Uralni a múltat

"Aki uralja a múltat, az uralja a jövőt is; aki uralja a jelent, az uralja a múltat is." (George Orwell: 1984)

A 2013. esztendő a Fidesz emlékezetpolitikájának kitüntetett esztendejeként vonulhat be a demokrácia felszámolásának történetébe. Sorra került a múlt uralását biztosító intézményrendszer kiteljesítése és szerves beépítése az állam működésébe. Maga a folyamat is elárulja a Fidesz rendszerépítő munkálkodásának jellegét: állami történetpolitikára demokráciában nincs szükség a tudomány autonómiájának, a kutatás és közzététel szabadságának, az anyagi, intézményi és oktatási feltételeknek biztosításán kívül. A hegemón hatalmat birtokló csoport nézeteinek uralkodó eszmévé erőszakolása az önkényuralmak sajátja, amint azt a totalitarizmus történetpolitikájának természetét oly plasztikusan bemutató George Orwellnek a cikk mottójában idézett híres tétele kifejezi. Az orbáni maffiaállam Patyomkin-demokráciájában a felszámolt alkotmányosságot, a lebontott jogállamot még úgy-ahogy takarja a húsz évet megélt demokrácia rogyadozó parlamentáris homlokzata, de gőzerővel folyik a hegemón hatalomgyakorlás mentális feltételeinek kialakítása, párhuzamosan a hatalmi pozíciókban és a vagyoni-tulajdoni viszonyok átalakításában zajló fejleményekkel.

Hosszú utazás végállomása felé közeledünk. Ha valaki most nézne csak körül, csodálkozhatna, hogyan jutottunk el a Horthy-reneszánszhoz. Pedig nem derült égből villámcsapásként érkezett. A jobboldal történelemképe két évtizedes szívós munkával vált a maffiaállam valóságát elfedő klerikális-nacionalista államideológia fundamentumává. Az ártatlan ügynek tűnő koronás címerrel kezdődött, majd a szégyenlősen fél-állami Horthy-újratemetéssel folytatódott. Már akkor látható volt, milyen veszélyeket rejt, hogy 1945 után elmaradt a tradicionális magyar jobboldal modernizálódása és demokratizálódása, s hogy mentalitásában és politikai kultúrájában - s az azt megalapozó történelemképében - beleragadt erőszakos felszámolása előtti korszakába. Sok jele volt, hogy a baloldal nem fogja fel a múltértelmezésért folyó harc jelentőségét. A történettudományra mutogatva elhárította magától a problémát, az "aki a múltba mered, elveszti a jövőt" tézisbe kapaszkodott. Begyepesedett szürke pragmatizmusával nemzedékeket veszített el.

A Horn-kormány idején zavartalanul folyt - immár a tradicionális és radikális jobboldal világképét magára öltő Fidesz vezérletével - a baloldal kitagadása a nemzetből. Nem volt megállás attól fogva, hogy Orbán Viktor leszámolt a demokratikus köztársaság megszilárdításához szükséges konszenzus igényével, és Csurka István követőjeként "idegenszerűnek" minősítve, a nemzetből kitaszítva támadta liberális és baloldali ellenfeleit. A kurucos sérelmi nacionalizmusnak és a horthysta ellenségkép újrateremtésének a közfelfogásban mélyen ültek a mentális alapjai, csak fel kellett szabadítani. Rásütötték a nyámnyilán, kényszeredetten védekező, a múlttal való szembenézés elől kitérő baloldalra a kommunista diktatúra morálisan védhetetlen bűneit, közben úgy tettek, mintha a jobboldalnak nem lett volna elszámolni valója a maga újraélesztgetett örökségével.

