2000 után különösen felerősödtek azok a hangok, amelyek nemzetietlenséggel, sőt ma már gyakran a nemzeti érdekek elárulásával, idegen hatalmak kiszolgálásával vádolják a hazai baloldalt. Ez az antikommunista propaganda nem újkeletű; a két világháború közötti Magyarország uralkodó legitimációs ideológiájának szerves része volt az antikommunizmus, a baloldal kriminalizálása, ahogyan az antiszemitizmus sem hiányzott a korszak "nemzeti" ideológiájából. Agárdi Péter a közelmúltban megjelent József Attila és a magyar nemzeti hagyománytudat című könyvében is ezt a témát feszegeti, írását olvasva olybá tűnik, mintha a régi álvitákat nyitnák újra a mai jobboldalon.
A mindenkori társadalmi-politikai kontextusba ágyazza Agárdi is irodalomtörténeti elemzését; így többek között pontosan arról kapunk képet, hogy mennyire egy adott történeti feltételrendszer következménye volt a baloldalnak a nemzetből való kirekesztése: hiszen éppen a két világháború közötti Magyarországon a baloldalon kapcsolták össze a demokratikus (ha kell, nyugati típusú) fejlődést a szociális felemelkedés programjával olyan gondolkodók, mint József Attila, Illyés Gyula, Fejtő Ferenc vagy Ignotus Pál. A két világháború között - ha tetszik, ha nem - a magyar progressziót az a társadalmi-közéleti baloldal képviselte, amely radikális társadalmi átalakulással kívánta egyszerre meghaladni a Nyugattól elmaradó demokráciadeficitet, a polgári egyenlőséget, a gazdasági felzárkózást, s az ország félfeudális társadalmi-intellektuális viszonyait, a nagy egyenlőtlenségeket, a hárommillió koldus országát, az általános műveltség alacsony színvonalát.
Nem nehéz mai "áthallásokat" találni , gondoljunk csak az emberibb és műveltebb Magyarország ma is aktuális kívánására, vagy a 2010 után kiépülő rendszer paternalista vonásaira, tekintélyuralmi törekvéseire és autoriter hatalomgyakorlására. Az új rezsim legitimációs ideológiájába illeszkedik az újjáéledő Horthy-kultusz, vagy annak gyengébb formájában a Horthy-rendszer revíziója, a baloldaliság és az "idegenszívűség" napjainkban is visszatérő összemosása. Úgy tűnik, mintha ma is sikeresen belekényszerítenék a baloldalt egy álvitába, ahol "alapból" defenzívába szorulva kell védekeznie a nemzetárulás, nemzetidegenség vádja ellen. Holott - és ez volt a tétje a Horthy-korszak nagy vitáinak is, ahol a baloldalnak szintén defenzívából kellett szembeszállnia a hatalom legitimációs ideológiájával -, a baloldali hagyomány és szellemi örökség éppúgy a mienk, mint a nemzettudatot gyakran kisajátító jobboldali, sőt, nemegyszer - mint a két világháború között is - a baloldal képviselte inkább a nemzeti progressziót, a közművelődést és az európai értékek befogadásának közös ügyét.
A korszak ma már sok elfelejtett gondolkodójának megszólaltatása Agárdi Péter könyvének nagy érdeme, már csak azért is, mert számos, a mai Magyarországnak szóló "üzenetet" tartalmaz.
A szélsőjobboldali "térnyerés" az 1930-as években beletorkollott a zsidóság egyre fokozódó kirekesztésébe, üldözésébe és végezetül a Szovjetunió elleni támadással együtt kibontakozó nagy népirtás szörnyű projektjébe. Sajnos máig elmaradt a szembenézés, amely soha nem az újabb bűnbakképzést vagy a kollektív bűnösség sugalmazását jelenti, hanem közelebb vihetne bennünket a nemzeti önismerethez. Nagyon aktuális gondolat az európaiság és magyarságtudat kettőssége, amelyet Agárdi többek között Fejtő Ferencre emlékezve világít meg. A sors fintora, hogy Fejtőnek, aki a Népszava munkatársa volt az 1930-as években, majd 2000 után munkatársa és tiszteletbeli főszerkesztője a lapnak, ugyanazokat a küzdelmeket kellett megvívnia 2005-ben, mint a két világháború között: egyszerre megvédeni baloldaliságát és magyarságát. A nemzetidegenség vádja kényelmetlenül idézi a népi/urbánus (ál)vitát; az európaiság és a magyarság szembeállítása soha nem hozott nemzeti progressziót, hanem Bibót parafrazálva, szerencsétlenné és meghasonlottá tette Magyarországot.
A globális és a nemzeti világszemlélet nem egymás ellenfelei, főleg nem egy globális világban; éppen a kettő összekapcsolása az, ami termékennyé teheti egy kis nemzet gondolkodását és művészetét. És még valami: a mai fiatalok döntő többsége járt, sőt élt Nyugaton - az ő eszméiket már nem alakíthatja kritikátlanul egy akármilyen egyenruhában is megjelenő, "hivatalos" nemzettudat. A diákok sokszor jobban eligazodnak a modern tömegkommunikációban, mint a tanáraik, így nehéz tartósan fenntartani egy, a régi hierarchiákat feltámasztani akaró, tekintélyuralmi rendszert.
