Történelmi zokogás Máté Gáborral

Hideglelősen zokogott a Marat halála korszakos előadásának végén Máté Gábor kikiáltóként. Halkan kezdte, majd egyre erősödött ez a minden gátat átszakító, féktelen sírás, majd velőt rázóvá vált. A kezében egy utcakő volt, az addigi díszlet helyett pedig hirtelen a Corvin köz képét láthattuk mögötte.

Még abszolút a kádári idők mélyén, amikor 1956-ot hivatalosan egyértelműen ellenforradalomnak titulálták, nyilvánosan és félreérthetetlenül a forradalmat siratta egy olyan előadásban, ami megnyerte a belgrádi világszínházi találkozót, ezért lehetetlen volt betiltani. Ott, a fővárostól messzi Kaposvárott mehetett, valóságos buszkonvojok indultak az ország több pontjáról, hogy láthassák, és a húsz, huszonöt perces tüntető vastaps a produkció után állandósult.

A darabbeli őrültekháza, amelybe egyáltalán nem csak bolondokat száműznek, és ahol lázadnak az ápoltak, ország jelképpé vált. Kikiáltóként pedig Máté az értelmiségit testesítette meg, akinek rálátása van a történtekre, kívül is van, de kicsit belül is, éles elméjűen, fanyar gúnnyal, de lényegében cselekvésképtelenül kommentálja az eseményeket. Szemlélője a kitörési kísérletnek, és az elfojtásának is. Tehetetlen, de pontosan tudja, mi az a történelmi lehetőség, ami csaknem kilátástalan időre elvész, ezért rázza egész testét a zokogás.

Máté, aki első ránézésre civilben is kapásból értelmiséginek néz ki, és tulajdonképpen édesapja, Máté Lajos révén, aki az amatőr színházi mozgalom meghatározó alakja volt, belenőtt a szakmába. Nehéz lenne rá paraszt szerepet osztani, de mondjuk városi, kigyúrt, izomagyú fickót is csak komoly nehézségekkel játszhatna el. Lerí róla, hogy használja az eszét. És ez látszott már rajta, amikor a Major Tamás rendezte híres vizsgaelőadásban még, mint színinövendék lépett föl A tudós nőkben.

Ekkor is megvolt már a karcos, markáns humora, ami aztán olyan fegyverré fejlődött, amelynek megsemmisítő ereje van. Máté tudja, hogy tompult agyúakat, fellengzős, köldöknéző önimádókat is csak kiadós gógyival, tiszta ésszel, csaknem élve boncolva érdemes játszani. Nála jobban igazán kevesen képesek ábrázolni színészként, és rendezőként az értelmiség árulását, gerinc roppanását, cselekvésképtelenségét. Akár pocakosra kitömve, agyilag is elpuhultnak mutatva, vásárian vaskos eszközökkel játszott társadalmi rangja szerint tiszteletre méltó észkombájnt, akinek eszméi fabatkát sem érnek.

Érezhetően nincs túl jó véleménnyel az értelmiségről, gyakran magáról sem. A Kaposvárott töltött évek alatt beléivódott, örökre sajátjává vált a metszően kritikus szemlélet és a társadalmi problémák iránti csillapíthatatlan érdeklődés, ami aztán rendezőként ugyancsak jellemző rá. Annyira izgatja a valóság, hogy gyakran dokumentum alapú produkciókat rendez. Ilyen például a Cigányok, amely nem sokkal a romákat célba vevő, brutális gyilkosságok után készült, és Grecsó Krisztián sok mindent feldolgozott a tényekből. Máté pedig dermesztő erővel megmutatta azt, hogy mi vezetett ezekhez a rémes eseményekhez. Megmutatta a közönyt, az előítéletességet, a gyűlöletet, a hivatal teszetoszázó felelősség elhárítását, és ami legfőbb, mutatott átélhető sorsokat.

Azért tudnak annyira hatásosak lenni a produkciói, mert a bennük lévő temérdek, akár túl is halmozott közlést, nagyon szemléletesen eleveníti meg a színészek segítségével. Láttam már próbálni. Nincs diktátum, bár van határozott elképzelés. De szüksége van a színészek ötleteire, gondolataira, szabadon engedi őket, nézi, mit csinálnak maguktól, de mégiscsak az ő irányításával az adott szituációban, és ez hat rá, oda-vissza pingpong játékká, fellengzősebben szólva, alkotó folyamattá válik. Így a színészek vele dolgozva gyakran a csúcsformájukat hozzák. Mint például A mi osztályunkban, ami akkor a kritikusok szerint az évad legjobb előadása volt, de jellemző módon a Pécsi Országos Színházi Találkozóra nem válogatták be. Ez is valóságalapú, azt vizsgálja, hogy egy osztály tagjai a háború előtt hogyan képesek együtt élni, aztán a világégés előtt, idején és utána, azok, akik valaha közösséget alkottak, hogyan mennek ténylegesen, és eszméiket is tekintve százfelé. Hogy válnak hóhérokká, áldozatokká, hogy okoznak és kapnak soha be nem gyógyuló sebeket, hogy torzulnak, vagy éppen állják meg a helyüket.

Máté Gábor az Illaberek próbáján rendezőként FOTÓ: DÖMÖLKY DÁNIEL

Bizonyos szempontból ennek a produkciónak a folytatása a Katona József Színházban most bemutatott Illaberek. Fő díszletként felnagyított érettségi tablót látunk, ami kockákra tagozódik, ezek kihúzhatók, mint a fiókok, egy-egy sors, és netán annak kellékei rejtőznek bennük. Nem tűntettek fel írót a színlapon, a dramaturg, Török Tamara, és Máté igaz történeteket gyúrt össze, vagy éppen hagyott meg bizonyos mértékig a nyers valóságukban. Az Illaberek a már az 56-os méreteket is meghaladó magyar kivándorlás okait veszi górcső alá.

