A sors különös fintora, hogy egy nap különbséggel iktatják be az osztrák és a német kormányt, s mindkét országban nagykoalíció alakul. Tegnap a bécsi kabinet tagjai tették le az esküt, ma pedig Angela Merkel csapatán a sor. Az Európai Unió szempontjából természetesen az a fontosabb, hogyan alakul a német belpolitika jövője, de egyáltalán nem mindegy, Ausztriában mennyire lesz sikeres a szociáldemokraták és a konzervatív néppártiak együttműködése. Ha ugyanis nem sikerül teljesíteni a célokat, s a kabinet pártjai az esetleges eredményeket sem képesek kellőképpen kommunikálni, elkerülhetetlenné válik a jobboldali populista Osztrák Szabadságpárt (FPÖ) térnyerése. Az FPÖ ugyan meglepően visszafogottnak mutatkozott a választási kampányban, ez azonban nem változtat azon a tényen, hogy muzulmán-, bevándorlás ellenes formációról van szó. A párt elnöke, Heinz-Christian Strache pedig ízig-vérig populista, aki csak arra vár, hogy eljöjjön az ő ideje.
Ha végigtekintünk Európa jelenlegi állapotán, a papírforma sajnos az, hogy a radikális jobboldali pártok más uniós tagállamokban is még erősebbekké válnak. Ezért is hárul akkora felelősség Werner Faymann kancellár kormányára. Fel kell ismernie a nagykoalíció két pártjának, hogy gyászos következményei lesznek annak, ha a következő törvénykezési időszakukat is csak állandó veszekedéseik jellemzik. A roppant lassan haladó koalíciós tárgyalások miatt az előjelek mindenesetre nem túl biztatóak.
Németországban azért derűsebb a helyzet. A CDU és az SPD különösebb katarzis nélkül állapodott meg a koalíciós szerződésről és a tárcák elosztásáról. Közép-Európa csak irigykedve figyelhet, hogy léteznek még azért olyan tömörülések a kontinensen, amelyek komolyan veszik küldetésüket, s az ország érdekét fontosabbnak tartják a sajátjukénál. Megegyeztek a minimálbérről, a kettős állampolgárság kérdéséről, s még egy sor olyan témáról, amelyek korábban szinte tabunak számítottak.
Az SPD azonban nem ülhet a babérjain. A szociáldemokraták ezúttal nem eshetnek abba a hibába, mint az előző, 2005-2009 közötti nagykoalíciós együttműködés idején. A pártnak meg kell őriznie saját hangját anélkül, hogy veszélybe sodorná a kormányzati munkát. Ugyanakkor az SPD jelenlegi vezetése erősebbnek, egységesebbnek tűnik, mint Franz Müntefering idején. Figyelembe kell venni azt is, hogy ez lesz Angela Merkel utolsó kormánya, mandátumának lejárta után már nem kíván újra indulni kancellárjelöltként. Márpedig a CDU nagy fölényét a szeptemberi választáson éppen Merkel kivételes népszerűségének köszönhette. Reméljük, a várható átmeneti állapot legalább Németországban nem eredményezi egy unióellenes, populista formáció felbukkanását. Ha ez mégis bekövetkezne, az az egész EU jövőjére nézve beláthatatlan következményekkel járna.
