Az Európai Parlament elmarasztaló határozata után az Orbán-rezsim újabb pofonba szaladt bele, ami már jóval több egyszerű diplomáciai vereségnél. Kertész Ákos menedékjogot kapott Kanadától. Pedig az észak-amerikai állam nem éppen arról híres, hogy tárt karokkal fogadná a Kelet-Európából letelepedési szándékkal érkezőket; gondoljunk a csehországi romák esetére, akik miatt Prágával szemben a vízumkényszert is felújították. És mégis. A kinti illetékesek úgy látták, hogy Orbán Magyarországán az írónak nincs biztonságban élete, testi épsége. A magyar állam nem tudja megvédeni a jobboldali szélsőségesektől, esetleg szándékában sem áll; ezt mindenki döntse el maga.
A lényeg, hogy Kanadában precedens értékű döntés született, melynek következményei ma még beláthatatlanok. És az is kérdés, mi lesz a magyar kabinet válasza. Minden hasonlat sántít, de nekem ismételten Carl von Ossietzky jut eszembe. A lengyel származású német publicista éppen koncentrációs táborban raboskodott, amikor neki ítélték a Béke Nobel-díjat. Válaszul a náci rezsim megtiltotta a német állampolgároknak a Nobel-díj elfogadását. Talán nekünk, mai magyaroknak ezután attól kell félnünk, hogy politikai szempontok alapján megszűrik az útlevélért folyamodókat?
Hiba lenne azonban, ha az "üldöztetés" szóról csupán a fizikai atrocitások jutnának eszünkbe. Természetesen tisztában vagyok vele, hogy a politikailag motivált erőszak jelen van hazánk nyilvánosságában. Csak a minap zúgott egy sportrendezvényen a nézőtérről a "Sieg heil!" - rigmus. Csupán néhány hónapja feszítették ki egy futballmeccsen az ultrák a Csatáry-molinót. Hanti Vilmos MEASZ-elnök bántalmazása sem történt olyan régen. Gondoljunk a gárdisták masírozására a cigányok által is lakott vidéki településeken. Vagy arra, hogy Vona Gábor sosem felejti el a parlamentben felróni a Fidesznek az úgynevezett elszámoltatás erélytelenségét, illetve kudarcát.
Ám mindez csupán a jéghegy csúcsa. Orbán eszközei kifinomultabbak. Ő, aki az MSZP-t előszeretettel "utódpártnak" bélyegzi, valójában az "átkosban" szocializálódott, s így megtanulta a kádári hivatalnokok módszereit. Nem tör közvetlenül a vele egyet nem értők életére, de egzisztenciájukat határozottan fenyegeti. A szélsőséges központosítás során hazánkban gyakorlatilag felszámolta a szubszidiaritást. A közszféra intézményeinek élére, a szakmai testületek véleményét általában figyelmen kívül hagyva, hozzá lojális embereket helyezett, akik indoklási kötelezettség nélkül(!), kedvük szerint elbocsáthatják bármelyik dolgozót. Vagy másik példa: szűkebb pátriámban nem egy és nem két kiváló szakember pályáját törte derékba - szintén indoklás nélkül - az elmúlt három évben a szinte korlátlan hatalommal felruházott tankerületi vezető. Szomorú, hogy a politikai motiváció gyanúja az érintettek esetében egyáltalán felmerülhet. Új fejlemény, hogy Orbán már a magánszektorban is a félelem csendjét igyekszik megteremteni; erre utal a CBA dolgozóinak címzett, határozott invitálás a Békemeneten történő részvételre.
Vajon a fentebb felsorolt jelenségek, melyek emigrációba kényszeríthetnek akár egy egész generációt, nem indokolják a politikai menedékjog megadását egy magyar állampolgárnak bármelyik, valóban demokratikus országban?
