Ez az élet a sírba visz

Töltött káposztát főz, kávéval és üdítővel kínál, pedig húsra sem telik neki. Rakacán, egy szociális segélyből élő fiatalasszony látta vendégül lapunk újságíróját. Tudja, hogy sokan elítélik a segélyen és közmunkán élőket, pedig van, akinek még a 22 ezer 800 forintért is dolgoznia kell. Sok családnak kenyérre sem telik, a húst a csirkefarhát jelenti. Az asszonynak hiába ajánlották fel, hogy a közmunkaprogram keretében tanuljon, egy hónapig neki kellett volna fizetni az útiköltséget. A nő 35 ezer forintból él egy hónapban a kislányával, a buszra 50 ezer forintot fizetett volna.

- Jöjjenek, melegítem is a töltött káposztát. Tegnap megfőztem, hogy biztosan kész legyen, mire jönnek.
Egy rakacai fiatalasszony, Kata várta ilyen lelkesen a fotóriportert és az újságírót. Egyedül volt a faluban a vendégszeretetével, ő már nem fél, neki nincs mit vesztenie.

- Mi a bűne?

- Amikor tavasszal nem fizette ki a polgármester a segélyt, itt olyan nagy balhé volt, hogy még a tévé is kijött. Megkérdeztek, én meg elmondtam, hogy pénz nélkül maradtunk, éhezünk. Na, ekkor mondta nekem a polgármester, hogy tőle biztosan nem kap a családunk munkát. Nem dolgozhatunk még közmunkában sem. Be is tartja a szavát, apám, anyám és én is csak szociális segélyt kapunk. Az öcsém másik faluban lakik, neki egy másfél éves kislánya van, ő még segélyt se kap. A gyedből, meg a családi pótlékból élnek hárman.

Közben a gázpalackos tűzhelyen fölmelegedett a káposzta. A konyhában egy szép nagy ebédlőasztal is helyet kapott, kézzel horgolt gyönyörű fehér terítő borítja be a fekete étkezőbútort. A fehér tányérok ízlésesen sorakoznak, a tejfölt sem a műanyag dobozból kínálja vendéglátónk, hanem a készlethez tartozó salátástálba önti.

- Üdítőt kérnek? Hoztam kólát, ásványvizet, van citromos ízesítésű is. A kávét is lefőztem, csak szóljanak, mikor melegítsem.
Hiába szabadkozunk, Kata sürög-forog körülöttünk. Közben a négyéves kislányára is kinéz, mert Évike az udvaron játszik. Pedig egész éjjel nem aludtak, a kislány megfázott, lázas volt. Most jobban van, és Foltossal, a nemrég kapott kiskutyával vannak nagy barátságban.

- A férje dolgozik?

- Nincs férjem. Szerettük egymást, de amikor terhes lettem azt mondta, neki nem kell a gyerek. Most megyünk majd a bíróságra. Nem akartam én, hogy idáig fajuljon a dolog, jó lett volna megegyezni, de nem tudok vele beszélni. Az anyjával üzenget, azt mondják, hogy kint dolgozik külföldön. De ez nem igaz. Most bizonyítanom kell, hogy tényleg ő a gyerekem apja. Ha ez megvan, akkor talán kapok majd gyerektartást.

- Most mennyi pénzből élnek?

- Szociális segélyből, meg a családi pótlékból. Ez nincs 35 ezer forint. Amint megkapjuk, el is megy.

A háromszobás ház, amiben laknak, Kata szüleié. A tágas előszoba-konyha-étkezőből egyik oldalra nyílik Kata és Évike szobája.
- Gyere, nézd, milyen sok játékom van. Ceruzáim is vannak, mindenféle színű - mutat körbe a kislány, akit öt percre sikerült becsalogatni fekete-fehér kiskutyája mellől.

