Egy kis konteó

Pokol Béla Fidesz-KDNP által megválasztott alkotmánybíró szerint alkotmánybíró társai egy "általános nemzetközi jogot" deklarálva kimondják a magyar jog alávetettségét a nemzetközi jognak. Ehhez Pokol alkotmánybíró szerint úgy jutnak el, hogy az alaptörvény egy mondatából - "Magyarország elfogadja a nemzetközi jog általános szabályait" - a magyar állami szuverenitás felszámolását olvassák ki. Pedig szerinte ez a mondat csak egy keretszabály, amely a magyar állam nemzetközi szerződéskötési tevékenységéről szól.

Pokol alkotmánybíró szerint alkotmánybíró társai a magyar jog teljes alávetettségét mondják ki, amikor például az ENSZ által elfogadott Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatára hivatkozva arra a következtetésre jutnak, hogy "a törvény által felállított bíróság függetlensége és pártatlansága egy olyan általánosan elismert jogelv, amely a legalapvetőbb emberi jogok közé számít".

Pokol alkotmánybíró világméretű összeesküvésnek - egy jó kis konspirációnak - látja az általános nemzetközi jogot, amelynek elfogadása ma, "amikor egyre inkább globális pénzügyi és gazdasági hatalmi mechanizmusok hálózzák be a nemzetközi jogilag független és szuverén országokat, a nemzetközi politikai viszonyok szintjén is az önfeladás felé vinné el Magyarországot". Konspirációs teóriája (konteó) szerint az általános nemzetközi jog "egy globális alkotmány-oligarchia formálásában csúcsosodott ki", amely Pokol alkotmánybíró szerint "a legnagyobb fenyegetést jelenti napjaink szuverén államainak alkotmányozó hatalmaira".

Pokol alkotmánybírónak persze nem minden alkotmánybíró társától kell tartania. Csak azoktól, akik olyan határozatokhoz adják nevüket, amelyek az általános nemzetközi jogon alapulnak. Aki például nem értett egyet a semmisségi törvény alkotmányosságával - a törvény bírói ítéleteket semmisített meg visszamenőleges hatállyal - , az nyilván a globális alkotmány-oligarchia szekerét tolja.

Pokol Béla alkotmánybíró nem megy nyugdíjba 70 évesen. Továbbra is szeretné elhárítani a globális alkotmány-oligarchia jelentette fenyegetéseket. Nyilván az általános nemzetközi jog ellenében.

Szerző
Simon Zoltán

Magyar vagyok, de európai

2000 után különösen felerősödtek azok a hangok, amelyek nemzetietlenséggel, sőt ma már gyakran a nemzeti érdekek elárulásával, idegen hatalmak kiszolgálásával vádolják a hazai baloldalt. Ez az antikommunista propaganda nem újkeletű; a két világháború közötti Magyarország uralkodó legitimációs ideológiájának szerves része volt az antikommunizmus, a baloldal kriminalizálása, ahogyan az antiszemitizmus sem hiányzott a korszak "nemzeti" ideológiájából. Agárdi Péter a közelmúltban megjelent József Attila és a magyar nemzeti hagyománytudat című könyvében is ezt a témát feszegeti, írását olvasva olybá tűnik, mintha a régi álvitákat nyitnák újra a mai jobboldalon.

A mindenkori társadalmi-politikai kontextusba ágyazza Agárdi is irodalomtörténeti elemzését; így többek között pontosan arról kapunk képet, hogy mennyire egy adott történeti feltételrendszer következménye volt a baloldalnak a nemzetből való kirekesztése: hiszen éppen a két világháború közötti Magyarországon a baloldalon kapcsolták össze a demokratikus (ha kell, nyugati típusú) fejlődést a szociális felemelkedés programjával olyan gondolkodók, mint József Attila, Illyés Gyula, Fejtő Ferenc vagy Ignotus Pál. A két világháború között - ha tetszik, ha nem - a magyar progressziót az a társadalmi-közéleti baloldal képviselte, amely radikális társadalmi átalakulással kívánta egyszerre meghaladni a Nyugattól elmaradó demokráciadeficitet, a polgári egyenlőséget, a gazdasági felzárkózást, s az ország félfeudális társadalmi-intellektuális viszonyait, a nagy egyenlőtlenségeket, a hárommillió koldus országát, az általános műveltség alacsony színvonalát.

Nem nehéz mai "áthallásokat" találni , gondoljunk csak az emberibb és műveltebb Magyarország ma is aktuális kívánására, vagy a 2010 után kiépülő rendszer paternalista vonásaira, tekintélyuralmi törekvéseire és autoriter hatalomgyakorlására. Az új rezsim legitimációs ideológiájába illeszkedik az újjáéledő Horthy-kultusz, vagy annak gyengébb formájában a Horthy-rendszer revíziója, a baloldaliság és az "idegenszívűség" napjainkban is visszatérő összemosása. Úgy tűnik, mintha ma is sikeresen belekényszerítenék a baloldalt egy álvitába, ahol "alapból" defenzívába szorulva kell védekeznie a nemzetárulás, nemzetidegenség vádja ellen. Holott - és ez volt a tétje a Horthy-korszak nagy vitáinak is, ahol a baloldalnak szintén defenzívából kellett szembeszállnia a hatalom legitimációs ideológiájával -, a baloldali hagyomány és szellemi örökség éppúgy a mienk, mint a nemzettudatot gyakran kisajátító jobboldali, sőt, nemegyszer - mint a két világháború között is - a baloldal képviselte inkább a nemzeti progressziót, a közművelődést és az európai értékek befogadásának közös ügyét.
A korszak ma már sok elfelejtett gondolkodójának megszólaltatása Agárdi Péter könyvének nagy érdeme, már csak azért is, mert számos, a mai Magyarországnak szóló "üzenetet" tartalmaz.

