Orbánék nyugodtan nyomulhatnak kamuköltségvetéssel

Publikálás dátuma
2013.11.27. 13:24

Az Országgyűlés elfogadta a 2014. évi költségvetés főszámait. Jelentősen emelkedett a központi költségvetés hiányának mértéke, és érdekes átrendeződések történtek a büdzsén belül. A Policy Agenda megvizsgálta, hogy mennyire tudott (akart?) a kabinet ellenállni a pártpolitikai lobbiknak a parlamenti vitában, és hol engedett a szakmai józanság ellenében is.

Megszokhattuk a jelenlegi kormányzati ciklusban, hogy az elfogadott és a ténylegesen meg is valósuló költségvetés szinte biztosan nincs köszönő viszonyban egymással. Az idei évvel együtt azt utolsó három év költségvetéseit nézve a kormány csak a hiánycél kapcsán összesen körülbeülül 1300 milliárd forintot változtatott az eredeti tervhez képest a végrehajtás során. Ebben a tekintetben 2011 volt a legdrámaibb, amikor 1055 milliárd forinttal csökkent a konvergencia programnak, és főleg a magánnyugdíj-pénztári rendszer felszámolásának köszönhetően a hiány mértéke.

Az idei évben nagyon lanyhult a költségvetési fegyelem vasszigora. Az évközbeni módosításokkal 200 milliárd forinttal feljebb kúszott a hiány mértéke, amely akár az október végi adatok alapján év végén még nagyobb is lehet.

A Policy Agenda megnézte azt is, hogy a költségvetés országgyűlési vitája alatt mennyire válik engedékennyé a kormány. Az adatok azt mutatják, hogy a hiány mértékét tekintve a 2011. évi és a 2012. évi költségvetés elfogadása során szigorú volt a kormányzat, és nem engedte, hogy növekedjen az eredeti tervhez képest annak mértéke. A 2013. évi költségvetésnél ez már nem volt igaz, mert 164 milliárd forinttal elengedte a deficitet a kormánypárti frakció, majd a tárgyévben további 60 milliárd forinttal növelték a költségvetési hiány mértékét.

Természetesen az önmagában még nem jelenti azt, hogy a kormánypárt felelősen viszonyul a költségvetéshez, ha a hiányt nem növeli plusz igényeivel. Az elvszerűség akkor biztosított, ha a többlet terhekhez valódi forrásokat képes hozzárendelni. Ezen a területen azonban komoly problémák vannak. Előszeretettel nyúlnak a kormánypárti képviselők az ÁFA bevételekhez. Amennyiben formálisan meg szeretnék valaminek az ellentételezését is teremteni, akkor megemelik a várható ÁFA bevételeket. Ez azt jelenti, hogy felülbírálják a kormányzati szakemberek előrejelzéseit, és minden esetben indoklás nélkül egyszerűen felülírják a bevételi terveket.

Ebben a ciklusban ez 225 milliárd forint értékben történt meg. Ennek a csábításnak ebben az évben sem tudtak ellenállni, és az amúgy is irreális bevételi tervre 14 milliárd forintot terveztek többletként. Pont annyit, amennyivel a BKV-nak járó támogatást növelték. Nyilvánvalóan ez a 14 milliárd forint a fedezete - legalábbis részben - a mostani BKV bérletárak csökkentésének. A helyzet sajátossága, hogy a bérletek árának csökkentése ÁFA kiesést jelent a költségvetésnek.

A 2014. évi költségvetés még nem került elfogadásra. Egyelőre az úgynevezett fő számokat látjuk, amelyeket elvileg nem változtatnak már a törvény végleges elfogadásakor. Ugyanakkor a jogszabály lehetőséget teremt arra, hogy az utolsó pillanatban jelentősen átírják akár a bevételeket, akár a kiadásokat.

A mostani adatok alapján, bár a GDP idei mértéke jobb lesz, mit a korábbi várakozásokban, a Policy Agenda megítélése szerint nem lehet teljesíteni a 3 százalék alatti hiánycélt. A 60 milliárd forintos hiánynövelés ugyan pozitív hatással lesz az önkormányzatok gazdálkodására, mivel ez az összeg az adósságainak átvállalására megy el, de nem olyan mértékben, hogy az semleges hatású legyen a költségvetés egészére.

