Jön a szociális minimum?

Amióta az Európai Unió 2010-ben elhatározta, hogy tíz év alatt legalább 20 millióval kell csökkenteni a szegénységben élők számát, a helyzet ezen a téren nem javult, hanem romlott. Nem csökkent, hanem 6-7 millióval nőtt azoknak a száma, akiket a szegénység és a társadalmi kirekesztés valamilyen formája érint vagy fenyeget. Összességében az EU lakosságának mintegy egynegyedéről beszélünk, ami elfogadhatatlanul magas arány.

Az EU intézményeiben nemsokára megkezdődik az az elemző munka, amely a szegénység csökkentését is célul kitűző Európa 2020 stratégia félidős értékelését készíti elő. Nagyon fontos, hogy ez a folyamat ne az ambíciók csökkentéséről, hanem új eszközök kereséséről szóljon. Ezért is érdekes, hogy időközben aláírásgyűjtő kampány zajlik egy konkrét szociálpolitikai elképzelésről, amelynek neve: garantált alapjövedelem. A koncepció abból indul ki, hogy a társadalomban kell, hogy legyen egyfajta "szociális minimum". Országonként változó azonban, hogy a jóléti rendszer inkább a személyes (vagy családi) jövedelem egy alapvető szintjére, vagy a rászorulóknak nyújtott szociális szolgáltatásokra és természetbeni juttatásokra, esetleg a munkavállalás segítésére fektetik-e a hangsúlyt. Valószínűleg nem is lehet lemondani arról, hogy a szociálpolitika ne egymás rovására, hanem egymás mellett próbáljon munkalehetőségről és megfelelő jövedelemről gondoskodni. A variációk megléte miatt ma az alapjövedelem körül nincs olyan konszenzus, mint a minimális munkajövedelem esetében. A minimálbér létjogosultságát ma már nagyon kevesen kérdőjelezik meg, és talán belátható időn belül el is jutunk oda, hogy minden EU-tagországban lesz is megfelelő szintű minimálbér. Tudni kell azonban, hogy az Európai Unióban jelenleg mind a minimálbér, mind a minimáljövedelem tekintetében a döntés joga a tagországoké.

Fontos hasonlóság a minimálbér és az alapjövedelem között, hogy nemcsak az egyének szempontjából érdemes őket elemezni, hanem például a makrogazdasági keresletre gyakorolt hatásuk szerint is. Az alapjövedelem képes lehet a gazdaságot élénkíteni, általa az eddig reménytelennek tartott településeken is megjelenhet a vásárlóerő, a jelenleginél nagyobb keresletet biztosítva a helyi gazdaság szereplői számára. Ha valaki a garantált alapjövedelemről gondolkodik, elkerülhetetlenül meg kell vizsgálnia egyrészt annak hatását a munkaerő-piaci aktivitásra, másrészt pedig viszonyát a létminimumhoz, illetve a minimálbérhez. Ennek a kényes egyensúlynak a megtalálása - és egyáltalán, hogy létezik-e ilyen - ma sok éles vita tárgya az Európai Unió számos tagállamában. Hogy egy jövedelmi szintet valaki méltányosnak ítél-e vagy sem, abban szerepet játszik, hogy a jövedelem munkából származik-e. A létminimum-számítás megkerülhetetlen eleme minden szociális rendszernek, és így a szociális ellátások kidolgozásának is. Elvben nem fordulhat elő, hogy a szegény emberek a juttatásokból még létfenntartáshoz szükséges alapkiadásokat sem tudják fedezni. Az alapjövedelem mellett érvelők szerint a méltóságteljes élethez való jogot garantálná, amit az Európai Unió Alapjogi Chartája is deklarál.

Egy vitában további kérdések sorjázhatnak. Vajon a hajléktalanokon segít-e, ha kapnak egy alacsony szinten meghatározott alapjövedelmet, vagy a hátrányos helyzetű térségekben élő kisebbségek foglalkoztathatóságát hogyan segítheti egy ilyen reform? Nem menti-e fel más fontos teendők alól a kormányzatot, ha esetleg az alapjövedelemmel elintézettnek tekinti a szociális gondoskodást? Miért van az, hogy sokan az alapjövedelem koncepcióját inkább a neoliberális gondolatkörbe illeszkedőnek tekintik? Az EU tagországaiban zajló aláírásgyűjtés azt célozza, hogy az Európai Bizottság vizsgálja, az Európai Parlament pedig vitassa meg az alapjövedelem bevezetésének lehetőségét. Ehhez az EU hét országában kell legalább egymillió aláírást összegyűjteni, országonként változó kvótával (Magyarországon ez 16 500 aláírás). Maga a kezdeményezés sem az alapjövedelem azonnali bevezetéséről, hanem a lehetőség megvitatásáról, hatásainak részletes tanulmányozásáról szól. A 2013 februárjában közzétett Szociális Beruházási Csomag tartalmazza, hogy a Bizottság az alapjövedelem összetételének és ideális mértékének módszertani kidolgozásáról szóló útmutatást készít. A Bizottság ezen felül a kidolgozott alapjövedelem-rendszerek alkalmazásának időnkénti kiértékelésével és a programok hatékonyságának javítására vonatkozó ajánlásokkal segítheti a tagállamokat.