Sokan elfelejtették az első Orbán kormány szoft horthysta rendszerideológiai kísérletének lépéseit. Talán mert a Fidesz akkori bukásában szerepe volt annak, hogy a modernizációs-integrációs remények alapján az agymosással szemben még erős volt a társadalmi ellenállás. Pedig Orbán és társulata a szellemi uralom megszerzése érdekében akkor is az atavisztikus neobarokk szemlélethez, a szélsőjobboldal felé nyitott horthysta szellemi örökséghez nyúlt vissza: a tekintélyelvű, jobboldali kurzusideológiához, amely a hatalom szakrális jellegét erősítette. A koronakultusz, a klerikalizmus, a hősi múlt militarista dicsőítése, a millecentenáriumi szimbolikus politika ezernyi megnyilvánulása, a történelemhamisító intézményrendszer kiépítése, az összeesküvés-elméletek és eszelős mítoszok gáttalan áradása mind ennek jelensége volt. "Polgári" címkével ellátva egy olyan nemzeti történelmi folytonosságot próbáltak követendő hagyományként felmutatni, amely az 1989/90-es köztársaság előképének tekinthető demokratikus kísérletek eszményeivel szemben a szentkoronás-feudális-autokratikus tradíciót próbálta a fideszes törekvések legitimációja érdekében eladni. Teleki, Bethlen és Hóman voltak a "polgári" politikusok hősei, Károlyi szobra helyett demonstratív módon Tisza Istvánét koszorúzták. Csak a vak nem látta, mennyire szabad az átjárás a Fidesz és a még szégyenlős szélsőjobb szellemisége között. Amit a történelem főutcájának tekintettek, azt Bibó István zsákutcának nevezte.

Az árokbetemetés Medgyessy-féle politikája maga volt a csőd. Tovább stafírozta a Schmidt-művek történelemhamisító tevékenységét, még elismerő szavakkal legitimálta is. A balliberális koalíció hagyta eluralkodni a szélsőjobb és a Fidesz egymásba érő historizáló ideológia offenzíváját. Tehetetlennek bizonyult "a haza nem lehet ellenzékben" felfogással szemben. A szocialisták nem tisztázták identitásuk alapját jelentő viszonyukat a múlthoz, inkább újra elutasították a múltba nézést, s ezzel együtt elmulasztották a jobboldal intenzív kleriko-nacionalista emlékezetpolitikája tényleges hatásának felmérését. A baloldal politikusai inkább a pénzt olvasták, nem a történettudomány eredményeit, amelyek muníciót adhattak volna a fideszes és szélsőjobboldali agyrémek terjedésével elleni küzdelemben.

Nyolc ellenzéki év alatt a defenzív helyzetbe beletörődő baloldali politikusok bárgyú asszisztálása mellett a Fidesz megváltoztatta a társadalom nagy részében a közérzületet, különösképpen a fiatalok körében. Magukat baloldalinak minősítő politikusok a nacionalizmusnak tett engedményekkel próbálták enyhíteni a jobboldal vitorláját dagasztó szelet, de ezzel inkább erősítették. A fideszes árnyékállam kiépülése mellett sokaknak szinte fel sem tűnt, hogy az árnyékból kilépve "fősodorrá" kezd válni az avítt jobboldali hagyományokat élesztgető történelemszemlélet, konzekvensen épül intézményrendszere, minden szinten behatol az oktatásba. A baloldalon továbbra is lebecsülték az ideológia, a szimbolikus politika, a politikai mentalitás és a politikai kultúra állapotának jelentőségét. Pedig a demagóg kormányellenes offenzíva nyomán a jobboldal által sulykolt felfogás szinte rákövült a növekvő csalódottságra. Jobb lett volna komolyan venni a problémát, hiszen a "centrális erőtér" koncepciójához szervesen hozzátartozik a szellemi uralom kialakítása, ennek alapjaként pedig a múltértelmezés uralása.

Nincs abban semmi meglepő, hogy a második Orbán-kormány megalakulása után a nyitány a nemzettudat központi kérdéseként hivatalosan megerősített Trianon-szindróma volt, s vele egy időben a "fülkeforradalmi" rendszerváltást meghirdető Nemzeti Együttműködési Nyilatkozat. Utóbbi az átmenet zavaros két évtizedének minősítve a rendszerváltás utáni korszakot mintegy zárójelbe tette, kvázi a nemzet történelmén kívül helyezte a köztársaság szabadelvű demokráciáját. Egyenes folytatása volt ennek az alkotmányosságot kiiktató Alaptörvény "nemzeti hitvallás" bevezetőjének rémisztő színvonalú fejtegetése. Célja egyértelmű volt: visszatérni a szerves magyar fejlődés megszakítását jelentő dátumhoz, a Horthy-korszak végnapjaihoz, mintegy kiiktatva a huszadik század második felét a jogfolytonosságból. Még nemrégiben is hallatszottak olyan bagatellizáló vélemények, amelyek szerint nem kell komolyan venni ezeket a pusztán érzelmi azonosulás kiváltását célzó dagályos ömlengéseket - ha honfitársaink jelentős részére számára ezek fontosak, hadd maradjanak. Pedig azóta nyilvánvalóvá vált, hogy súlyos következményekkel járó törvényeket, és intézmények felállítását alapozták meg a csupán deklaratívnak látszó kitételek.

