Az F.F. varázs

Toporgok, keresem a szót, az egyetlent, amellyel jellemezhetném a Franciaországban élő magyar írónőnek, Földes Anitának frissiben megjelent könyvét barátunk, Fejtő Ferenc gazdag életéről. Tüneményes, kopogtatnám a masinába, de az ujjaim megtorpannak itt, sokkal, de sokkal többről van szó.

A "tünemény", Ferihez illő használattal "szép szó", angyalian bájos, ez azonban mégis egy küzdelmekben, az alkotásban mérhetetlen életút, számvetés az ezerfelé ágazó történelemben elvállalt szerepről.

Vitatkozó kedvem volna már arról is, amit Földes Anita, gondolom a Scolar kiadó egyetértésével, a kötet címoldalára nyomatott. "Átéltem egy évszázadot", mondják, az alcímben meg "Utolsó interjúk Fejtő Ferenccel". Formailag igaz, tartalmában nem teljesen. Nem alkalmi faggatás ez, nem érdekfeszítő fölidézés, hanem mélyre hatoló esszéknek egymás mögé és egymás mellé illesztett sorozata. Anita sokesztendei munkával kérdezte ki Ferit, teljes alkotói korszakáról, élményeiről, mondhatni újra íratta vele személyes históriáját. A születéstől Ferinek - milyen ellentmondó kifejezés - gyönyörű haláláig, nagyon közel a századik esztendőhöz. Megnyugvás, pozitív mérleg, a megpróbáltatások ellenére is diadalmasan gazdag pálya.

Igen, megpróbáltatások, mert jómódú, harmonikus magyar polgári vidéki családi környezetéből indult Feri, a gördülékenység ígéretében és igézetében, ez az élet a történelem kényszeréből mégis elkanyarodott. Politikai, társadalmi küzdelem a zseniális barát és harcostárs, József Attila oldalán, az első világháború és a fordulatok "jóvoltából" börtön, ha rövid időtartamú is, Horthynak már eleve kegyetlenül indult torz rendszerében. Innen a menekülés másik világba, francia földre, ahonnan aztán elindult a világhír, a tekintély nemzetközi ismertségű államférfiak, zseniális alkotók, Thomas Mann, Bartók Béla és mások társaságában. A beilleszkedés, az elfogadás, de valahogy idehaza igazán soha el nem ért megnyugvás állapotában. Rövid, szétszabdalt időszakok kivételével Ferinek igazán soha nem adatott meg, hogy itt, születésének helyén, ismét otthon érezhesse magát.

Idegen otthon

Sok korszakot ölel föl ez az életregény, de szinte már az elején fordul tragédiába. Ő és összezsugorodott családja francia földön teremt helyet magának, olyanokkal kerül össze, mint Albert Camus, Jean-Paul Sartre, publikál és elismerést arat, de idehaza üldözik és irtják az övéit. Odakinn sem megnyugvás az élet, a nácik elől menekülve ott is búvóhelyeket kell keresni, ismeretlen védők, hazafiak és demokraták jóvoltából, de a Kárpátok árnyékából érkező hírek arról szólnak, hogy ott szinte néhány hónap alatt csaknem félmillió honfitársát és eredeti hitsorsosát pusztítják el.

Ő és szerettei megmaradtak, de a holokauszt nem csupán azért foglal el tekintélyes terjedelmet ebben az életregényben, mert mindörökre megemészthetetlen, hanem azért is, mert átéli, tapasztalja a különbséget. Itt, ahonnan elszármazott, ebben a kicsiny, viharoktól megtépázott és megcsonkított kis országban százezrek tűnnek el a süllyesztőben, odakinn pedig, ahol ugyancsak pusztít a német náci megszállás, a megaláztatás "mindössze és csak" úgy 80 ezer, mert együttműködés, cudar jellemtelenségek ellenére is mély gyökereket eresztett a demokrácia. Idegen otthon, mégis otthon.

