Schmitt Pali itt marad

A hír nem új, de a meglepetés máig hatol, olyannyira, hogy közgazdászok – jelentős közgazdászok – egy csoportja most tollat is ragadott: ez már nekik is sok. Az tudniillik, hogy Schmitt Pál hajdan volt köztársasági elnököt, Hagelmayer díjjal tüntették ki, pusztán azért mert aláírta az Állami Számvevőszékről szóló törvényt. Amiből persze az is következik, hogy Schmitt Pál a jövőben sorozatban fogja kapni a különböző szervezetektől, intézményektől, állami cégektől a díjakat, hiszen minden elé tett törvényt aláírt, mondhatni gondolkodás nélkül. Amúgy pedig az is kiderült róla, amibe a végén, azt hittük teljesen, belebukott, hogy a gondolkodást egyébként sem szerette, ezért inkább a diplomamunkáját is át-, illetve kimásolta mások dolgozatából, könyvéből.

Orbánt azonban ez a malőr egy cseppet sem zavarja, sokkal inkább az, hogy az általa jelölt embernek távozni kellett posztjáról. És mint tudjuk, a magyar miniszterelnök nem ismeri a vereség fogalmát, ezért igyekszik úgy bánni Schmitt Pállal, mintha ma is a közélet megbecsült tagja lenne. Díszvendégként rendre feltűnik egy-egy rendezvényen, Orbán, ha csak teheti, maga mellé emeli őt. Ennek a tegyünk úgy, mintha egy makulátlan emberről lenne szó színjátéknak a része ez a kitüntetés is.  És nem számít, hogy a díjjal egy komplett szakmát és persze a számvevőszék hajdani, legendás elnökét sértik meg, így aztán a tiltakozás, az aláírások sem fognak számítani. Mert itt csak az számít, amit a kormányfő akar, hogy ugyanis ők nyerjék a legtöbbet. Pénzben, földben, trafikban, vagy éppen kitüntetésben…

Szerző

A polip és én

Nem rokonszenvezem a polipokkal. Semmi bajom az állatvilágban a nők hagyományos ellenségeivel: a pókkal, vagy az egérrel. Igaza lehet annak, aki szerint a nők csak szegény, roggyant önérzetű férfiak kedvéért sikoltoznak egy kicsit az egyáltalán nem ijesztő állatkák láttán. De a polip, az más. Azzal tényleg nem szeretnék találkozni. Ez a puhatestű, nyálkás lény igazi alattomos ragadozó. Hogy áldozatait megzavarja és karjaival fojtogathassa, tintaszerű folyadékkal teszi maga körül zavarossá a vizet. Mivel nincs gerince, alakját könnyedén változtatja.

Ha valaki politikai hasonlatra gyanakodna, közlöm, hogy mindezt lexikonból másoltam ki, amelynek szerkesztői még nem gondolhattak arra a hatalmi alakulatra, amely liberálisból konzervatívvá, polgárpukkasztóból polgárivá, a bigottság kicsúfolójából szenteskedővé válva szintén elég rugalmasan és célszerűen változtatja alakját. Még az is illik rá, hogy "tintaszerű folyadékkal", tintával-tollal, illetve újabban számítógéppel, sajtótermékek és propagandaanyagok segítségével zavarja meg áldozatai tájékozódó képességét, míg végül karjaival körülfonja, mozgásképtelenné teszi őket.

A párhuzam nem saját leleményem. E héten mutatták be számos jeles szerző "Magyar polip" című tanulmánykötetét, amely éppen azt járja körül, hogyan nyúlt be karjaival a hatalom az élet szinte minden színterére, hogyan fonta körül és fojtogatja a gazdaságot, a kultúrát, a vallást, a jogrendet, a sportot. Hívatlanul benyúl ajtón-ablakon, könyveket cserélne ki a polcomon, utána nyúl gyerekeinknek, unokáinknak is, ott matat az iskolatáskájukban, a tankönyveikben, utánuk megy a tanterembe. Beteszi a lábát a templomokba, a színházakba, a stadionokba. Épp az a lényege, hogy oda is benyomakodjon, ahol a nem polip-természetű államoknak semmi keresnivalója.

Nem szívesen bántok meg azzal egy politikai csoportot, hogy akár egy metafora erejéig állati tulajdonságokkal ruházom fel őket, még ha ők nyugodt szívvel emlegetnek is dinoszauruszokat, szalonnává válni nem tudó kommunista kutyákat. Szerencsére az említett kötet az emberi világból is merít szuggesztív hasonlatot. Új értelmezési keretbe helyezi a Fidesz-állam működését. "Maffiaállamként" jellemzi, amelyben az állam maga szerveződik maffia módjára. Célja, akár a maffiának, "a hatalom és a személyes vagyon koncentrációja", mint a könyv előszavában Konrád György írja. A hatalom birtokosai politikai küldetésüknek tekintik a személyes és családi vagyonszerzést. A kötetet életre hívó Magyar Bálint szavaival "egy politikai vállalkozás maga válik egyúttal gazdasági vállalkozássá".

