A sportcsarnok bosszúja

Sürgősen jelentkezzen az a magyar település, amelyik eddig még nem került be a stadionépítési programba! Jó, tudjuk, hogy ilyen már nem sok van, ezt a tervet az Orbán-kormány már csaknem száz százalékban teljesítette. De hátha óvatlanul lapozták a helységnévmutatót, összeragadt két oldal, s véletlenül kimaradt a nagyszerű projektből egy-két zsákfalu.

Még szerencse, hogy a kormány óvatos, s a Puskás Stadion, a Fradi, a Debrecen, a Diósgyőr és a felcsúti stadionépítés mellett nem feledkezett meg a kisebbekről, a ceglédiről, a gyirmótiról, a kisvárdairól és a szigetszentmiklósiról sem. Sőt, még az olyan aktuális ráncfelvarrások sem kerülték el a figyelmét, mint amilyen a pécsi - potom egy milliárdért -, a kaposvári, a paksi, a nyíregyházi, a zalaegerszegi és a békéscsabai stadionra vár. Az már csak hab a tortán, hogy sok éves - jól megérdemelt - vesszőfutás után a fővárosi stadionok is kikerülnek a büntiből, s állampénzből megújul a Vasas, az MTK és a Honvéd stadionja is.

De hátha mégis kifelejtődött valaki? Mindenekelőtt Felsőmocsoládra szeretnénk felhívni az illetékesek figyelmét. Ez a néhány száz lakosú somogyi zsákfalu méltatlanul szenved hátratételt, s több mint egy évtizede nyögi annak következményeit, hogy a Fidesz 2002-ben elvesztette a választásokat. Felsőmocsolád ugyanis - az első Orbán-kormány egyik utolsó intézkedéseként - kapott egy százmillió forintos állami garanciát sportcsarnok-építésre, de a szocialisták választási győzelme miatt végül se pénzt nem kapott, se sportcsarnokot. Aminek legalább két hátrányos következménye lett. A zsákfalu elesett attól az esélytől, hogy ott edzőtáborozzon a magyar kézilabda válogatott, Mocsai Lajos neves kézilabda szakember pedig attól az üzleti lehetőségtől, hogy a család felsőmocsoládi kúriájában ő szállásolhassa el az illusztris vendégeket.

Az ma már keveseknek jut eszébe, hogy a falu a sportcsarnok nélkül is csődbe jutott, vele pedig már talán el is árverezték volna. Szegény polgármester 2005 környékén nem győzött a megyei cégbíróságra járni az adósságrendezési eljárás miatt, a bíróság pedig pénzügyi gondnokot rendelt ki az önkormányzathoz. A faluban már akkor is akadtak, akik az ésszerűtlen gazdálkodást okolták a kialakult helyzetért, még többen voltak azonban, akik a tornacsarnok bosszúját emlegették. Ha ugyanis a létesítmény felépül, s oda jár edzeni a magyar válogatott, a fenntartás költségét könnyebb lett volna az állam nyakába varrni. S ahhoz már csak egy számviteli gyorstalpalót kellett volna kijárni, hogy ügyes bűvészmutatvánnyal a falu működési hiányát is odacsapják a sportcsarnokéhoz.

A nagy stadionépítési láz közepette csak kevesen emlegetik fel mostanában, hogy már az első Orbán-kormány is a sportba vetette bizalmát, tőle várta az ország felvirágoztatását. Szórta is a pénzt erre két kézzel. Igaz, akkoriban csak kisebbeket mertek álmodni, sportcsarnokokban gondolkodtak, azok viszont épültek szakmányban. S gyarapodtak volna még tovább, ha nem jön közbe a 2002-es választási bukfenc. Emlékszünk, Deutsch Tamás korabeli sportminiszter - akkori ragadványnevén a leendő - még a bukás előtt egy hónappal is arról szónokolt, hogy valamennyi kisrégióban uszodát építenek, s valamennyi település iskolája tornatermet kap? A kormány régiónként többfunkciós, hat-nyolcezer néző befogadására alkalmas sportcsarnokot szándékszik építeni - szavalta a miniszter.

Ahol megépült - például Kiskunfélegyházán - ott nem győzték a fejüket a falba verni a városvezetők. Hamarosan rájöttek ugyanis, hogy a sportlétesítményt nemcsak felépíteni kell, hanem fenntartani is. Az alföldi város 2009-2010-ben érkezett el odáig, hogy napi fizetési gondokkal küldött, s döntenie kellett: vagy a kórházáról mond le, vagy a sportcsarnokot zárja be és bízza az enyészetre. Merthogy a város működéséről készített átvilágítás kiderítette: a korábbi sportcsarnok építés, a rendszeridegen konstrukció pénzügyi hatásai megterhelőek, napi egymillió forintos költséget jelentenek.
A sportcsarnok bosszúját manapság számos település nyögi. Pedig mi ez egy stadion fenntartásának költségeihez képest? Más kérdés, hogy az Orbán-kormány erre is tudja a megoldást. S alkalmazza is.

A csodaszert úgy hívják: adósságátvállalás. Ez, együtt egy másik nélkülözhetetlen komponenssel, a kábítással eddig működni látszik. Elég csak mondani valamit, beültetni a közvéleményt a kommunikációs hintába, az úgyis elhisz mindent. Azt például, hogy a sport, mint önálló nemzetgazdasági ágazat, a rendszerváltás óta nettó befizetője a költségvetésnek. Ami úgy értendő, évente több bevétele volt eddig sportból az államkasszának, mint kiadása. Szépen hangzik, nem igaz? De ha így van, ha valóban finanszírozza a sport a költségvetést, s nem megcsapolja, akkor honnan is származik az a sokmilliárdos adósság, amelyet a nagylelkű állam éppen most készül magára vállalni?

A stadionépítési láz másik indoka megint csak szépen hangzó, jól kitalált mondóka. Azzal etetnek minket a kormánypropaganda jól fizetett moguljai, hogy a fejlett országokban a GDP 1,5-2 százalékát költik sportra. Magyarországon ez az arány a rendszerváltozás óta alig változik: 0,4-0,5 százalék. A kormány eltökélte - így a szózat -, hogy nagyberuházásokkal javítja a sport leromlott infrastrukturális állapotát, s egyúttal élénkíti a gazdaságot. A legnagyobb beruházások multifunkcionálisak lesznek. A Fradi-pályán, a nagyerdei-, vagy a Puskás Stadionban nemcsak a labdát kergetik majd a fiatalok, hanem koncerteket, sőt, fényűző esküvőket is rendeznek majd. Ezáltal a létesítmények rentábilissá tehetők.
Hogy ez a megoldás nem jutott eszébe a kiskunfélegyházi városvezetőknek!