És miközben a normalitás/normális ország toposzába kapaszkodó elemző számára ez a feladat kézenfekvőnek tűnik, mégsem ezt az utat fogjuk járni. Mert -és ebben Bajnainak vagy Mesterházynak igaza van- 2014 nem csupán a szokványos dilemmákról, a kormány eredményeiről vagy eredménytelenségéről, a kormányváltás vagy a folytatás kérdéséről fog szólni. Sokkal inkább arról, hogy meddig folytatható a politikai és társadalmi perspektívát, a valódi választást, az életképes alternatívák közötti kiélezett küzdelmet nélkülöző színjáték és milyen "erők" szabadíthatók fel a valódi korszakváltás ügyének győzelméért? Baloldali szemmel.
Mi ma Magyarország? Pangás és hanyatlás. Nem csupán az elmúlt három és fél év mérlege ez, hanem a 23 éves magyar demokráciáé is. Leszakadás, státusz-pánik, züllés, kilátástalanság egyfelől, a politikai küzdelem spanyolfala mögé rejtett elit-konfliktusok, kultúrharc, reflektálatlanság, önmagába vissza-visszatérő álkérdések másfelől. A liberális alapokon felépített, polgári, alkotmányos rendszer szétzilálódása, korrupció, oligarchizálódás, távolodás a felemelkedés pályájától, gettósodó, egymás ellen hergelt vidék és város, mélyszegénység, kényszerű, tömeges emigráció; szabadság a szabadság feltételei nélkül, erőfeszítés a siker reménye nélkül, munka a biztonság perspektívája nélkül.
A második Orbán-kormány elmúlt három és fél éves tevékenysége összesűrítette és a felszínre dobta mindazokat a problémákat, amitől szerencsésebb csillagzat alatt született nemzetek a 21. századra már részben vagy teljesen megszabadultak: ma újra a "demokrácia magyar felfogásáról" kell vitatkoznunk. A "magyar módszerről", a "magyar útról", és miközben ezt tesszük, távolodunk a valódi kérdésektől: nevezetesen attól, hogyan egyeztethető össze a tömegtársadalmi lét és a demokratikus ethosz? Miként teremthető meg milliók valódi és minőségi részvétele a közéletben? Hogyan válhat a passzív választó aktív polgárrá, számon kérve a politikai és gazdasági eliteken saját problémáinak háttérbeszorítását? Másként közelítve a problémához: mi az összefüggés a rendszerváltás pillanatában diadalmaskodó liberalizmus hanyatlása, a köztársaság válsága, a magyar társadalom végzetes kettészakadása, és tömeges elszegényedése között?
A köztársaság válsága
Kezdjünk az elején, vagyis a Harmadik Magyar Köztársaság bukásával. Figyelemre méltó tény és jó kutatási terület a jövő társadalomtudósai számára, hogy egyetlen "puskalövés nélkül", parlamentáris eszközökkel kényszerült/kényszerítették térdre és adta meg magát '89 hagyománya, öröksége. Annál is inkább, hogy Orbán Viktor és a Fidesz nem a semmiből támadt, vagy a mélyben régóta szunnyadó rendszerellenes attitűdök tudatos felkorbácsolásával teremtett a jogállami forradalom vívmányaival szemben "ellenforradalmi" mozgalmat: a jobboldal csupán kitapintotta a támasz nélküli köztársaság gyenge pontjait, hogy aztán a legalitás és legitimitás köntösébe öltöztetett kétharmad vasöklével keményen lesújtson a rendszer törékeny tartópilléreire. A Fidesz 2010-ben megrendítő politikai vereséget mért a hitelüket vesztett balliberális pártokra, hogy aztán a teljes érdektelenségbe süllyedt társadalom passzivitását kihasználva, a látszat ellenére nem ideológiai, hanem szinte kizárólag hatalomtechnikai okokból, végleg kiüsse a magyar demokrácia alkotmányos cölöpjeit.