Aztán tovaszáll a háború, haza vándorol, ismerkedni az új élettel, boldog is lehet, nem is. Néhány kurta esztendő az ígéret, tér vissza más, a letűntnél semmivel sem kevésbé kegyetlen diktatúra, a hitlerista mákony helyébe lépő sztálinizmus. Nem csak az "ellenségnek" véltek üldözése, fizikai irtása, hanem az annak kikiáltott híveké, barátoké is, amit Fejtő halála napjáig nem tudott földolgozni magában. A nem egészen közeli, mégis barátét, Rajk Lászlóét sem. És ezzel a keserű kiábrándulással kezdődik az életút új szakasza, a dicsőség. Az író és társadalomtudós az elsők között ismeri föl Európában és a világban a rendszer természetét, kutat, elemez, vizsgál, alkotja korszakalkotó műveit. A népi demokráciának csúfolt torz közállapotokat, az új gyarmati megaláztatást. Születnek a négy égtáj és az öt kontinens határait átlépő tanulmányok, történelmi esszék, világhír.

Az odakünn csak nehezen kimondható "Fezstó" név márka lesz, ő maga nemzetközi kollokviumok magas rangú szereplője, államférfiak keresett partnere, leginkább a szellemi univerzum egyik nagyra tisztelt alakja. "Fezsto" utazik, ír, előad, alkot, végérvényesen landol a "nagyok" között. És mert a világ nem javul, sőt komiszabb lesz, a hírnév is gyarapszik. Az 1956-os dicsőséges magyar forradalom szörnyű leverése reá irányítja ismét és ismét a figyelmet, mert világosan lát, még világosabban fogalmazza meg ítéleteit, mondhatni jósolja meg szinte tévedhetetlenül azt, ami óhatatlanul bekövetkezik. Az elkerülhetetlen enyhülést, a kommunista rendszer bukását, az egyáltalán nem örömteli kapitalizmus, az ellentmondásokkal is terhes demokrácia fölülkerekedését.

Igazolta az élet

Feri, mondhatni veleszületett szociáldemokrata, egyáltalán nem forradalmár, a konok és gonosz konfrontáció helyett az engesztelődés híve, és itt az a pont, ahol én, egyik föltétlen híve és tanítványa, vitába merészelek szállni vele. Ő maga, mondhatni nyomban a forradalom leverése után biztató jeleket is látott Kádár János rezsimjében, a halálos ítéletek, börtön rabságok árnyékában is fölfedezte azt a Kádárt, aki majd szembefordul a hruscsovok és brezsnyevek embertelen bürokratizmusával, létrehozza a "puha szocializmust". Vallotta ezt annak ellenére, hogy érezte, tudta, Kádár mégis megátalkodott bolsevik, Rákosinak elárulta a barátait, Rajkot is, ha az "ügyről" volt szó, nem kímélt senkit.

Fejtő ugyanígy túlbecsülte a titóizmust, magát Titót, aki noha valóban történelmi szerepet töltött be a sztálinizmus meggyöngítésében, mégis maga is kommunista maradt, ő is elárult, "eladta" Kádárt is Moszkvának, förtelmes része volt Nagy Imréék kiszolgáltatásában. Még akkor is, ha egy ideig menedéket adott nekik budapesti nagykövetségén, onnan indult a romániai száműzetés, a hazatoloncolás, a halál. Feri jóhiszemű kiengesztelődése ebben tévedés volt, annak ellenére, hogy az idő később sok tekintetben és sok részletben igazat adott is neki. Igaza volt, amit bizonyít az is, hogy a világ még jobban becsülte, szellemi rangja nem csupán töretlen maradt, nemesebb is lett.

Igazolta ezt a nagy európai, nemzetközi fordulat is, benne a magyar valóság gyors átértékelődése. Ő ebben is az elsők között ismerte föl a kezdetben még rejtőzködő ellentmondásokat, a horthysta múltból és a bolsevik kísértetjárásból fakadó csapdákat. Hogy ez a demokrácia nem lesz olyan tündéri, mint amilyennek ígérkezett, a múlt bizonyos elemei, ha torzan is, de visszatérnek. Orbán falánk hataloméhsége összeilleszteni igyekszik azt, ami itt maradt a negyedévszázados fertőzésből, és a látszat demokrácia diktatórikus maradványaiból. Szerencsénkre, a Népszava gárdájának nagy szerencséjére lelt meg bennünket, mint a hajdani legendás újságnak az ő szemében méltónak vélt örököseit.

