Jön a szociális minimum?

Amióta az Európai Unió 2010-ben elhatározta, hogy tíz év alatt legalább 20 millióval kell csökkenteni a szegénységben élők számát, a helyzet ezen a téren nem javult, hanem romlott. Nem csökkent, hanem 6-7 millióval nőtt azoknak a száma, akiket a szegénység és a társadalmi kirekesztés valamilyen formája érint vagy fenyeget. Összességében az EU lakosságának mintegy egynegyedéről beszélünk, ami elfogadhatatlanul magas arány.

Az EU intézményeiben nemsokára megkezdődik az az elemző munka, amely a szegénység csökkentését is célul kitűző Európa 2020 stratégia félidős értékelését készíti elő. Nagyon fontos, hogy ez a folyamat ne az ambíciók csökkentéséről, hanem új eszközök kereséséről szóljon. Ezért is érdekes, hogy időközben aláírásgyűjtő kampány zajlik egy konkrét szociálpolitikai elképzelésről, amelynek neve: garantált alapjövedelem. A koncepció abból indul ki, hogy a társadalomban kell, hogy legyen egyfajta "szociális minimum". Országonként változó azonban, hogy a jóléti rendszer inkább a személyes (vagy családi) jövedelem egy alapvető szintjére, vagy a rászorulóknak nyújtott szociális szolgáltatásokra és természetbeni juttatásokra, esetleg a munkavállalás segítésére fektetik-e a hangsúlyt. Valószínűleg nem is lehet lemondani arról, hogy a szociálpolitika ne egymás rovására, hanem egymás mellett próbáljon munkalehetőségről és megfelelő jövedelemről gondoskodni. A variációk megléte miatt ma az alapjövedelem körül nincs olyan konszenzus, mint a minimális munkajövedelem esetében. A minimálbér létjogosultságát ma már nagyon kevesen kérdőjelezik meg, és talán belátható időn belül el is jutunk oda, hogy minden EU-tagországban lesz is megfelelő szintű minimálbér. Tudni kell azonban, hogy az Európai Unióban jelenleg mind a minimálbér, mind a minimáljövedelem tekintetében a döntés joga a tagországoké.

Fontos hasonlóság a minimálbér és az alapjövedelem között, hogy nemcsak az egyének szempontjából érdemes őket elemezni, hanem például a makrogazdasági keresletre gyakorolt hatásuk szerint is. Az alapjövedelem képes lehet a gazdaságot élénkíteni, általa az eddig reménytelennek tartott településeken is megjelenhet a vásárlóerő, a jelenleginél nagyobb keresletet biztosítva a helyi gazdaság szereplői számára. Ha valaki a garantált alapjövedelemről gondolkodik, elkerülhetetlenül meg kell vizsgálnia egyrészt annak hatását a munkaerő-piaci aktivitásra, másrészt pedig viszonyát a létminimumhoz, illetve a minimálbérhez. Ennek a kényes egyensúlynak a megtalálása - és egyáltalán, hogy létezik-e ilyen - ma sok éles vita tárgya az Európai Unió számos tagállamában. Hogy egy jövedelmi szintet valaki méltányosnak ítél-e vagy sem, abban szerepet játszik, hogy a jövedelem munkából származik-e. A létminimum-számítás megkerülhetetlen eleme minden szociális rendszernek, és így a szociális ellátások kidolgozásának is. Elvben nem fordulhat elő, hogy a szegény emberek a juttatásokból még létfenntartáshoz szükséges alapkiadásokat sem tudják fedezni. Az alapjövedelem mellett érvelők szerint a méltóságteljes élethez való jogot garantálná, amit az Európai Unió Alapjogi Chartája is deklarál.

