A szigetszentmiklósi gyerekek tragédiája és a füzesabonyi gyermekgyilkosság a társadalmi tehetetlenség megszégyenítő üzenetei, amelyekről nem szívesen beszélünk. Különösen akkor nem, amikor a szeretet ünnepére készülünk, s alig várjuk, hogy időben megszólaljanak az ünnep kezdetét jelző csengettyűk. Csakhogy muszáj beszélni róluk.
A mai válságos helyzet gyökerei mélyre nyúlnak vissza, hiszen az emberiség történelmét végigkísérik a gyengék ellen elkövetett testi és lelki támadások. A család, amely a túlélés, a védelem, az egység és a közösségi értékek intézményeként jött létre, bonyolult változásokon ment keresztül az idők során. Sokáig az összetartozás és a szolidaritás legragyogóbb szimbólumaként élt a köztudatban, csupa szívet melengető képzet társult hozzá, úgy mint biztonság, szeretet, tisztelet, megbecsült társadalmi státusz.
Az emberiség legtermészetesebb vágyai tükröződtek benne a magánnyal, az egyedülléttel és az ezekből adódó sokféle szorongással szemben. Az elmúlt évszázadok mégis keményen elbántak az olyan nagy tekintélyű intézményekkel, mint az állam, az egyház és a család, erejüket alaposan megnyirbálták. A jól működő családok mellett mindig is léteztek egészségtelen, veszedelmes és mérgező otthonok, ahol az elnyomás perverziói uralkodtak, ám azokról hallgatni kellett. A családon belüli erőszak mind a mai napig tabu maradt.
A konfliktusok feloldását, a harmonikus együttélést tanulnunk kell. Jó lenne ezt már gyerekkorban elkezdeni. A Családra nevelés program keretében nem az idealizált családról, cukormázzal bevont családi történetekről, hanem a mai családok valós gondjairól kellene beszélgetni a gyerekekkel kiscsoportos foglalkozásokon. Karácsony meghitt ünnepéhez közeledve az idealizált családi élet iránti nosztalgia uralja a közbeszédet. Otthonosságra, szeretetre vágyunk, sült pulyka és fehér bor mellett eltöltött ünnepi estére családi körben. Gondolni sem akarunk megvert gyerekekre, családi háborúskodásra. Pedig a családon belüli erőszak nem magánügy, noha zárt ajtók mögött pusztít.
A gyerekek szigorú kordában tartása, megfélemlítése, büntetése és megalázása nem maradhat titokban, mert ha igen, valamennyien cinkosokká válunk. A társadalmi védőrendszer - az iskolai, a szociális, a gyermekvédelmi, a gyámhatósági, az egészségügyi és a rendőri intézmények - kötelessége, hogy a gyalázatos, rejtett erőszakot láthatóvá tegyék és megszüntessék. De nekünk is van dolgunk vele. A szigetszentmiklósi gyermekbántalmazások ügyében láttuk, hogy a védelmi rendszer nem működik. Az intézmények menekültek a felelősség elől, úgy dobálták egymásnak az ügyet, mint a forró krumplit. A hatósági együttműködés totális kudarca évekkel hosszabbította meg ártatlan lelkek szenvedését. Az intézmények a bántalmazó szülők cinkosaivá lettek, ahelyett, hogy a gyerekeket mentették volna idejében.
Ha az adott kultúra elfogadottnak tekinti az erőszakot; ha a politika nyers és öncélú hatalmi törekvéseket tükröz; ha a média trivializálja az agressziót, akkor a családon belüli erőszak virulens, mert külső környezetében táptalajra lel. Az egészséges család segít csillapítani a külső káros hatásokat, az egészségtelen még fogékonyabbá válik irántuk. Az ilyen családokban élő nők, gyerekek, idős, vagy beteg férfiak lesznek az első áldozatok. Az ő kiszolgáltatott társadalmi helyzetük egyszerre kifejeződése és meghatározó oka az ellenük elkövetett erőszaknak.
Föl kell tennünk néhány kérdést: vajon hány felnőtt elég érett a szülői felelősség vállalására? Hány családot ural erőszakos családtag, aki mellett senki nincs biztonságban? Miféle sötét titkok lappanganak elegáns családi házak vagy romos lakások falai mögött?
Nem elég ismerni a gyermekek elleni erőszak sajátos természetét és a mögöttes társadalmi tényezőket. Értenünk kell az elkövetők egyéni személyiségfejlődésének zavarait is. Kutatásokból ismert tény, hogy aki felnőttként erőszakot követ el a saját gyerekén, az gyakran maga is áldozat volt gyerekkorában, elnyomó környezetben, erőszakos viszonyok sűrűjében nőtt föl. Egyedül képtelen megszabadulni az agresszív családi minták követésétől, hiszen sosem vált felnőtté, noha felnőtt szerepet játszik.
Az egykori áldozatból agresszor lett, egy romboló családi örökség kényszerű hordozója. Traumatizált ember, aki gyermekkori sérüléseit nem dolgozta föl. Neki magának is segítségre lett volna szüksége, amit azonban sosem kapott meg, ezért megsebzett múltjában él tovább, magával hurcolva begyógyulatlan sérüléseit. Mindez nem ad felmentést az elkövetett bűnök és a felelősségvállalás alól, annak megítélése a bírák dolga. Gyógyítása, amennyiben lehetséges, a pszichológusok feladata. Európában először Norvégiában hoztak létre olyan intézményt, amely a családon belül erőszakot elkövetőknek segít leküzdeni az életüket romboló agressziót. Az eredmények igazolják a szándék helyességét. A kérdés azonban továbbra is kérdés marad: hogyan lehet kitörni az ördögi körből és szakítani a múlt pusztító örökségével?
Az egyéni felelősségvállalás felismerése az első lépés. Csakhogy legtöbben éppen erre képtelenek. Megfelelő kulturális környezet, a szociális és mentális bajok kezelésében együttműködő intézményrendszer, s a veszélyeztetett családokat támogató közösségek híján, a múlt kényszerítő erői háborítatlanul élnek tovább. A torz minták ismétlődnek, a családi otthonok véres csatatérré válnak. Nem akkor kell intézkedni, amikor már régen bekövetkezett a baj! A gyermekvédelmi és oktatási intézmények megelőző, vészjelző szerepére gondolok.
A családtagok, tanárok, szomszédok, szociális munkások, utasok, járókelők figyelmére apellálok. A belső erkölcsi parancs követésére. A természetes emberi együttérzésre. A nagy veszélyeket elkerülni szándékozó józanságra és rációra. A gyermekeken ejtett sebek mindannyiunkat megégetnek, mert azok az egész társadalom sebei. Hatalmas szégyen, ha nem tudjuk orvosolni őket.