A kékre festett szoba kétszemélyes ágyán alszik anya meg a lánya. Évi babái a szekrényen sorakoznak. Az ablak alatt az udvarról behordott leanderek zöldellnek, a muskátli még ragaszkodik hatalmas piros virágaihoz. A növények jól érzik magukat a hideg szobában, mi inkább borzongunk, a hőmérő tíz fokot mutat.
- Ó itt csak este gyújtok be, ötkor megrakom a kályhát, olyan nyolcig pakolom rá a fát. Éjszaka hideg van, de jól betakarózunk. Megszoktuk már. Nappal meg nem jövünk be ide. A konyhában vagyunk, de ott is csak délután gyújtok be, amikor a gyerekemet haza hozom az oviból.

A konyhából balra egy kis tároló nyílik, ennek egyik ajtaja a fürdőszobába, a másik a nagyszülők szobájába vezet. A zuhanykabin üvegje patyolattiszta, vízkőnek nyoma nincs. A mosdó fölött egy kisablaknyi résen süvít be a hideg. A villanykapcsolóhoz már szerelő kellene, mert nem engedelmeskedik. Sistergő, pattogó hangot ad, ha fölkapcsolják, föl-föl villan, de jobb nem bántani. Valószínűleg a pára és a hideg kezdte ki a vezetéket.

A nagyszülők szobájában van a ház egyetlen tévéje, kora délutántól fürdésig ebben a pici helyiségben gyűlik össze a család.
- Így nem kell villanyt kapcsolnunk, és kevés fa fogy. Jó, hát nem nagyon férünk el, ezen az ágyon alszik anyukám, az apukámnak meg csak ez kis fotelágy jutott. Mi is ezen szoktunk kuporgni a kislányommal. De menjünk vissza a konyhába, ott legalább meleg van.

- Hogyan kell beosztani havi 35 ezer forintot?

- Sehogy. Nem lehet. A villany egy tízes, a víz nyolcezer. De vizet azt nem fizetünk több, mint egy éve. Anyukámnak van kölcsöne a takarékszövetkezetben, azt ő rendezi. A fát meg lopjuk az erdőből. Azt vesszük meg, ami a legfontosabb.

- Mi a legfontosabb? Látom, van itthon alma.

- Hát, ha hónap közepén jöttek volna, ilyet már nem látnak. Amikor megkapjuk a segélyt, mindig veszek gyümölcsöt a gyerekemnek, hogy legalább ő egyen. Mi hozzá sem nyúlunk. Megvesszük a zsák krumplit, csirkecombra meg húsokra nem telik. A comb 700 forint. Mindenki csirkefarhátat vesz. Más, mondjuk a jómódú emberek a kutyájuknak veszik. Itt meg ezt eszik az emberek. Ez a élet már a sírba visz. Tartozunk a boltosnak is, ahová az emberek hitelbe járnak. Azt mindig akkor fizetjük, ha megjön a segély. Nem messze szoktak vágni disznót, abból vesznek anyuék egy tízesig, hogy egy jó darabig tartson.
Kata sokszor elgondolkodott a beszélgetés alatt Néhány másodperc után ugyanazzal a mondattal sóhajtott fel: ennyi pénzből nem lehet megélni. De - mint mondta - náluk sokkal szegényebbek is vannak. Sok család még egy kiló krumplit sem tud venni. Lisztet visznek haza a boltból, azt vízzel összegyúrják, és a kályhán kisütik. Ezt eszik a gyerekek is. Ha már nagyon éheznek, a férfiak a közeli erdőbe mennek vadászni. Csak nagyon kell vigyázniuk a rendőrök miatt, mert a falopás meg a vadászat miatt állandóan figyelik a környéket.

- Mindig ilyen nehéz volt itt az élet?

- Nem, az utóbbi években lett ilyen kilátástalan minden. Azóta, hogy a segélyt levették 28 ezerről. Abból még úgy, ahogy tudtunk létezni. De mióta 22 ezer 800 forint lett, egyszerűen az életet is elvették tőlünk. De kérdezze csak meg bármelyik családot, ugyanezt mondják. Meg aztán régen dolgoztunk is, akkor még volt munka. Én a legtöbbet Pesten voltam anyuékkal együtt. Aztán ott megszűnt a munkahelyem, és nem tudtuk az albérletet fizetni. Hogy a fenébe maradhattunk volna? Jaj, pedig ott nagyon más volt. Volt fizetésem, és be tudtam osztani. Most egyszerűen nem tudok mit csinálni. Szerintem nemsokára jönnek, és a vízről is lekapcsolnak. Na jó, mondjuk azt még kibírom, ott a kút nem messze, fogok két vödröt, és hordom a vizet.