A jövő évi költségvetés kapcsán pedig kényelmes helyzetben lehet a kormány, hiszen - főleg egy április 6-ai választási időpont esetén – még csak az első kéthavi adatok lehetnek ismertek, így nem kényszerül arra a kabinet, hogy a választások előtt bármit is átrendezzen a költségvetésen. Így tehát könnyen mondhatja majd a kormány, hogy nem látszanak végrehajtási problémák a büdzsében.

Szerző

Totális kiúttalanság és életöröm

Az Állampolgári ismeretek című ütős produkcióban tanítják például Magyarország Alaptörvényét. A fiatalok rá se bagóznak. De más társadalmi tanok sem váltanak ki túlzott érdeklődést ebben az osztályban. Saját összezavarodottságuk, szexuális izgalmaik, út nélküli útkeresésük köti le ezeket a diákokat, magukra, mikrovilágukra sem tudnak igazán figyelni, de ebbe a mikrokörnyezetbe persze nagyon is beszűrődik a külvilág rendezetlensége, gyűlölete, agressziója. 

Mark Ravenhill 2004-ben íródott darabja szerint, amit sok tekintetben a magyar viszonyokra alkalmazott Tengely Gábor rendező és Boronkay Soma dramaturg, a MaNNa Kulturális Egyesület és a Zsámbéki Színházi Bázis előadásában, és most a 7. Gyermek- és Ifjúsági Színházi Szemlén láthattuk a Marczibányi Téri Művelődési Központban.

A nebulók rosszul érzik magukat az osztályban, ami persze országjelkép is, és a tanáruk sem repes az örömtől. Pál András megfáradtnak, elfásultnak mutatja, olyannak, akiben megvan a jó szándék, de nem tud létezni az elkeserítően alacsony fizetéséből, a jelen körülmények között képtelen úgy tanítani, ahogy szeretne, és bár próbál rendet tartani, igyekszik némi morált, etikát, igazságot képviselni, de tisztában van vele, hogy csekélyke eredménnyel kecsegtető szélmalomharcot folytat. Nemigen jut egyről a kettőre, sőt akár kénytelen hátrafelé araszolni.

Az egyik jelenetben rászól az árpádsávos, nagy-magyarországos pólót viselő srácra, aki frázisokat puffogtatva fennen cigányozik. A fiút ez nem különösebben érdekli, éppen elhagyni igyekszik az osztályt, de a tanúr úr utána megy, közli vele, hogy ilyesminek itt nincs helye. Az újnáci srác megrándítja a vállát, láthatóan lepereg róla a pedagógusi intelem, közel sem az az értékrendje, amit az iskola képvisel, ami alól ugyanúgy kicsúszott a talaj, mint a diákok, a tanárok alól. A főszereplő srác, Ivanics Tamás megszemélyesítésében, buzgón és ugyanakkor félelemmel keresi a nemi identitását, gyanítja, hogy homoszexuális, de próbál ennek a gondolatától is menekülni, aztán csak rá kell döbbennie, hogy tényleg az. Iparkodik támpontokat, kapaszkodókat keresni, de nem talál. Majd rálel egy nála már idősebb, befutott partnerre, akit Bercsényi Péter formáz meg egyszerre érzékenynek és cinikusnak is, sértettnek és fellengzősnek, éreztetve, hogy nem lehet végső megoldás, igazi társ a sérülékeny fiú számára.

Ebben a darabban nincs is igazi társ. De még önfeltáró egyedüllét sincs. Az osztályterem, ahol a történet zöme játszódik, üvegfalú, az udvarról be lehet nézni, és általában akad is kárörvendő, kajánkodó leselkedő. Az osztályterem ki is tágul, menő és szegényes lakást egyaránt odaképzelünk. Nagy Mari unott kártyajósként ebben "rendel", hogy eltarthassa a fiát, akivel amúgy képtelen szót érteni. Senki nem tud szót érteni senkivel, de vágy mutatkozik erre, csak hát a vágyak vágyak maradnak. A produkció a majdnem naturalizmusból groteszkbe vált és vissza, a dermesztő helyzetek egyben akár mulatságosak is. A színészek igazi csapatként játszanak, az említetteken kívül még Fige Attila, Gergely Rozália, Kerkay Rita, Krajcsi Nikolett, Mohácsi Norbert, Spiegl Anna, Viktor Balázs ad bele apait-anyait.