Bennünket örvendeztetett meg azzal, hogy rendszeresen küldte, hozta világoslátását tükröző elemzéseit, cikkeit, volt idő, hogy elfogadta a tiszteletbeli főszerkesztői sarzsit is. A politikai-stratégiai gondolatokat, Németh Péterrel, Horváth Pistával és körével vitatta meg, de minket, Andrassew Ivánt és kis publicisztikai csapatát, Szász Pistát meg szerény személyemet tartott még érdemesnek arra, hogy gyakran benézzen kis Könyves Kálmán körúti "zugunkba". Iván, aki valójában volt a méltó partnere, engem, mint farnkofilt bízott meg első kézből a Feri kéziratok technikai gondozásával, de természetesen ő küldte őket a nyomdába. Nekem módomban volt elregélni Ferinek, hogy magam is szociáldemokrataként indultam akárcsak ő, első redakcióm a nevezetes Conti utcai "őshazában" volt, a rosszhírű házak közvetlen szomszédságában, Talán ez is egyik oka annak, hogy

Földes Anitától azzal a dedikációval kaptam a könyv tiszteletpéldányát, hogy "barátjáról küldöm önnek ezt a kötetet, barátja nevében". És büszkén őrzöm íróasztalom közvetlen közelében Feri bronz szobrát, a 2007.-ben kapott Fejtő- díj jelképét, azzal a boldogsággal, hogy Iván után második tulajdonosa lehettem.

Kendőzetlen vallomás

Végül van ennek a csodálatos könyvnek még egy magánéleti varázsa a kötet egészétől elválaszthatatlan. Feri kendőzetlen vallomása lelkének, egész létének legrejtettebb titkairól. Imádta hitvesét, Rózsit, hét évtizeden át elválaszthatatlan társát. Valójában második felét, mert vele együtt dolgozott mindenben, munkatársa, titkárnője volt, közösen alkották szellemi műveiket, együtt gondolkodtak. Rózsi a hét közös évtized ellenére is hamar hagyta ott Ferit, a halálos kór ragadta el őt, menthetetlenül, de közel századik esztendejéhez Feri úgy őrizte emlékezetében, mintha fizikailag is mindvégig vele maradt volna, Karcsi fiának édesanyja, unokáik nagyanyja. Hanem mégis elhangzik egy beismerés is.

Van egy leány is, alig rejtett, mégis sokáig elhallgatott szerelemből, aki más vezetéknevet, a férj nevét viseli, aki akárcsak Rózsi, maga is tudott erről az idillről, és csöndben becsülte. És nem csupán ez a liezon volt. Feri imádta a női nemet, ha méltóra akadt, mesés szépségűre, nem tudott ellenállni, miként a meghódítottak neki sem. Ami ezekben a rejtett légyottokban is mesés volt, az, hogy nem vad oldhatatlan testi vágy hajtotta őket, hanem igaz érzelmi szerelem is, összeolvadás a szerencsésekkel. Rózsi, ha talán mindegyikről nem is, de jó részükről fájdalmasan tudott, sajgó szívvel, de tudomásul vette őket, mert egész életét, teljes szerelmét Ferinek ajándékozta, elválaszthatatlan volt tőle, túl a síron is. Akadnak az életben ilyen férfiak is.

És hadd kapjon itt szót illetéktelenül a könyv olvasója, rajongója. Titok marad, annak is kell maradnia, hogy milyen lehetett Feri viszonya azzal a bámulatos asszonnyal, akinek mosolygó fotója ott díszíti a kötet hátlapját, és aki esztendőkön keresztül a faggatója volt, lelke legmélyébe tekinthetett bele. Kettejük szíve joga megőrizni ezt. Az viszont kétségtelennek hihető, hogy ebben a társas létben is volt jelen legalábbis igaz érzelmi szerelem. Másképpen nem sikerülhetett volna ilyen gyönyörűre, bensőségesre ez a kötet, a közös alkotás.