A rendszerváltást követően létrejött liberális politikai konstrukció ilyetén legyőzetése részint törvényszerű fejlemény volt: egyenes következménye a szegénység lejtőjén lecsúszó tömegek közéletből történő kiszorításának, tudatos mellőzésének és az ebből eredő mélységes kiábrándultságnak, apátiának. A sorozatosan megszakított, vagy tudatosan megtört polgárosodás, a késleltetett és/vagy túlhajtott modernizáció révén a magyar társadalom szerkezetében történetileg létrejött repedések előbb árkokká mélyültek, hogy végül szakadékká szélesedjenek. Ez ellen a folyamat ellen sem a rendszerváltás eufóriájában, sem az elmúlt 23 évben egyetlen érdemi, komolyan átgondolt, széles körű politikai konszenzussal támogatott és következetesen végrehajtott stratégia nem született. Olyan adósság ez, amelynek terheit nem csak a ma élők, hanem a most születettek is viselni fogják.
Tehát fel lehet -sőt kell is- háborodni az Orbán-kormány nyílt és pőre, egymásba fonódó szegény-ellenes és a GDP helyett demokratikus deficitet termelő politikáján, de csodálkozni nem nagyon van min: a társadalmi igazságosságért folytatott harc már '89-ben elveszett azzal, hogy nem sikerült olyan politikai diskurzust teremteni, amely összekötötte volna a politikai demokrácia és a szegénység elleni küzdelem, a társadalmi felzárkózás ügyét. Egy olyan diskurzusét, amely érdekeltté tette/tehette volna/tehetné a felfelé törekvő társadalmi csoportokat a törékeny alkotmányosság és a gyerekcipőben járó magyar demokrácia fenntartásában, megvédésében. Ennek hiányában a mindennapok vezérfonalának megmaradt a szociális sovinizmus, a dermesztő apátia és az "elvont eszméktől undorodó, istenadta nép" tudatosan táplált, önbeteljesítő hazugsága. A szociális piacgazdaság rendszerváltáskori vágyálma a vad újkapitalizmus valóságává, a politika ennek hatására a zsugorodó -felső klasztereiben egyre izmosabb- középosztály játszóterévé, a közélet pedig a tehetős, a ráérő és/vagy a végsőkig elkötelezett, fanatikus polgárok "szórakozásává" vált. A szegénység problematikája a Parlament falain kívül rekedt: két évtized mérsékelt, polgári liberalizmusa lefojtotta a demokratikus részvétel nem politikai pórusait, ezáltal kizárta, ellökte, eltaszította magától, hogy aztán padlóra küldje, és a mélyszegénységbe "taszítsa" polgártársaink millióit. A következmények ismertek, a Köztársaság halott.
A baloldal veresége
A (szociál)liberalizmus azonban nem csupán politikai, alkotmányos és társadalmi, szociális értelemben szenvedett vereséget, de gondolat-halált is halt. A balközép, szociálliberális narratíva a választók sokasága számára először kiüresedett és elveszítette magyarázó képességét, majd hiteltelenné és használhatatlanná is vált. Ebben nem kizárólagos, de elvitathatatlan szerepe/felelőssége volt a középosztályra támaszkodó progresszív mozgalmak szegényektől való féltudatos elfordulásának (az aktív, főleg urbánus választók kiszolgálásának jegyében), a neoliberalizmus eszköz és elvrendszeréhez bátran nyúló gyurcsányizmus önmegsemmisítő "reformjainak", a poszt-őszödi baloldal máig nem múló ideológiai dezorientáltságának és a balliberális térfél intellektuális tartalékainak kimerülésének.
A "baloldal" -a megrendítő 2010-es vereséget követően még látványosabban- defenzív pozíciót felvéve bezárkózott saját sérelmeibe, és foglyává vált fojtogató szellemi nihiljének, parttalan és meddő politikájának. A következmények utólagos ismeretének fénytörésében sem tekinthető enyhítő körülménynek az, hogy a '89-es közjogi konstrukció és a jogállamiság lebontásának történelmi felelősségét a ma kormányzó jobboldal fogja viselni, mert ennek látszólagos szükségszerűségét a baloldal kormányzati teljesítménye alapozta meg. A baloldal vezetői és az őket támogató értelmiségi klikkek, véleményvezérek lehet, hogy megnyugvást találnak háborgó lelkiismeretüknek, ha sokáig és sokszor mantrázzák Orbán Viktor és a Fidesz gátlástalan hatalmi politizálásának következményeit, de ez a választók tömegei előtt nem menti/nem mentheti fel őket sem saját felelősségük alól, és végképp nem bizonyulhat alkalmasnak egy új, progresszív politika alapjainak lerakására.
