Egy átlagosnak mondott januári délelőttön - fél tizenegy és ebédszünet között - történt, hogy az Országgyűlés törvényt fogadott el "A kormány iránti hűségről és megsértésének következményeiről" címmel. Az eljárást némiképpen bonyolította, hogy előtte - eltérve a házszabályi előírásoktól - a képviselők kénytelenek voltak az Alaptörvényt is módosítani, nem lehetett ugyanis kizárni annak a lehetőségét, hogy az ellenzék a plenáris ülésen - amúgy megalapozatlan - tiltakozása jeleként obszcén jelszavak szemléltető ábrázolásától sem riad vissza. Az alkotmánymódosítás ezért a történelmi egyházak és a Magyar Művészeti Akadémia hatáskörébe utalta a képviselői véleménynyilvánítás szabályainak meghatározását, előírva, hogy a végső szót a Puskás Akadémia serdülőcsapata mondja ki minősített többséggel. Ily módon - mint ezt a szűkre szabott időkeretben a kormánypárti szónok kifejtette - a tanulóifjúság kellő elméleti és gyakorlati tapasztalatot szerezhet a demokratikus játékszabályokról. De félő, hogy elkalandoztam, pedig mondandóm lényege maga a törvény, amelyet a lakosság azóta is csak mint hűségtörvényt emleget.
A sarkalatos szabályozás - a sajnálatosan mélypontra jutott politikai vitakultúra pallérozását is szem előtt tartva - előírta, hogy valamennyi nagykorú állampolgár közjegyző előtt köteles hitet tenni az országot vezető pártkoalíció iránti lojalitásáról, önként vállalva azt is, hogy egy erre kijelölt szakértői testület vizsgálja meg nyilatkozataik hitelességét. Az illetékes miniszter által delegált tagokból álló bizottság szakvéleménye kötelező erővel bírt, senki sem térhetett el a hét Horthy-díjas történész kialakította állásponttól. Ha pedig valakiről megállapították, hogy hűségnyilatkozata őszintétlen (a törvény szóhasználata szerint: "színlelt"), nem csupán a nemzeti közmunkában való részvételi jogosultságát vesztette el az illető, de kénytelen volt minderről lakókörnyezetét is tájékoztatni - a nyomtatványellátó által sokszorosított úgynevezett "beismerő vallomás" kifüggesztésével. Azok viszont, akik sikerrel túljutottak a vizsgálaton, biztosak lehettek abban, hogy a kormány fenntartás nélkül elismeri odaadásukat. Bizalmuk jeleként a minisztériumok haladéktalanul regisztrálták az illetőt, és vállalták, hogy a kormánypárti tüntetések kezdő időpontja előtt legalább 72 órával értesítést küldenek számára.
Tudom, az olvasó egy ideje már gyanakszik, sőt bizonyára olyan is akadt, aki sietve rákeresett az Országgyűlés honlapjára, és most megkönnyebbülten mondja, hogy amit idáig írtam, abból egy szó nem sok, annyi sem igaz. Valóban, 2013-ban a parlamentben nem fogadtak el ún. hűségtörvényt, és nem vizsgálja sajátos közjogi grémium az állampolgárok kormány iránti lojalitását. Mindazonáltal nem tévedek nagyot, ha úgy gondolom, hogy az állam és polgárainak viszonya gyökeresen megváltozott az elmúlt három és fél évben. A jogrend nem a hatalom féken tartásának az eszköze: az alkotmány nem az országban élő emberek szabadságának senki által nem korlátozható kereteit jelöli ki. A jogrend funkciója immár, hogy kiszolgálja a hatalom birtokosainak akaratát, a törvények tekintélye pedig az önkényes döntések igazolására szolgál.
Nemrég történt, hogy a Fővárosi Közigazgatási és Munkaügyi Bíróság szóvivője arról tájékoztatta a nyilvánosságot, hogy a közigazgatási és igazságügyi miniszter határozatával szemben kezdeményezett jogorvoslati eljárásban a bíróságot nem illette meg mérlegelési jog: kötve volt ugyanis egy történészekből álló (a miniszter által kiválasztott és kinevezett) szakértői testület álláspontjához. A hatósági határozat törvényességének pártatlan felülvizsgálatára hivatott független bíróság ítéletében annak a kijelentésére szorítkozott, hogy az ún. kötött bizonyítás konzekvenciája alól nem csupán a döntést aláíró (az ún. nyugdíjpótlékot késedelem nélkül megvonó) miniszter, hanem a bíróság sem vonhatta ki magát. Igen, Nyers Rezső esetéről van szó, helyesebben egy olyan eljárásról, amelyet a demokratikus jogállam alapvető biztosítékait nélkülözve folytattak le. Nem beszélhetünk ugyanis valódi jogorvoslatról akkor, ha a bíróság kötve van a politikai hatalom (a későbbi közigazgatási per alperese) által kijelölt szakértők véleményéhez. Ha nem érvényesül az eljárásban a felek egyenjogúságának elve, ha a jogrend nem garantálja, hogy csak a bizonyítékok átfogó és szabad mérlegelése után születhet meg a határozat, ha a hatóság nem köteles a döntését megindokolni, és a bíróság nem jogosult ezeket az indokokat felülvizsgálni, úgy az alkotmányos jogvédelem kómába zuhan.
Ha Magyarországon megtörténhetett, hogy az Országgyűlés olyan törvényt fogadjon el, amely büntetlenül mellőzni engedi a tisztességes eljárás alapelvének alkalmazását, számolni kell annak a kockázatával, hogy ez a jövőben ismét megtörténhet. Ezért fontos annak mielőbbi belátása, hogy az egyes pártállami nyugdíjpótlékok megvonásáról szóló 2012. évi CXII. törvény valójában nem a pártállami nyugdíjpótlékok megvonásáról rendelkezett. A kétharmados többség olyan precedenst teremtett - tegyük hozzá, anélkül, hogy emiatt komoly tiltakozásra került volna sor -, amely kikövezi az utat újabb törvények és eljárások elfogadásához. A jogaiban sértett polgár újra azzal szembesül majd, hogy a bíróság ítéletben mond le azon alkotmányos jogáról (kötelességéről), hogy felülbírálhassa a végrehajtó hatalom határozatait. Ha pedig ez a helyzet 2013. decemberében Magyarországon, akkor a bevezetőben említett hűségtörvény megszavazása sem várat sokáig magára.