A legvégén a főszereplő, akit Tamásnak hívnak, mert valamennyi színész az eredeti keresztnevén szerepel, kiúttalanságában egy játék pisztollyal főbe lövi magát. Ez jelképes lépés, nem az a fontos, hogy folyik-e a vére, hanem az a tragikus, hogy minden lehetőséget megpróbálva, eljutott idáig. Az együttes tagjai pedig már civil ruhában jelennek meg, és éneklik gúnyosan a nemzeti összetartás örömtől sugárzó barackfa dalát, igencsak ellenpontozva ezzel mindazt, amit láttunk.

Tengely Gábor, aki az egyik legtalentumosabb fiatal rendezővé vált, ezt a produkciót 15 éven felülieknek szánta, de dolgozott ő már csecsemők számára éppúgy, mint abszolút felnőtteknek. Szintén a fesztiválon láthattuk az ő rendezésében, a győri Vaskakas Bábszínház produkciójában, Kiss Ottó Csillagszedő Márió című darabját, amelyet öt éven felülieknek ajánlanak. Ez sem mutatja, hogy az élet fenékig tejfel, van benne például válás, csalódás, kétségbeesés bőven, de ebben azért túlteng az életöröm, a pajkosság, a jóízű, fancsali humor, a gyermeki virgoncság. Sipos Katalin és Sisak Péter önmagukban jókedvre derítő, tán leginkább olyan színes, zsákbábukra emlékeztető figurákat terveztek, amelyeknek van kezük, lábuk, fülük, kedvesen torzítottak az arányaik, és alapjáratban tohonyának tűnnek, de amikor megmozdítják őket a színészek, kicsattannak az elevenségtől.

Olyan suták és mégis annyira szerethetőek, mint a játék mackók. A színészek - Csillag Botond, Gergely Rozi, György Zoltán Dávid, Rácz Panni -, végig láthatók, és akkora élvezettel is játszanak velük, mint a rosszcsont kölykök, akár dobálják, ráncigálják őket, összepurparléznak a birtoklásukért, és közben átélnek örömet, bánatot, pindurkori szerelmet, kiábrándulást és egymásra találást szintúgy. Költőien szép produkció, ami a végére veszt ugyan sodró erejéből, kifárad, a figurákban már nincs tán több mozgásvariációra lehetőség.

Fabók Mariann viszont fáradhatatlan. Fabók Mancsi Bábszínháza kezd olyan intézménnyé válni, mint amilyen Kemény Henrik volt, amikor Vitéz Lászlóval járta az országot. Fabók láthatóan sokat tanult tőle, és a vásári bábjáték-hagyományból. Egyszerre több figurát képes mozgatni úgy, hogy közben ő is gyakran megjelenik a paraván előtt, vagy éppen mögötte, fölötte látszik néha a feje, olykor más testrésze, a lába ujja ugyanúgy játszik, mint a feje búbja. Ha kell, rútra maszkírozza magát, máskor pedig megjelenik szép, vonzó, teljes női mivoltában, ebben az esetben frissen vasalt szoknyájú menyecskeként "A székely menyecske meg az ördög" című márkás produkcióban. Minden gyermeki beszólásra flottul, elementáris humorral reagál, vág az agya, mint a borotva. Lellei Pál által tervezett, remekül mozgatott bábjait abszolút partnereivé avatja.

Amit csinál, felnőttek számára is elementáris élmény.

Szerző

Parlamenti maszkabál

Publikálás dátuma
2013.11.23. 09:40
FOTÓ: BIELIK ISTVÁN
A közelmúltban egy komoly, figyelemre és elemzésre méltó kutatási zárótanulmány jelent meg, amely kitért a parlamenttel kapcsolatos véleményekre is. A "Magyar Ifjúság 2012" szerzői nyilvánosságra hozták, hogy a fiatal korosztály (15-30 év közöttiek) körében a népképviseleti szerv tekintélye az elmúlt években rohamosan csökkent. Míg az ezredforduló körül minden ötödik fiatal (19,9%) volt csak bizalmatlan a parlamentben folyó munkával kapcsolatban, addig napjainkban már több mint harminc százalékuk (33%) nem tekinti figyelemre méltónak, értékesnek, őszintének az Országgyűlés tevékenységét.