Egy vitában további kérdések sorjázhatnak. Vajon a hajléktalanokon segít-e, ha kapnak egy alacsony szinten meghatározott alapjövedelmet, vagy a hátrányos helyzetű térségekben élő kisebbségek foglalkoztathatóságát hogyan segítheti egy ilyen reform? Nem menti-e fel más fontos teendők alól a kormányzatot, ha esetleg az alapjövedelemmel elintézettnek tekinti a szociális gondoskodást? Miért van az, hogy sokan az alapjövedelem koncepcióját inkább a neoliberális gondolatkörbe illeszkedőnek tekintik? Az EU tagországaiban zajló aláírásgyűjtés azt célozza, hogy az Európai Bizottság vizsgálja, az Európai Parlament pedig vitassa meg az alapjövedelem bevezetésének lehetőségét. Ehhez az EU hét országában kell legalább egymillió aláírást összegyűjteni, országonként változó kvótával (Magyarországon ez 16 500 aláírás). Maga a kezdeményezés sem az alapjövedelem azonnali bevezetéséről, hanem a lehetőség megvitatásáról, hatásainak részletes tanulmányozásáról szól. A 2013 februárjában közzétett Szociális Beruházási Csomag tartalmazza, hogy a Bizottság az alapjövedelem összetételének és ideális mértékének módszertani kidolgozásáról szóló útmutatást készít. A Bizottság ezen felül a kidolgozott alapjövedelem-rendszerek alkalmazásának időnkénti kiértékelésével és a programok hatékonyságának javítására vonatkozó ajánlásokkal segítheti a tagállamokat.

A válságnak nincs vége, főleg nem az eurózóna perifériáján. A pénzügyi válságnak persze elsődlegesen pénzügyi eszközökkel kell véget vetni, ugyanakkor a szociális következmények kezelése is sokkal nagyobb feladat, mint azt három-négy évvel ezelőtt gondolhattuk. Csak üdvözölni lehet ezért, ha egyre többen keresik a hatékony szociálpolitika és egy emberségesebb európai gazdasági rend megvalósításának lehetőségeit. Amikor az MSZP politikusai a feltétel nélküli alapjövedelem bevezetésének lehetőségeiről beszélnek, nem kampányolnak - arról gondolkodnak, amiről sokan mások is az Európai Unióban.