A rossz közérzetet, a pénztelenséget, a jövőkép hiányát. Mindezt nem feltétlen egyfolytában letaglózóan teszi, sokat lehet nevetni. Vannak még könnyed részek is. Csakhogy rendszerint a könnyed játékosság is lidérces dolgokat takar. Az anyag feldolgozásának módja hasonló lehetett, mint amikor Máté az első, legendás osztályának tagjaival nyaranta egy-egy volt osztálytárs életét dolgozza fel temérdek emlék, ötletelés, akár féktelen marháskodás alapján. Némiképp szertelenül, nem is feltétlen feszes ritmusban, olykor vargabetűkkel és üresjáratokkal, de mégis roppant szemléletesen, élvezetesen.

Ezúttal sem beszélhetünk lekerekített, jól megcsinált műről. Közérzeti hangulatjelentést nézhetünk. Rosszkedvünk okait ecsetelik élettel teli, némileg gyógyító játékossággal a színészek. Párhuzamos élettörténetek olvadnak valamennyire egybe. Például egy szakié, aki Keresztes Tamás megformálásában, amikor külföldre megy munkát vállalni, és először repül, nem tudja, hogy nem viheti fel magával a gépre a féltve őrzött szerszámait.

Ezeket elkobozzák tőle, és ezzel tulajdonképpen őt is megsemmisítik. A kinti munkáját már elnyomorodásként éli meg, arról nem is beszélve, hogy a Rezes Judit által adott felesége pedig egy másik országba kényszerül, basáskodó, idős, tehetetlen öregeket pesztrálni. Jordán Adél erős nyelvi korlátokkal küzdő prostituáltat alakít. Rajkai Zoltán, Takátsy Péter nőgyógyász és iskolaigazgató, meleg pár, akik szintén szétszakadnak az orvos külföldre távozása miatt. A kintiek tipródnak, az itthon maradottak szintén. A rémbohózatba illő találkozásukkor a produkció végén, a szaki minden keserűségét a nőgyógyászon tölti ki, lebuzizza, tettleg is bántalmazza, a kétségbeesett orvos emiatt a szó szoros - és átvitt értelmében is - a padlóra kerül. Nyugodtan tekinthetjük ezt jelképesnek. És akár ugyanúgy lehetne zokogni az előadás végén, mint a Marat halála esetében.

A Vörösnek pedig már az elején is lehetne zokogni. Szintén Máté rendezte, ugyancsak dokumentumok alapján, a Kamrában. A negyvenes évekbeli újvidéki mészárlásról szól. Arról, amikor magyarok szerbeket, majd szerbek magyarokat öltek halomra. Vérfagyasztó, amikor bemegyünk az általunk körülvett játéktérbe, már ott vannak a szereplők, de, mint halottak, egy-egy kéz, láb, az arc egy része látszik ki a földből, már túlvagyunk a mészárláson. Szirtes Ági idős, mindenre emlékező, még váltig csodálkozó asszonyként mesél róla. Aztán megelevenednek a lidérces, Brestyánszki Boros Rozália által összegyűjtött, és megformázott történetek. Kissé sok is van belőlük. Sorjáznak egymás után.

A Katona József Színház és a Szabadkai Népszínház Magyar Társulata közösen adja, szép együttműködésként. A bemutatót Szabadkán tartották, azután került Budapestre a produkció, amiben heroikus munkát végeznek a színészek, Ambrus Richárd, Baráth Attila, Csernik Árpád, Dankó István, Fekete Ernő, G. Erdélyi Hermina, Hegymegi Máté, Kalmár Zsuzsa, Körmöci Petronella, Kovács Lehel, Mészáros Béla, Pálfi Ervin, Szilágyi Nándor, Szőke Attila, és persze Szirtes egyaránt. Komoly a testi és lelki megterhelésük. Rohangálnak, gimnasztikának is beillő, bonyolult mozgássorokat hajtanak végre, énekelnek, táncolnak, a szó szoros, és átvitt értelmében is totálisan lemeztelenednek.

Egyszer azt játsszák, hogy végletesen kiszolgáltatottak és megalázottak, máskor éppen ők a kegyetlenkedő, a gyilkolást kéjnek, vagy rutinos tevékenységnek tekintő elaljasodottak. Erős a stilizáció, nincsenek nagy drámázások, hatásos haldoklások, megy minden pikkpakk, az ölés, és a lelki terror hétköznapivá vált. A kibuggyanó vért vörös posztódarab jelzi. A két kiváló társulat gyönyörűen összesimul, de bizonyos idő után a sok, gőzerővel adagolt kegyetlenség kioltja egymást. Nem bomlanak ki, inkább csak felvillannak átélhető sorsok, ezért minden heroizmus és talentum dacára, engem nem ver ki a víz az előadástól. Viszont még inkább tudatosul az a nagy mechanizmus, ami legázol mindenkit, és sok tekintetben ma is működik.

Máté a két produkcióval megmutatja mi az a történelmi tűzhányó, amire felépült szépnek és kiegyensúlyozottnak egyáltalán nem nevezhető korunk. És direktorként, tanárként, meg rendezőként megfogadja azt a tanácsot, amit Zsámbéki Gábor, a Katona korábbi direktora javasolt a színikritikusok díjának átadásán. Azt tanácsolta, hogy a jelenlegi helyzetben próbáljunk meg kialakítani mikroklímákat. Máté minden pesszimizmusa, letargiája ellenére elérte, hogy ezekben a zűrzavaros időkben is, ott, ahol dolgozik, rendszerint ilyen alkotásnak kedvező mikroklíma jön létre. Még akkor is, ha amúgy folyamatosan zokognunk kellene.