Hihetnénk, egy új könyv bemutatója örömteli esemény a szerzőnek. A jól végzett munka befejezésének öröme, a kész mű látványa, az érdeklődők sokasága vidámmá és mosolygóssá teszi az alkotót, aki így végre megpihenhet, így fogadva az elismeréseket. Az esetek nagy részében ez nyilván így van. Nemrég azonban egy olyan könyvpremieren vettem részt, ahol nem volt vidámság, mosoly, vagy öröm. A szerző nagyon elgondolkodva, mondhatni nehezen válaszolt a moderátornak, aki pedig nem akárki volt, Máté Krisztina és igazán felkészült, nagyon is lényegbevágó kérdéseket tett fel neki. Mindez persze az írótól sem áll távol, hiszen maga is újságíró, nem is akármilyen. Ráadásul ez már a nyolcadik könyve.
Aztán elolvastam a művet, és megértettem, miért volt annyira visszafogott, szinte komor P. Gál Judit a könyvbemutatón. Kilenc esetről ír, a gyanúsítottaknak összesen 22 gyilkosság van a számláján. És - mintegy a véres események feloldásaképpen - közben készített még egy hosszú interjút az ügyvédek doyenjével, Bárándy Györggyel, de abban is annyi szörnyűségről esik szó, hogy egy pillanatig sem lesz könnyebb sem a szerzőnek, sem az olvasónak.
A történetek egyike sem igazán befejezett, még akkor sem, ha némelyikben már jogerős bírósági ítélet született. P. Gál Judit ugyanis nem eseteket taglal - noha a gyilkosságokról szinte mindent megtudunk -, hanem emberekről ír. Emberekről, akik áldozattá váltak, akik gyilkosok lettek, akik nyomoztak az ügyekben, akik - ügyvédi munkájuk keretében - védték a gyanúsítottakat vagy éppen az áldozatok családja érdekében jártak el. Elsősorban az emberek érdeklik a szerzőt. Megpróbálja megfejteni, hogyan válik valaki gyilkossá vagy áldozattá. Utánajár, hogy az ügyvédek mit éreznek, amikor egyértelmű esetek tetteseit védik, a rendőrök pedig miképpen élik meg azt a rengeteg szörnyűséget, amivel munkájuk közben akarva-akaratlanul találkozniuk kell. Száraz hírekből és lényegre törő beszélgetésekből kerekednek ki a rémséges történetek. P. Gál nem ijesztget, csak tényeket ír és állításokat, véleményeket tesz egymás mellé. Közben mindig a mozgatórugókat keresi: az emberek cselekedeteinek kiváltó okait.
A kötet előszavában Gálvölgyi János is azt írja, hogy szereti a krimiket és ez a könyv, bár egyáltalán nem az, mégis ugyanannyira érdekes. Hiszen P. Gál Judit válaszokat keres az emberi kérdésekre és ez éppen annyira izgalmas, mint a legcsavarosabb krimi. Csak éppen - teszem már én hozzá - ezeket nem egy író találta ki, hanem az élet írta. A szerző csak utánuk járt és megismertetett a részletekkel. A hátborzongató valósággal. Azzal, hogy miért kellett meghalnia a 11 éves Szita Bencének. Hogy mi történt a soproni lőtéren, ahol három fiú fegyvereket akart szerezni és közben hidegvérrel gyilkolt. Hogy miért kellett meghalnia Bándy Katának és hogyan élte ezt meg a tettes, meg a családja. És akkor még nem említettem a csepeli kettős gyilkosságot, amelyről - a kriminalisztika történetében szinte egyedülálló módon - hangfelvétel készült, de a tettesek váltig tagadtak.
Izgalmas olvasmány a Halálosztók, mégsem mondhatom, hogy letehetetlen. Ezt a sok borzalmat nem lehet egyszerre elolvasni. Leírni sem lehetett könnyű. Megértem, miért nem volt vidám saját könyvének bemutatóján P. Gál Judit.