2013.12.19 07:04

Őszi(rózsás) ünnepek

Október 23. ma állami ünnep, „a forradalom” évfordulója. Amikor úgy kellett volna, akkor sem hívta senki „ellenforradalomnak”, legfeljebb a párttaggyűlésen. Bár ilyesmiről ott inkább nem beszéltek. Mert nem volt egyszerű ügy. A párt alapszervezetek tagjainak tekintélyes hányada ugyanis – egészen a Kádár-kormány megalakulásáig – részt vett az „eseményekben”. Sőt nem kevesen már a később "előkészületnek" minősített Petőfi-körös vitaesteken is. Erről azonban „hivatalos” helyen nem volt ildomos beszélni, jó pár évtizeden át. 
Családi körben is csak úgy, ahogy az ilyen című híres Arany versben '48-ról: diszkrét utalásokkal. Pedig lett volna mit kiértékelni, de a Kádár rezsim (a Moszkva elvárásainak megfelelően teljesített megtorlások után) inkább kollektívan megbocsájtott, semhogy tisztázta volna, ki miért állt ott, ahol állt. Az eredmény nem volt kívánatos. Az derült volna ki ugyanis, hogy nem „a személyi kultusz” volt a lázadás egyedüli oka, hanem hogy a „rendszer” imitt-amott fogyatékos. 
Ez különösen az MSZMP körein belül okozott volna bonyodalmat, ugyanis a forradalmárok egyik harmadának „csak”a szocializmus megreformálása volt a célja. A középső harmad a (sosem volt) „polgári” Magyarország visszaépítéséért szállt síkra. És utolsó harmadként ott volt a „radikálisok” tarka csapata, benne a jókora csőcselékkel. Kellemetlen társaság, de nélkülük nem volt, nincs és nem is lesz forradalom. Még fülkeforradalom se. 
A szovjet birodalom összeomlását követő magyar fölszabadulás után létrejött rendszer – szerintem helytelenül – ’56 októbere szellemi örökösének tekintette magát. Bár ez nem volt teljesen alaptalan, hiszen az új parlament főként a régi rendszer mellőzöttjeiből állt össze, nagyjából olyan arányokban, mint a forradalmárok anno. Így aztán az következett be, ami 56-ban lett volna a folytatás, ha van rá idő. A radikálisok radikálisan maguknak sajátították ki a forradalmat. Egykori baloldali fegyvertársaikat ugyanoda sorolták, ugyanúgy gyűlölték, mint Kádár legelvtelenebb talpnyalóit. A „polgári közép”, noha egyformán idegenkedett a baloldaltól és a szélsőjobbtól, mégis az utóbbival volt kénytelen – nem egyszerűen összefogni, vagy együttműködni, hanem - összeforrni. Egészen egyszerűen azért, mert Magyarországon polgári demokratikus szavazóréteg – történelmi okból – nincsen, míg a soviniszta radikalizmus a mai napig nagyon erős. 
Választást nyerni a jobboldal Magyarországon nélkülük nem tud. Ezért fenyeget bármely nap, hogy Nagy Imre szobrának távoznia kell a Vértanúk teréről. ’56 baloldali és demokratikus polgári hagyománya pillanatnyilag nem él. Azt hiszem, föltámadni sem fog soha, bármekkora is a baloldal erőlködése. Október 23. ma a csőcselék utódainak szánt média show. 
Visszatalált viszont az Országházhoz – egy Nagy Imréhez hasonlóan pozitív történelmi szerepet vállaló ember, Károlyi Mihály gróf szobrának eltakarítása után - egy másik szobor, Tisza István grófé. Ez az utóbbi gróf lökte Magyarországot arra az útra, amely a trianoni szakadékhoz vezetett. Az nem meglepő, hogy akik visszahozták a „vad geszti bolond” (förtelmes, a kortársakat is megmosolyogtató) szobrát, az „úrnak, magyarnak egyként rongy” gróf példáját is szeretnék követni. Minden jel arra mutat, hogy sikerülni fog, noha – szerintem – túl nagy kockázatot vállaltak.
Ha ugyanis megismerhető lenne a XX. század első éveinek hiteles története, kiábrándulnának azokból, akik Tiszát állítják például. Tisza jó vívó volt és szerette a családját, továbbá nem volt köztörvényes bűnöző (ez nem minden későbbi miniszterelnökről mondható el), de ez az összes jó, amit el lehet mondani róla. Egyebekben „áldott rossz ember” volt. Rendíthetetlen soviniszta és mint ilyen, elvakult háború-barát. Minden demokratikus gondolat és szabály gátlástalan szétrombolója. A parlamentarizmus gyilkosa. Közutálat vette körül, négyszer kíséreltek meg merényletet ellene, és vélhetően még sokkal többen tervezték. Maga is tudta, számított rá, hogy erőszak által fog meghalni. Úgy is lett. Ő hát a példakép, és „Hunnia úri trágyadombja”. 
Tisza István – a Károlyi Mihály gróf vezette első Magyar Köztársaság legengesztelhetetlenebb ellensége – 1918. október 31-én lett az ellene elkövetett utolsó merénylet áldozata. Kevesen sajnálták. Károlyi később átadta a hatalmat a kommunistáknak, mert úgy látta, hogy a háborútól megcsömörlött ország megvédésére a kisantant nyomulásával szemben egyedül ők képesek. De ez már másik történet. 
Viszont a magyar baloldali és polgári demokratikus szimpatizánsok számára „szövődmény nélkül” ünnepelhető lenne az őszirózsás forradalom és az első Magyar Köztársaság kikiáltásának - idén századik - évfordulója, november 16-a. Persze milyen más lenne, ha Varga Imre nagyszerű Károlyi-szobránál, a Kossuth téren lehetne megtartani ezt a megemlékezést.
2018.10.22 07:33