A szélsőjobboldali "térnyerés" az 1930-as években beletorkollott a zsidóság egyre fokozódó kirekesztésébe, üldözésébe és végezetül a Szovjetunió elleni támadással együtt kibontakozó nagy népirtás szörnyű projektjébe. Sajnos máig elmaradt a szembenézés, amely soha nem az újabb bűnbakképzést vagy a kollektív bűnösség sugalmazását jelenti, hanem közelebb vihetne bennünket a nemzeti önismerethez. Nagyon aktuális gondolat az európaiság és magyarságtudat kettőssége, amelyet Agárdi többek között Fejtő Ferencre emlékezve világít meg. A sors fintora, hogy Fejtőnek, aki a Népszava munkatársa volt az 1930-as években, majd 2000 után munkatársa és tiszteletbeli főszerkesztője a lapnak, ugyanazokat a küzdelmeket kellett megvívnia 2005-ben, mint a két világháború között: egyszerre megvédeni baloldaliságát és magyarságát. A nemzetidegenség vádja kényelmetlenül idézi a népi/urbánus (ál)vitát; az európaiság és a magyarság szembeállítása soha nem hozott nemzeti progressziót, hanem Bibót parafrazálva, szerencsétlenné és meghasonlottá tette Magyarországot.

A globális és a nemzeti világszemlélet nem egymás ellenfelei, főleg nem egy globális világban; éppen a kettő összekapcsolása az, ami termékennyé teheti egy kis nemzet gondolkodását és művészetét. És még valami: a mai fiatalok döntő többsége járt, sőt élt Nyugaton - az ő eszméiket már nem alakíthatja kritikátlanul egy akármilyen egyenruhában is megjelenő, "hivatalos" nemzettudat. A diákok sokszor jobban eligazodnak a modern tömegkommunikációban, mint a tanáraik, így nehéz tartósan fenntartani egy, a régi hierarchiákat feltámasztani akaró, tekintélyuralmi rendszert.

Szerző

Beszűkült tudatú gyilkosok

Az Orbán kormány időszaka alatt - Pintér Sándor két hetes rendcsinálási ígérete ellenére is - egyértelműen és nyilvánvalóan jelentek meg az olyan bűncselekmények amelyeknek az elkövetői illetve áldozatai egy-egy közösségbe (faluba, szomszédságba) tartoztak, néha rokoni kapcsolatban voltak. A cselekményből származó vagyoni előny általában jelentéktelen (néhány tíz vagy száz forint kevéske élelmiszer, stb.). Az elkövetés módja viszont kegyetlen és nélkülözi az ésszerűséget, sőt úgy tűnik mintha leplezni sem szándékoznák. A cselekmények felderítése ebből következően általában könnyen és gyorsan megtörténik. Legutóbb például egy olyan fiatalember követett el betörést, majd emberölést, aki ehhez a házhoz járt udvarolni és jól ismerte - ahogy őt is - az az asszonyt, akit halálra késelt és aki az elhunyta előtt megnevezte a támadóját is.

Mivel az Orbán-kormány egyre inkább ész nélkül és egyre szigorúbb szankciókkal sújtja ezeket a bűnelkövetőket, az eredmény az, hogy általában fiatalemberek kerülnek ki véglegesen (tényleges életfogytiglan esetén), vagy igen-igen hosszú időre a társadalomból. Természetesen, miután véghezvitték azokat a cselekményeket, sorsuk nem is lehet más. Mivel az ilyen és ehhez hasonló bűntettek hosszú sorát láthattuk az utóbbi három esztendőben (is), úgy tűnik, hiába a súlyos büntetés, az bizony nem tartja vissza ezeket az embereket. Magyarán: az úgynevezett általános prevenció (megelőzés) fabatkát sem ér.

Mégis miért? Válaszom nem lesz teljes, de talán némely dologra rávilágít. Tudott, hogy az elkövetők és az áldozatok a társadalom mélyrétegeiben élnek. Iskolázottságuk minimális. Ebből következően látásuk - és belátásuk - egyenlő a nullával. A társadalom (általános) eseményeiről fogalmuk sincs, meg sem érinti őket. Így aztán, hogyan is tarthatná őket vissza bármiféle elrettentő büntetés (szankció), amikor az égvilágon semmi nem jut el hozzájuk, azon kívül, hogy enni, inni kell, és megszerezni a szívnivalót. Hogyan képzelheti egyetlen kormányzat is azt - például Orbánék -, hogy a bűncselekményt elkövető elesettek hosszú sorát meg tudja szakítani azzal a szigorral, amelyről ezeknek az embereknek halvány fogalmuk sincs? Tetteik súlyát nem érzékelik, mert mondjuk a hozzájuk hasonlók büntetéséről sem igen hallanak. Fel sem fogják ennek a jelentőségét, amikor csak azt érzik - csupán érzik -, hogy az életük ködös és homályos, amikor érzelmeik sivárak, amikor a tudásuk csak a nevük aláírására terjed ki a segély átvételekor.

Röviden szólva: a büntetésre és a szigorra szükség volna, de iskolázatlan, tizenöt-tizenhat évesen az iskolapadból kitett, focival hülyített, erkölcstannal kábított, "magyar vagyok öntudattal" mételyezett fiatalemberektől mi mást lehet elvárni? Mi mást tudnak - akarnak tenni? Vagy talán a mit sem látó-tudó, beszűkült gondolkodású fiatalok hosszú sorának kitermelése lenne a kormányzat célja? Mert aki kicsit is tájékozott és tanult, az biztosan másféle célok szerint próbál élni, másképp látja maga körül a világot. Hogy emiatt esetleg a békemenet résztvevőinek létszáma is csökkenhet? Nincs kizárva.

Szerző