- Milyen iskolát végzett?

- Csak az általánost.

- Nem gondolt arra, hogy tanuljon?

- Ó, hát azért az nem ilyen könnyű. Itt helyben nincs erre lehetőség, a buszt meg nem tudom megfizetni. Most is mondták, hogy menjek erre a közmunkás képzésre, pénzügyi előadónak tanulhatok. De egy hónapig nekem kellett volna fizetni az útiköltséget. Miskolcra kellett volna bejárni, oda-vissza 2500 forint az út egy nap. Miből fizessek havi ötvenezret, mikor összesen harmincötezrem van? Elköltözni sem tudok. Az albérlethez kauciót kell fizetni. Miből? Vagy egy hónapig ne egyek a gyerekemmel? Tudom én, hogy sokan azt mondják, az adófizetők pénzén élősködünk, és nem akarunk dolgozni. Jöjjön már ide csak egy hétre az, aki ilyeneket beszél. Mutassa meg, ő mit csinálna. Én igenis akarok dolgozni. De nincs hol.

- Hogy telik egy napja?

- Elviszem a kislányt reggel óvodába, ebéd után meg érte megyek. Közben édesanyámmal itthon vagyunk, főzünk. Édesapám közben kötelező közmunkán van.

- Mi az, hogy kötelező közmunka?

- Egy hónapig ingyen dolgozik. Ha nem, akkor a szociális segélyt is elvonja a polgármester.

Kata magányos, de itt a faluban szinte mindenki az. Nem barátkoznak egymással, a családok nem járnak össze. Az életük csak a küzdelemről szól, az öröm és a boldogság ritka vendég. Van, ahol a súlyosan beteg, nyitott gerinccel született kislány életéért küzdenek, egy másik család nemrég vesztette el leukémiás gyerekét. A felnőttek többsége is sovány, alultáplált. Feltűnően magas a rákos megbetegedések száma. Az egész napjuk arról szól, hogy legyen mit enni, és télen ne fázzanak.
Kata sem vesz magának ruhát, csak a kislányának szorít ki erre pénzt. Ahhoz, hogy vásároljon, a 40 kilométerre lévő Edelénybe kell utaznia. Évi tavaly ment óvodába. Akkor 20 ezer forint óvodáztatási támogatást kapott utána Kata, ebből vett a kislánynak cipőt, harisnyát, bugyit, atlétát, pulóvert, három melegítőt, farmernadrágot. Azóta is ezeket hordja. Pedig nem csak otthon kell a meleg ruha, az óvodában sem természetes a meleg. Ha van fa, akkor fűtenek, ha nincs elég, akkor hidegben ülnek a gyerekek.

Ideje volt Évi után nézni, mert Foltossal együtt megint eltűntek.
- Jöjjön csak, megmutatom a kertet. Nézze csak meg azt is, mennyi fával fűtünk.

A ház mögött egy szobányi méretű kertben pár tyúk és kacsa kapirgált. Kisebb farakásra számítottam.
- Ja, nem. Hát ez az - mutatott egyetlen darab, női kar vastagságú, ember hosszúságú fára.
- Ennyi - mondta. - Így indulunk neki a télnek. Naponta, vagy kétnaponta ennyit vágunk ki az erdőből. El lehet minket ítélni emiatt is. Persze, hozathatnánk a szamarasakkal, vagy a lovasokkal is fát. Azok 6-7000-ért adják, de nem pakolják ám meg rendesen a szekeret. Ennyi pénzért három-négy napra elég az, amit idelöknek. Na, hát nekünk arra nincsen pénzünk. De másnak se. Maga Pesten lakik? - szegezte nekem a kérdést váratlanul Kata.

- Igen.

- De jó magának. Tudja milyen lenne, ha mi is oda költözhetnék? Olyan, mint amikor a János vitéz halálra kínzott Iluskája a mese végén Tündérországba kerül.