A médiafölény birtokában

Papp Lajos szívsebész még a baloldali érában, tíz esztendővel ezelőtt mondott le minden pozíciójáról, és kérte nyugdíjaztatását; megítélése szerint ami az akkori egészségügyben folyt, az sem erkölcsileg, sem szakmailag nem volt vállalható. 
Idéznék 2008. július 15-én kelt, drámai hangvételű nyílt leveléből: „Rendkívüli döntést hoztam az elmúlt napokban. Lemondok igazgatói pozíciómról, egyetemi tanári, gyógyító, kutató, oktatói tevékenységemről és múlhatatlan szerelmemről – a szívsebészetről. Teszem ezt azért, mert a továbbiakban nem vállalok cinkosságot a Magyar Emberek elpusztításában. Nem leszek társtettes a Magyar Genocídiumban.”
Az, hogy egy másik szívsebészt, Székely László főorvost – egyesek szerint az emberierőforrás-miniszter kifejezett óhajára – nemrégiben elbocsátották a Gottsegen György Országos Kardiológiai Intézetből, s nem sokkal ezt követően elhunyt egy műtétre váró betege, mintha mégsem váltana ki ekkora tiltakozást sem a szakmából, sem a társadalomból. 
A jelentős túlsúlyban lévő kormánypárti médiumok mélyen hallgatnak a jelenlegi kabinet által idáig elhanyagolt honi egészségügy rendszerszintű problémáiról, s ez az agyonhallgatás még akkor is hátrányosan befolyásolja a polgárok rezisztenciára való hajlandóságát, ha potenciális páciensekként maguk is napról napra szembesülhetnek a szóban forgó intézményekben uralkodó áldatlan állapotokkal. Ebben a helyzetben egyes prominensek a jelek szerint azt is megengedhetik maguknak, hogy a bekövetkezett halálesetért arcátlan cinizmussal éppen a kirúgott főorvost teszik felelőssé.
Alighanem a kormánypárti médiafölénynek köszönhetően viszonylag kevesen hördültek fel a miniszterelnök oktatásügyben végrehajtott pálfordulásának láttán is. Orbán Viktor alighanem ráébredt, hogy a társadalmi ellátórendszereknek az általa kierőszakolt „szociális népszavazás” révén meghiúsított reformját nyolcévnyi halogatás után mégiscsak kénytelen végigvinni, a száznyolcvan fokos fordulat szalonképessé tételéhez viszont új kommunikációs panelek szükségeltetnek. Az újból belengetett tandíj és a profitorientált egészségügy ugyan változatlanul népszerűtlen a magyarok körében, ám az Orbán-kabinet lényegesen jobb helyzetben van a 2010 előtti baloldali kormányoknál, különösen az előzetesen végrehajtott hatalompolitikai manővereinek köszönhetően. 
A közpénzből felhizlalt lakájmédiában ténykedő mellébeszélők siserahada napi huszonnégy órában fogja sulykolni nekünk, hogy például „ez” a tandíj miért lesz „más”, mint a Gyurcsány-kormány által bevezetett, miközben óvakodni fognak a „megszorítás” kifejezés használatától. Figyelembe kell vennünk azt a politológusok által olykor hangoztatott véleményt is, miszerint a nadrágszíj meghúzását a társadalmak lényegesen könnyebben elfogadják a jobboldali kormányoktól. 
Ha esélyegyenlőséget kínáló felsőoktatást, illetve mindenki számára elérhető, színvonalas egészségügyet akarunk magunknak kiharcolni, mindenekelőtt civil kurázsira van szükségünk - amely tíz esztendeje megvolt még többek között dr. Papp Lajosban. „Őfelsége ellenzéke” itt már tehetetlen.
2018.10.22 07:31