A maffiaállamban - mint tapasztaljuk - a korrupció már nem kisiklás, amelyet az állam büntet, hanem az államgépezet működésének lényege, hajtóereje. A korrupciót, a korábban jogtalannak számító vagyonszerzést, mások megrablását törvényessé tették, államosították. Az államé lett a rablás "első éjszakájának joga", amelyet többek között a trafiktörvény, a földtörvény, a szerencsejátékokról szóló jogszabályok alapoznak meg. Emlékszünk még az első Orbán-kormány idejéből a HVG híres címlapjára, amely a Fidesz vezérkarát a chicagói maffiózók puhakalapjában és sötét öltönyében ábrázolta. Pedig hol voltunk még a kétharmados gátlástalanságtól?!

Ahogy a maffia is úgynevezett "családok" szövetsége volt, ezúttal is családok, klánok a kedvezményezettek, de nem csak rokoni értelemben. A kötet szóhasználatával a "politikai család", a szövetségesek-hűbéresek-zsoldosok hierarchiája az, amelynek kezére kell adni a javak átcsoportosítható részét. Mindehhez ideológia, és egyeseknél valódi elkötelezettség, őszinte hit is járul, de hát - ezt már a könyvtől függetlenül mondom -, így volt ez a maffiában is. A legendás szicíliai maffia nem véletlenül választotta a "Cosa Nostra", "a mi ügyünk" nevet, és hitte - hitette el - azt, hogy az igazságosság és a rend nevében cselekszik. Ami azt illeti, rendet is tartott, védelmi pénz fizetésére kényszerítette vagy likvidálta a konkurenciát. Talán a magyar pénzügyi oligarcháknak - Csányinak, Demjánnak - sem ártana, ha utána olvasnának kicsit.

Én is csak most olvastam: a maffiának még külön tízparancsolata is volt, hogy a nyers gazdasági érdeket közös eszményekkel, erkölcsi parancsokkal nemesítsék meg. Igaz, ők nem a nemzetet és a kereszténység védelmét emlegették, de morális paravánra nekik is szükségük volt. Néhány parancsolatuk a mai maffiaállam politikai családjában is szentírásnak számíthat: "Mindig állj szolgálatára a családnak!" "Mindig tiszteld a döntéseket!" "Ne vegyél el pénzt, ha az más taghoz tartozik!" (Aki nem maffiatag, attól persze nyugodtan.) Na jó, minden parancsolat persze nem stimmel a mai viszonyokra. Azt például most nemigen tartják be, hogy "az asszonyokat kezeld tisztelettel", vagy hogy "soha ne mutatkozz rendőrökkel". Igaz, utóbbit egy kormány vagy egy tárca élén kicsit nehézkes is volna megvalósítani.

De a szakirodalomban való tájékozódásom egy reménysugárt azért felvillantott: a polip állítólag legfeljebb négy évig él. Isten bizony, ezt írják. Azt nem teszik hozzá: ennek érdekében nekünk magunknak is kell valamit tenni.

Amikor menekülőre fogják

Visszhangja támadt a közvéleményben az ATV riportjának, amelynek tanúsága szerint a parlament folyosóján hétfő reggel megkérdezett kormánypárti képviselők sorának - egyetlen kivétellel - nemhogy a genfi tárgyalások eredményéről, de még a tényéről sem volt tudomásuk; nem hallottak róla, hogy a felek megállapodtak az iráni atomprogram legalábbis átmeneti korlátozásáról. A politikusok szinte menekültek a véleménynyilvánítás felajánlott lehetősége elől, többségük azzal, hogy fogalma sincs, mi történt Genfben, némelyek a Fidesz-frakció sajtóosztályához küldték a riportert, s akadtak, akik szó nélkül továbbmentek.

