelemelterelés egyik legjobb módja, csalafinta rafináltsággal lehet vele más irányba terelni a publikum koncentrációját, mint ahol éppen a csalás történik.

Így lehet például több ezer néző szeme láttára társaink karjáról észrevétlenül lelopni az órájukat, már mondani se akarom, hogy ezt is milyen elsőrangúan csinálta Rodolfo.

Na jó, igaz, ami igaz, összekötözött lábbal, összebilincselt kézzel, fejjel lefelé nem zárták be egy vízzel teli ládába. Ez az eredetileg Weisz Erik néven született, magyar származású Houdini specialitása volt, akit a szabaduló művészet professzorának is tekinthettünk.

Most adrenalin fokozóként ilyen számot is láthatunk, ebben persze nincs humor, ez a vérfagyasztást szolgálja.

A cirkusz mindig is szeretett játszani az életveszéllyel, és hogy erre ma is mekkora az igény, ezt mutatja még a komoly híradók elbulvárosodása is, melyekben nézettségnövelőként buzgón folyatják a vért.

A fakír szintén a dermesztés eszköze, Dan Sperry túlvilági zombinak öltözve tűt, cérnát húz át a saját nyakán, de a szemén is vagányul keresztülhúz ezt-azt.

Van olyan bűvész is, aki viccesen táncikál a kártyatrükkjéhez, és meglett úr módjára, bőrébe nem férő bohócként viselkedik. A mentalista pedig mit tenne mást, mint gondolatot olvas.

Régi fogáshoz is folyamodik, elhiteti, hogy valami nem sikerült, hogy aztán diadalmasan az orrunk alá dörgölje, azt ugyancsak tudta ám, amiről úgy hittük, hogy elszúrta.

Minden momentumában gondosan felépített, fölöttébb szórakoztató ez a show, ami azonban nem stadionnyi méretekben, hanem mondjuk az Erkel Színházban adta volna ki igazán a formáját.