A légüres térben lebegő baloldal azért nem volt képes mozgósítani a '89-es demokrácia védelmének ügye mentén (sem) a választók sokaságát, mert hátat fordított hagyományainak és felmondta a felemelkedésben bízó szegények, az elesettek és kirekesztettek tömegeivel kötött történelmi és "természetes" szövetségét; szükségszerűen szigetelődött el. A Medgyessy és az első Gyurcsány-kormány fiskálisan felelőtlen szociális populizmusa az aktív választók és a most "bizonytalan" tömegek szemében éppúgy diszkreditálódott, mint a második Gyurcsány-kormány neoliberális reformdühe: egyik "hagyomány" sem alkalmas arra, hogy egy új, helyes koordinátarendszerben működő, progresszív politika (policy), narratíva és identitás konstruktív alapjául szolgáljon.
Mi a teendő?
Egy dolgot világosan kell látni: nincs visszatérés a két évtizedet élt polgári, liberális Harmadik Magyar Köztársaság politikai és társadalmi felépítményéhez. A '89-es hagyomány progresszív közjogi elemei -demokratikus alapelvek, független Alkotmánybíróság, Állami Számvevőszék, médiahatóság, ombudsmani rendszer etc.- egy esetleges "baloldali" visszarendeződést, majd egy potenciális jobboldali hatalomátvételt követően ugyanolyan védtelen és kiszolgáltatott pozícióban lennének, mint a 2010-es választások után voltak. Mert nincs és nem is lehet társadalmi támasztéka egy olyan rendszernek, amely képtelen befogadni vagy legalább megjeleníteni a társadalom alsó kétharmadát, problémáit, vágyait, reményeit és hatékony megoldásokkal enyhíteni a mindennapi túlélésért folytatott harc feszültségén.
A köztársasági minimum, vagyis a jogállamiság, az alkotmányosság, a tulajdon szentségének és a törvények tiszteletének felemelő pátosza nem homályosíthatja el és nem pótolhatja a jövő demokratikus Magyarországának szociális dimenzióját. Az alkotmányos közállapotok helyreállítása és a Köztársaság zászlójának újbóli magasba emelése a progresszív politikai elitek társadalmi felelősségtudatának "ébredése" nélkül eleve kudarcra lesz ítélve.
Éppúgy a baloldal belső megújulási kísérletei sem járhatnak mindaddig sikerrel, ameddig ezzel nem vetnek számot azok, akik a köztársaság újraalapítására vállalkoznának. Nem elég, távolról sem elég felállni a legmagasabb hordóra és néptribuni erényeket csillogtatva szociális demagógiával, kádári nosztalgiával visszavágni a jobboldal nemzeti populizmusára. Felelni kell a nyomorgó, elszegényedő tömegeket foglalkoztató valódi kérdésekre. Vissza kell vezetni a politika és a közélet arénájába a ma jobb híján bizonytalannak nevezett, valójában a végsőkig depolitizált, apatikus és döntő többségében gyomorforgató szegénységben élő társadalmi csoportokat. A recept: határozott állásfoglalás, egyenes, érthető, következetes beszéd és cselekvés. A sorozatos taktikai visszavonulások és stratégiai vereségek helyett sziklaszilárd meggyőződés és öntudatos identitás, amely meghátrálás nélkül is képes kompromisszumot kötni a valósággal.
A baloldalnak átélhető és világos alternatívát, hiteles víziót kell tudni szembeállítania a Fidesz által kínált világmagyarázattal, amely továbblép a plebejus politika rosszízű, anakronisztikus antikapitalizmusán; amely korszerű, kritikai és szociálisan érzékeny válaszokat ad a poszt-modern, globalizált világ gazdasági, társadalmi és kulturális kihívásaira. Hitet téve a demokrácia, az állampolgári részvétel, a társadalmi igazságosság, a megkülönböztetésektől mentes élet, az emberi méltóság, a személyes szabadság, a humanizmus, a közösségi önrendelkezés, az autonómia, a nemek közötti egyenlőség és a fenntarthatóság értékei mellett. Csak egy ilyen koherens, kritikai eszmerendszer és annak szellemében fogant kormányzati politika lehet képes felelni a társadalmi téren fundamentalista, gazdasági téren monetarista, kulturális téren etnocentrista jobboldal által jelentett kihívásra és válhat letéteményesévé az újraalapítandó, szociális arcélű, Negyedik Köztársaságnak.