A válságnak nincs vége, főleg nem az eurózóna perifériáján. A pénzügyi válságnak persze elsődlegesen pénzügyi eszközökkel kell véget vetni, ugyanakkor a szociális következmények kezelése is sokkal nagyobb feladat, mint azt három-négy évvel ezelőtt gondolhattuk. Csak üdvözölni lehet ezért, ha egyre többen keresik a hatékony szociálpolitika és egy emberségesebb európai gazdasági rend megvalósításának lehetőségeit. Amikor az MSZP politikusai a feltétel nélküli alapjövedelem bevezetésének lehetőségeiről beszélnek, nem kampányolnak - arról gondolkodnak, amiről sokan mások is az Európai Unióban.

2013.12.19 07:04

Budapest nyerésre áll

A Fideszből a budapesti polgárok jelentős többségének elege van, ha ez így marad, az önkormányzati választásokon a kormányzópárt veszíteni fog. Optimizmusomat a választás kimenetelét illetően derűs és szívszorító tények támasztják alá.
Derűre ad okot, hogy a demokratikus pártok képesek voltak megszervezni és trollkodás, kínos közjátékok nélkül levezényelni a főpolgármester-jelölti előválasztás felszabadítóan demokratikus ügymenetét, amelyen az előzetes várakozásokat messze meghaladó számban vettek részt a budapestiek, és hoztak egyértelmű döntést a jelöltről. Karácsony Gergellyel - aki a szavazatok nagy többségét begyűjtötte - pedig rögvest szövetségesként lépett fel Horváth Csaba, a verseny második helyezettje, a szocialisták fővárosi politikusa. Mindez alapot ad arra a bizalomra, hogy úgy véljük, az ellenzéki pártok képesek a sokat hiányolt koordinációra, képesek beállni a legesélyesebb jelölt mögé, és képesek a választóikért küzdeni, akik pedig akceptálják mindezt.
Ami a szívszorító tényeket illeti: mindez természetesen semmire sem volna elég, ha Budapesten jól mennének a dolgok, és lássuk be, politikai preferenciától függetlenül, nekünk, fővárosiaknak az lenne a legjobb, ha az elmúlt években a városban minden a lehető legjobban ment volna. Ennek azonban sajnos pont az ellenkezője az igaz.
A közösségi közlekedést a végletekig lerohasztották, a hármas metró körüli szomorújátékok minősíthetetlenek, és naponta sok tízezer ember életét keserítik meg. Lebetonoztak sok mindent felújítás címén (a térkő lesz az egyik szimbóluma a Fidesz uralmának, ha majd egyszer születik egy értő, vizuális összefoglaló róla), de nem tettek semmit egy élhetőbb, nyugatiasabb városért. Felhúztak tátongó stadionokat, amelyek mellett a kórházakban XIX. századi állapotok uralkodnak. Bár a Széllkapu-, a városligeti vagy épp a Kopaszi-gáton zajló beruházásnak vannak üdítő, ésszerű elemei is, jellemzően mindent átláthatatlanul és rengeteg pénzt felemésztőn valósítanak meg, az érdemi diskurzust a polgárokkal következetesen hárítva.
Összességében a város szövetének rehabilitációjáért, környezetének védelméért, a polgárok kulturális javakhoz való hozzáféréséért nemhogy nem tettek semmit, hanem amit lehet, elvettek, ellehetetlenítettek. Tarlósék szó nélkül tűrték, hogy államosították és szétverték a fővárosi oktatási rendszert, felszámolták az önkormányzati egészségügyi rendszert, megszüntették a budapesti szociális ellátó rendszert. Magyarán a Tarlós-féle városvezetés, miközben a főpolgármester szeret abban a szerepben tetszelegni, hogy akár a kormányfővel is szembeszegül, a valóságban soha nem képviselte a város polgárainak érdekeit.
S van itt egy mélyebb probléma is: miközben a nemzeti össztermék több mint negyven százalékát a fővárosban termelik meg, a város lakói a töredékét sem kapják vissza annak, amit betettek a közösbe. Ez persze az egész orbáni politikából következik, amely az államszocializmus és a feudális uralom különös elegye.
A minap elmondott évértékelőjében Orbán hét olyan pontot ismertetett, amely megint csak abból a (mélyen szocialista) államfelfogásból merítkezik, hogy majd a kormánypárt eldönti, kinek kell visszaosztani az elvont forrásokat. Így történhet meg, hogy egy marginális kisebbség, azaz a jómódú, négy gyermekes anyák ezentúl adómentességet kapnak. Így történhet meg, hogy akik együtt élnek, gyermeket vállalnak, ám nincs kedvük összeházasodni, fizetik azoknak a kedvezményeit, akik összeházasodtak. Így történhet meg, hogy összességében újra egy kontraszelektált, felső-középosztályi körnek - azaz a Fidesz törzsszavazóinak - ad kedvezményt Orbán, a többiek terhére.
Budapesttel pont ugyanez történik, csak ha lehet, még pofátlanabbul: a megtermelt forrásokat elvonják, amit mégis itt tartanak, azt beforgatják a házi használatra ellopott Várnegyed felújítására, vagy éppen olyan presztízs beruházásokra, amelyekkel a haveri építői kör zsebét ki lehet tömni. Ahogy Margaret Thatcher mondta: az a probléma a szocializmussal, hogy előbb-utóbb elfogy a mások pénze. Ezek a “mások” a budapesti polgárok, akiknek munkájából, cégeik adójából oly sok mindent finanszíroznak Orbánék, miközben velük hagyományosan hadilábon állnak. 
Bár a főpolgármester választásig nyilván számos karaktergyilkossági kísérlet fog lezajlani, talán további szerencsétlen nyilatkozatok is születnek majd a demokratikus pártok képviselőitől, a Fidesz is tudja: Budapesten vesztésre áll. Budapest “felszabadítása” pedig (különösen, ha néhány nagyvárosban is megtörténik a váltás) a NER végső eroziójához vezető utat nyithatja meg. Ráadásul számtalan olyan várospolitikai döntést lehet meghozni, amely példát mutat abból is, milyen, ha nem despoták, hanem nyitott, demokratikus elkötelezettségű politikusok vannak döntési pozícióban.
Mindehhez még rengeteg munkára van szükség, de most azzal a hittel küzdhetnek az aktivisták, a pártok és a jelöltek, e munkát pedig azzal a hittel követhetik a választók, hogy a belátható és megélhető győzelemhez vezető utat járják be közösen.
2019.02.22 10:18
Frissítve: 2019.02.22 15:19