Az alaptörvényébe foglalt Horthy-reneszánsz történelmi előképe egy keresztény-nemzeti ideológiával legitimált autokratikus rezsimnek. Olyan rendszernek, amelyben az ellenzéket korlátok közé szorító parlamentarizmus valójában a liberális elvektől megfosztott, látszatnak is silány áldemokrácia, amelyben a hatalom megőrzése bele van építve a rendszer működésébe. A látszólagos többség pedig, amely ezt a rendszert legitimálja, maga a jobboldal számára kisajátított nemzet, amely igazi történelmének visszavétele és folytatása jegyében harcot vív a haza külső ellenségei és belső árulói ellen.
Felsorolni is hosszú lenne azokat a jelenségeket, a Horthy-korszak rehabilitálását szolgáló akciókat, amelyek az elmúlt években a történelem birtokbavételét kísérték, egyre kisebb botrányt kiváltva: a szoborcseréktől és emlékműállításoktól az átnevezései kampányokon át a tananyagok átírásáig. Mind a Horthy-reneszánsz, illetve a baloldali hagyománynak a pozitív nemzeti emlékezetből való kitaszítása jegyében indult és zajlott.

Az egyes akcióknál azonban fontosabb és vészterhesebb, hogy a hivatalos emlékezetpolitika intézményesítésével íratják át és terjesztik a média és az oktatás útján a hatalom szája íze szerint újraalkotott történeti kánont. Kezdettől korlátok közé szorítják, támogatásmegvonással és törvényhozással megpróbálják végképp ellehetetleníteni a hivatalos felfogástól eltérő történettudományi műhelyek működését. Tempósan folyik a felsőoktatási intézményekben a pozíciók elfoglalása, a közoktatásban az egyentankönyvek bevezetése. A Schmidt-konszern intézményei mellé anyagiakkal bőségesen ellátott hálózat épül ki, melynek részei immár a Nemzetstratégiai Kutatóintézet, a Rendszerváltás Történetét Kutató Intézet, a Nemzeti Örökség Intézete, a Molnár Tamás Kutató Központ, majd a januártól felálló VERITAS Történetkutató Intézet; végül pedig a nemrég benyújtott törvényjavaslat szerint megszervezendő nagyhatalmú Nemzeti Emlékezet Bizottsága és annak kiterjedt hivatala.
A történet legszomorúbb része, hogy a történész szakma megalázó alávetése jószerivel ellenkezés nélkül megy végbe. A tavaszi eset, amely az utcaátnevezések akadémiai véleményezése körül kavart hullámokat, nem elsősorban az állásfoglalás tartalma, hanem a puszta ténye miatt volt botrányos: a tudomány autonómiájának védelmét szüntette meg éppen az erre hivatott intézmény, a Magyar Tudományos Akadémia. Ahol a hatalom az orwelli rémálom forgatókönyve szerint kívánja birtokba venni a történelmet, ott a tudomány függetlenségét kell felszámolni, hogy a hivatalos értelmező intézmények akadálytalanul fejthessék ki hatásukat.

A nevében is az igazság kihirdetésének jogát vindikáló, a kormány alá rendelt VERITAS intézetet, a helyes nemzeti tudat, a torzításmentes múltértelmezés feladatának megjelölésével hozták létre. A történész szakmát ennél jobban megalázni aligha lehetett volna, de a tiltakozás szórványos, egyéni maradt. A tévelygésnek vége, Orbán táskahordozó minisztere jelöli ki az igazság kihirdetésére alkalmas személyeket. A hatósági jogosítványokkal is felruházott Nemzeti Emlékezet Bizottsága küszöbön álló létrehozása jó esetben a folyamat vége, s nem az orwelli Igazságminisztérium kiépítésének kezdete.