Rubovszky képviselő úr például azt tanácsolta a kérdezőnek, forduljon inkább egy külügyekben illetékes kollégájához, de amikor Németh Zsolt szakállamtitkár csakugyan látótérbe került, igyekezett gyorsan a hátát mutatni a kamerának. Holott neki minden bizonnyal munkaköri kötelessége lett volna nyilatkozni, míg a többiekkel azért legyünk annyira méltányosak, hogy rögzítjük: a genfi egyezmény hírének keltezésétől a hétfői parlamenti ülés kezdetéig alig több mint egy nap telt el - úgy tűnik, a képviselők számára ennyi idő kevés volt ahhoz, hogy kiterjesszék figyelmüket a nemzetközi politika történéseire is. Mindazonáltal láthatóan nem elsősorban ezért kerülték oly kiábrándítóan az állásfoglalást, inkább a központi direktíva hiánya miatt. Bár nemigen kétséges, hogy a kormány ezt a világeseményt üdvözli, a honatyák (és anyák) az önállósággal járó legkisebb kockázatot sem vállalták.

Hasonló jelenetekre egyébként gyakorta sor kerül a T. Házban. Ugyancsak mostanában kerültek nyilvánosságra egy másik körkérdés reakciói, amelyek szintén jól mutatják, miként viselkednek a kurzus emberei, ha valamely témában meglepik őket. Mit szólnak például ahhoz, hogy miközben a kormány az egyetemek büdzséjéből zárolt négy milliárdot, az MTK viszont kapott ötmilliárdot különféle fejlesztésekre? Ez volt az intellektuális feladvány, aminek a KDNP két vezéregyénisége, Harrach Péter és Rétvári Bence egymást követően próbált megfelelni. Rutinos szereplők lévén mindketten azonnal pergőn mellébeszéltek, egyrészt ecsetelve, milyen fontos a sportban az utánpótlás nevelése, másrészt pedig mennyivel többet költünk a felsőoktatásra, mint az a bizonyos, kevéssé számottevő négymilliárd. Ez tehát az egyik, általában használatos kormánypárti technika: elhárítani a kellemetlen eset konkrét értékelését - olyan "pozitív" hivatkozásokkal, amelyeknek egyébként semmi közük az aktuális tárgyhoz. Szomorúan mulatságos volt aztán Fónagy János, az energetikai ügyek államtitkára, aki meglepetten mentegetőzve csak annyit mondott: életében nem járt még focimeccsen, most azonban napirend előtti felszólalására kell készülnie, ezért elnézést kér, amiért elsiet.

Ennek a "nem ér a nevem"- megoldásnak különböző variációi mind elterjedtebbek az utóbbi időben. Amikor nemrég a Hálaadás Templomában szélsőjobbosok újraavatták Horthy Miklós mellszobrát, újságírók szerették volna megtudni, hogyan viszonyulnak a provokációhoz egyes kormánypárti potentátok. Itt is a szokásos hárítási módozatokkal találkoztunk; egyesek tömör válaszmegtagadással eliszkoltak, mások - úgymond - "a történészekre bízzák", hogyan ítéltessék meg a néhai kormányzó rendszere.

Persze, a határozott állásfoglalást kikerülő, immár bevett manővereket egymástól felettébb eltérő súlyú ügyekben működtetik. Más a jelentősége annak, ha valaki nem akar nyilatkozni az iráni atomfenyegetés dolgában, és megint más, amikor akár a kormánynak, akár személyesen bármelyik képviselőjének színt kellene vallania a Horthy-kultusz újabb keletű, mind érzékelhetőbb táplálásáról. Ám látnivaló, hogy a rezsim minden számára kényelmetlen témát valódi horderejétől függetlenül, lényegében azonosan "kezel" - vagyis gyáván elmaszatol. Nincs hivatalos, és nincs egyéni felelősség sem. Mert noha folyvást a Nemzeti Együttműködés Rendszerének tradicionális eszményeiről, kereszténységről és konzervativizmusról szavalnak, valójában nincs világos, egyértelműen vállalt értékrend. A kormányzati világnézetet naponta improvizálják a kurzus éppen vélt érdekei szerint; legyen szó akár a jelen külpolitikájáról, akár a máig ható múlt meghatározó momentumairól. Szigorú erkölcsi és politikai elvekről retorizálnak, ugyanakkor hétköznapi praxisukban szégyellnivaló képlékenységgel rendelnek alá mindent a cinikus számításnak.

Figyelemreméltó, hogy amikor legutóbb, a Horthy-szobor újnáci segédlettel lezajlott avatását a kormány rest volt hivatalosan elítélni, az amerikai követség milyen hivatkozással követelte az elmaradt gesztust. A kemény közlemény Horthyt minden további nélkül Hitler szövetségeseként aposztrofálta. Ilyen egyszerűen. Mert az egykori atlanti szövetségesek, és a mai demokráciák a kormányzót egyértelműen ítélik meg. Nem fogadják el a kibúvókat, a történelmi tények relativizálását. A civilizált világ nem utolsó sorban arról ismerszik meg, hogy vannak fundamentális alapelvei - bármily nehezen is képes azoknak olykor érvényt szerezni.