A tanulmányt bemutató írások csalódott generációról, csendes korcsoportról, bizalmatlan fiatalokról, befelé forduló nemzedékről szólnak. Ha ehhez hozzávesszük azt a közismert tényt is, hogy az intézmények iránti bizalom területén a politikai pártok népszerűsége is folyamatosan romlik az évek során (jelenleg 31%) valamint azt, hogy a foglalkoztatási bizalmi lista végén több éve továbbra is a politikusok állnak (jelenleg 17%), akkor érdemesnek tűnhet a lehetséges okoknak néhány gondolatot szentelni.

Kiszolgáltatottan

Az intézmények, a pártok, és a politikusok iránti bizalom rohamos erodálása azért is figyelmet érdemel, mert sajnálatos módon az közvetve kihat a választói szándék csökkenésére, a közéleti aktivitás hanyatlására is. Az országgyűlés tekintélyével kapcsolatban azért is indokolt lehet elgondolkodni, mert a parlamentet az ünnepi szónokok ismétlődően a példaképek magasságába, az intézményrendszer csúcsára teszik, a hatalom forrásaként, a nép képviseletének letéteményeseként említik.

A képviselők is többször hivatkoznak a parlament bölcsességére, a parlament tekintélyére, a Ház méltóságára. Rendre visszatérő érvelés a hivatalos indoklásokban is, hogy a parlament azon intézmény, amely a tevékenységét a köz érdekében végzi, a népszuverenitás egyedüli letéteményese és ezért különleges védelmet is tiszteletet érdemel. Mindezek mellett ugyanakkor nagy, és sajnálatos módon egyre növekvő, a szakadék az államszervezet tetején lévő népképviselet jogilag biztosított státusza és az állampolgárok - kitüntetetten a fiatalok - által alkotott megítélések között. Különösen elgondoltatóak a fenti adatok, ha figyelembe vesszük, hogy a parlament iránti bizalom, az intézményben jogosítványokkal rendelkező pártok és az intézményt élettel megtöltő politikusok mindegyike a kategóriája rangsorának az utolsó helyén található.

A parlamentben folyó munka megítélésének egyik szempontja lehet a törvényhozói tevékenység nyilvánossága, követhetősége, szakszerűsége, időtállósága. Az Országgyűlés a jelenlegi ciklusban eddig majdnem kétszer annyi törvényt, illetve törvénymódosítást hozott (740 törvény) mint az előző ciklusokban. A korábbi törvényalkotási mennyiséget jelentősen meghaladó jogszabály megalkotásával egyidejűleg nagymértékben csökkent a parlamenti munka nyilvánossága, korlátozódott a szakmai és civil szervezetek részvételi lehetősége, az előterjesztések színvonala.

Az Országgyűlési munka intenzitásának javítása indokolt lehetett pártpolitikai megfontolásból, de károssá vált a választópolgárok azonosulásának erősödése szempontjából. Ha figyelembe vesszük azt is, hogy a jelenleg közel 2700 törvény vagy törvényerejű rendelet van hatályba, akkor természetesnek tűnik az, hogy a követhetetlenül sok jogszabály az egyént inkább elfordítja a közéleti érdeklődéstől, mint azok megismerésére ösztönözné. (Jelenleg 7610 jogszabály szabályozza életünket) Az adatok ismeretében megállapíthatjuk, hogy az állampolgárok önkéntes jogkövetése szinte lehetetlen. Számukra a fejük fölött meghozott nagyszámú jogszabályi előírások inkább a kiszolgáltatottságot jelentik és az elfordulást, az elidegenedést eredményezik.

Titokban döntenek

Az is magyarázatot adhat a parlament tekintélyének, elfogadottságának, népszerűségének csökkenésére, ha az állampolgár nézőpontjából megvizsgáljuk, miként érvényesülnek a közös értékeik, érdekeik az általunk választott képviselők szavazásai során. A választópolgárok négyévente átruházzák képviseletüket a közhatalmi döntések meghozatalára felhatalmazott politikusokra, akik a parlamenti munka mindennapjaiban szavazatokká váltják megbízóik akaratát. De valóban a választói akarat testesül meg akkor, amikor az országgyűlési képviselő a szavazatszámláló megfelelő gombját megnyomja?

A gyakorlatban azt tapasztaljuk, hogy nem. A parlamenti szavazatok elemzése után (a hat ciklus során több mint 76 ezer érdemi szavazás történt) komoly kétségek támasztathatóak azzal kapcsolatban, hogy a képviselők szabad akaratuk alapján, a választói elvárások kifejezéseként adják-e le a szavazatukat. A jelenlegi parlamenti ciklusban eddig 8975 alkalommal volt szavazás. A frakció átlagától eltérő szavazatok aránya 0,2 százalék alatt van. Arra most nem térünk ki, hogy az alkalmankénti szavazások során egyáltalán tudja-e a képviselő, hogy mi az aktuális iromány tartalma.