Trombita harsog, dob pereg

Még nem kész a csatára a sereg, de a „hol az ellenség?” kérdésre már félreérthetetlenül mutat a dárda hegye körbe-körbe. A magyar legfőbb hadúr – a tőle megszokott profán pimaszsággal – már közölte is, hogy teszünk a NATO-ra, magunk védjük meg magunkat. Mindehhez a bátorságot közvetlenül az amerikai külügyminiszter évtizede várt látogatása után vette. 
Sajnos sem a katonai szövetségtől, sem a Trump elnökölte Amerikától mostanság sem logikában, sem politikai tisztességben nem várhatunk sokat, azonban ilyen mértékű eltévelyedés ijesztő kilátásokat vetít előre. Az régóta érezhető, hogy az Orbán fémjelezte soviniszta kurzus belátható időn belül konfliktusba sodorja az országot. Sajnos az is, hogy a valódi ellenség helyett ismét a szomszédok jelentik a célpontot. Az ürügy természetesen mindig a sanyargatott magyar kisebbség megvédésének ígérete, még ha a soviniszta kurzust támogató szavazatok sorsán kívül más nem is érdekli Orbánékat.
Azt azért sokan mertük remélni, hogy a most hercigeskedő politikai elit tisztában van a magyar hadipotenciál kicsinységével, nem úgy, mint Tiszáék és Horthyék. Még az is lehet, hogy érzik a problémát, de a hadúr már nem rángatható ki az elszabadult hajóágyú szerepből. Ő pedig, ha érzett is valaha felelősséget alattvalói sorsáért, mára ennek nyoma sem maradt. Csak saját hatalmának örökössé konzerválása és az ahhoz szükséges anyagi alap gyarapítása érdekli. Stabil harcias szavazótáborát hadseregként kezeli. Napiparancsok és vezényszavak hömpölyögnek ennek a jobb sorsra érdemes szellemi szegényekből és igazi gonoszokból évtizedes műgonddal toborzott bandériumnak a nyakába. 
De túl azon, hogy keresztény erkölcsű ember és ország számára nincs erkölcstelenebb dolog a háborúnál, háborút csak racionális számítás alapján lehet a győzelem reményével kezdeni. Mindaz, amit a magyar kormányfő nekünk mutat, csak lázálom. Tiszának és a Monarchiának sem volt sok esélye, Horthynak még annyi se, Orbánnak egy győzelemre nulla, de a konfliktusok élezésére annál több. Bátornak igyekszik mutatni magát, azonban hogy miféle ez a bátorság, mutatja a páncélozott fekete mikrobusz és a TEK, amely még a parlamenti ülésteremben is őt óvni van kényszerítve. 
Fegyverbeszerzései nem védelmi célokat igazolnak. Azt például még a levente korúak is tudják, hogy a tank sokféle harci feladatra alkalmas, honvédelemre legkevésbé. Utcai tüntetések ellen, polgárháborúban viszont nélkülözhetetlen. Akik eddig sem élveztük az új hungaristák vezénylő tábornokának nemzetvezetését, kezdhetünk félni. 
A nem régi balkáni háború megmutatta, hogy az emberi szenvedések kis hatalmak összeütközésekor is tudnak óriásiak lenni. És azt is, hogy a háborút követő béke sem hoz megnyugvást.
2019.02.22 10:13
Frissítve: 2019.02.22 10:20