Mivel a szavazásra előterjesztett indítványok nagy száma és a szavazásra rendelkezésre bocsátott rövid idő szinte lehetetlenné teszik a képviselő számára az érdemi mérlegelést, ezért a frakció szakértői által elkészített "kotta" alapján történik a megfelelő gomb megnyomása. A "fegyelmezett" szavazást azzal is biztosítják a pártok, hogy a frakciószabályzatokba a képviselők szabad akaratát korlátozó és a "kiszavazót" szankcionáló szabályokat építettek be. A frakciófegyelem mind a mai napig hatékonynak bizonyult.

A parlamenti ciklusoktól, valamint a pártok jellegétől függetlenül a szavazások során a "lojalitás" eddig működött. Akkor sem tapasztalunk eltérést a szavazási igazodást illetően, ha a képviselő mandátumának eredetét vizsgáljuk. Azaz azt nézzük meg, hogy a képviselő egyéni körzetből vagy pártlistáról került be a parlamentbe. A szavazási útmutatókhoz való igazodás szinte teljes. A képviselők által leadott szavazatok egy százalékot nem meghaladóan térnek csak el a frakciótagok által leadott szavazatok átlagától. (ciklusonként csupán a 0,01% tól a 0,63% ig tapasztalható az eltérés a frakció átlagától).

Az adatok alapján megállapítható, hogy az Országgyűlés döntése nem a parlamentben történik, ott "csak" kifejezésre jut. A tényleges határozatok, a "szavazási kották" a nyilvánosságtól elrejtve a frakciókban, vagy még ennél is elzártabb körben születnek meg. Az, hogy a paraván mögött milyen megfontolások figyelembevételével, milyen személyi körben születnek meg a valóságos döntések, titokban maradnak.

Egymást vádolják

Mindezek mellett az Országgyűlés működését szabályozó eljárási rendet (Házszabály) is úgy alakította a parlamenti többség, hogy a parlamenti munkát figyelemmel kísérni akaró szerkesztőségek, érdekképviseleti szervek, szakmai műhelyek, civil szervezetek csak jelentős nehézségek árán tudják azt követni. Szinte napi gyakorlat lett a házszabálytól való eltérés, az utolsó pillanatokban való napirend módosítás, a "közjogi érvénytelenséget" ugyan nem eredményező, de a demokratikus parlamenti szabályokat sértő napirendek elfogadása, a késő éjszakába száműzött tartalmi viták lebonyolítása.

Mindezek mellett a bizottsági ülések egyre formálisabbá, cinikusabbá, követhetetlenebbé váltak. A parlamenti munkát mindezek után még figyelemmel kísérő választópolgárok közben arról értesülhetnek, hogy a kormánypártok a többség akaratáról, a nemzet érdekéről, míg az ellenzéki pártok kormányzati szavazógépről, illetve parlamenti maszkabálról beszélnek.
Nem hagyhatjuk figyelmen kívül az országgyűlésről alkotott állampolgári megítélés alakulásakor azt sem, hogy miként vélekednek maguk a képviselők saját maguk munkájáról, milyen jelzőkkel illetik társaik tevékenységét.

A plenáris üléseken a képviselők egymást rendszeresen szolgalelkűséggel, önállótlansággal, lakájsággal, szervilizmussal, képmutatással, álságossággal vádolják. Elgondolkodtató, hogy ebben a ciklusban a legtöbbször hangoztatott minősítés a hazugság kifejezés volt (793 alkalom). De a parlamentben folyó munka menetét sem kímélik a kritikus, a sok esetben bántó jelzők kiosztásával. Gyakran a képviselők általi tetteket bábszínháznak, a közvélemény átverésének, a választói akarat semmibevevésének tarják.

A fiatalok a parlamenti munkáról alkotott egyre negatívabb véleményének alakulása, sajnos előre vetíti a képviseleti demokrácia, a többpárti parlamentarizmus kiüresedésének veszélyét. Talán érthető az, hogy a fiatalok körében egyre népszerűbb a "Nem tetszik a rendszer!?" című dal.